Tot El Camp

Nyomokban Barcelonát tartalmazott

2011. augusztus 18. - johneagle001

Ha bárki azt gondolná a cím olvastán, hogy itt most fanyalgás lesz, gyorsan közlöm: nem így van, sőt! Felülemelkedtünk a problémáinkon, legyőztük a legnagyobb riválisunkat, az idényt azzal kezdtük, hogy bezsebeltünk egy kupát! Ellenérzelműek persze nyugodtan nevezzék csak értéktelen bádogedénynek, a csalódottságuk moraja minket igen kevéssé zavar. Ez természetesen továbbra is Barça blog marad, José Mourinho azonban ezúttal kivívta magának az érdemet, hogy róla is szóljunk, ő se marad ki a hajtás után.

A vasárnap látottak után Pepet a kezdő kijelölésében elsősorban az motiválhatta, hogy bedobja a gála 11-et, és reméli, hogy a különböző nyűgök és bajok mellett a rutin elegendő lehet hozni a meccset. Az előző mondat kapásból lefedi a meccs minden periódusát és magyarázatot is ad arra, amit láthattunk. Végre felfedezhető volt a megszokott játékkép a pályán, ez távolról nem volt még az igazi és képtelen volt a társulat az egész meccsen fenntartani.


A sok-sok kétséges előjel után én már az elején örömmel nyugtáztam, hogy ezen a meccsen az ellenfél csak nagyjából az első tíz percben volt képes egyértelműen uralkodni. (Ha már királyi a gárda, nevezzük ezúttal uralkodásnak a szituációt) A Madrid ugyanúgy nekiugrott a csapatnak, mint vasárnap, azzal a meccsel ellentétben azonban itt már nem voltak képesek hosszú időn keresztül fenntartani az elképzelésüket. A Barça labdajáratása ezúttal érvényesülni tudott, még akkor is, ha itt-ott igencsak vacak volt ahhoz képest, amire a csapat csúcsformában képes. De ahhoz mindenképpen elég volt, hogy ne szoruljunk be, később pedig rövidebb periódusokra mi lehessünk azok, akik feltoltan helyezkednek a pályán. Ez utóbbi időszakokban mindenki kezdhette azt érezni, hogy Barça meccset néz. A védelem a fél pálya környékén helyezkedett, a támadók a 16-os környékén zizegtek, a középpálya az ellenfél térfelén izgett-mozgott, a labda ment lábról-lábra és a játékosok lelkesen keresték a lehetőségeket a gólszerzésre. Az első félidő gyorsan le is pörgött egy számunkra kedvezően alakuló adok-kapokkal. (Ezt nem az agresszív ütközésekre és a szabálytalanságokra értem, arról majd később.) Az első félidő bizony focizás volt, meg játék is volt. Helyzetek itt is, helyzetek ott is, sok futás, párharcok, hullámzó és fordulatos játék, minden, ami belefér a jó meccs fogalmába.

A második félidőben én azt éreztem, hogy a csapat - részben kényszerből - visszavett a tempóból, egy madridista ugyanezt természetesen akként értelmezné, hogy a Real játéka érvényesült. Nem fogok ebben igazságot tenni, a lényeg, hogy a második félidő legnagyobb részében érezni véltem a játékosok fáradtságát és ezzel együtt azt, hogy igyekeznek az erőtartalékokat beosztani. Érvem ezen elképzelés alátámasztására szám szerint kettő van. Az egyik az, hogy a madridi egyenlítés után a csapat képes volt azonnal ritmust váltani. Az utolsó - nagyjából - tíz percben egy csapásra „visszakaphattuk” a látványosan pörgő, élesen mozgó játékosainkat, ezzel együtt pedig az történt a pályán, amit a Barça akart. A másik érvem, hogy az utolsó nyolc percben minden támadás azon az oldalon forgott, ahol a friss emberek (Adriano és Cesc) tartózkodtak. A győztes gól is egy jobb oldali gurigázás eredménye lett, az említett két csere pedig tevékeny részese volt ennek. Gondolom, Pep érezte, hogy mely játékosok készültek el leginkább az erejükkel, tehát tudta hol okozhat problémát a fáradtság. Ezzel együtt azt is tudta, hogy a cserék a frissességükkel annyit adhatnak a játékhoz, hogy az a szerényebb képességet (Adriano) és a szokatlan környezetet (Cesc) feledtetni fogja. Az utolsó pár percben láthattunk még némi Barça időhúzást, hosszan előrevágott próbálkozásokat a Realtól és azt is miként szabadulnak (f)el az indulatok a pályán. A leges-legvégén pedig ünneplés is volt.

Van nekünk egy mesterünk, akire egyre nehezebb dicsérő szavakat találni. Ha Pep marad még pár évig, a múzeum kibővítése elkerülhetetlenné válik, addig meg a személyzet azon tornázhat, mely történelmi ereklyéket teszi be a raktárba, hogy az újaknak legyen hely. A kupák számában majdnem három év alatt beérte a klub valaha volt legeredményesebb edzőjét! Ha pedig darabonként vizsgáljuk, azok összesített minősége se marad el tőle. Még egy cím és minden idők legnagyobb szakvezetőjét tisztelhetjük a személyében és erre hamarosan kiváló alkalom adódik számára (augusztus 26. Európai Szuperkupa). Ezúton küldöm legmélyebb elismerésemet, tiszteletemet és köszönetemet felé.

És persze itt van a "José-ügy" is. Nyilván mindenki tudja, hogy a személyisége megosztó: mindenkori csapatainak szurkolói általában szeretik, és jó szívvel emlékeznek rá, a többiek pedig nem szeretik, és rossz emlékeink vannak a múltbéli ügyeiről. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy amíg a „fogatlan oroszlán”, a „fekvő kutyába nem rúgunk” fogalmak és az erőtlen manipulatív próbálkozásai jutnak róla elsősorban eszembe, nem különösebben érdekel se a személye, se a cselekedetei. De!

A szünetben levonuló játékosokat elnézve a madridi arcok alapján még Ramos-nak jósoltam volna be legnagyobb valószínűséggel a pirosat, a második félidő elején ez azonnal megváltozott. Nem tudom, milyen folyadékokat fogyasztanak a Real öltözőjében a játékosok, Marcelo ábrázatát elnézve az első gondolatom az volt, hogy neki ezúttal a vérrel teli ivóalkalmatosság jutott. Bár egyáltalán nem értek egyet a Real hozzáállásával, valahol elfogadom taktikai faultként értelmezni azokat az eseteket, amikor a Barça védővonalában támad le egy játékos, vagy éppen egy betörni készülő támadónkat igyekeznek akár szabálytalanul megállítani. Apró részletkérdés, hogy ha Pepe képtelen egy jó ütemű szerelésre, akkor miért gondolja bárki, hogy védőjátékosként valaha is megfelel a felé támasztott elvárásoknak? De maradjunk annyiban, hogy ezek a küzdelem hevében elkövetett taktikai szabálytalanságok a csapat érdekében.

Viszont most már a második alkalommal fordult elő az a helyzet, hogy Real játékos a vereséget képtelen elviselni, ezért a meccs végén minden-mindegy alapon elgázol egy Barça játékost. Dobálózhatnék nagy szavakkal, mint például méltóság, tisztelet, büszkeség, de nekem elég lenne a józan ész is. Mivel ezek a megmozdulások egy bizonyos ideje tűntek fel ellenfelünk eszköztárában, bennem erős a gyanú, hogy ezt a Madrid játékosok Josétól „tanulták”. Nyilván nem kell szeretni egymást, hisz riválisok vagyunk, de sokkal szerencsésebb lenne az, ha a szakvezető jó példát mutatna tanítványai felé. Akik pedig ezt szem előtt tartva elfogadnák, hogy még ebben a galádul pénzalapú profi futballban is létezik a sportszerűség.

E remek este alkalmából mindezeken túl még azt is láthattam, hogy José hátulról megcsípi (meglöki, tökmindegy) Titot és ezután gunyorosan röhög rá. Itt már inkább az fordult meg a fejemben, hogy ez az ember nem minden szempontból tekinthető épelméjűnek. Őszintén remélem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy egyáltalán szükségessé válik szóba hozni a mindenkori ellenfél bármely alkalmazottját, de eddig elképzelni nem tudtam, hogy valaha is focipályán megtapasztalhatok ilyen megdöbbentő jelenetet.

Szolgálati közlemény: Őszintén remélem, hogy sikerült úgy megfogalmaznom ezt az ellenfelet érintő kritikát, hogy abban minél kevesebb rosszindulatot, vagy elfogultságot véljen felfedezni az ellentábor. A szándékom mindenképpen ez volt! A madridistáknak és az ellendrukkereknek „az a kötelességük”, hogy másképp lássák és értelmezzék a pályán történő eseményeket, mint ahogy én azt Barça szurkolóként teszem. Szerintem részükről ez egy abszolút normális és természetes reakció. Én megadom a jogot erre másoknak, cserébe elvárom tőlük, hogy tiszteletben tartsák az én véleményemet. Egyetérteni nyilván nem kell vele, de kulturáltan reagálni a minimum.

Egyenként:

Valdés – Ismét egy olyan meccsen kellett bizonyítania, amikhez alapból nem igen szokhatott. CR lövése után az a kapufára pattanó lövés létfontosságú volt, ezen kívül nem számoltam, de talán még két fontos védésére emlékszem. A Real mélységi kísérleteire tett kifutásai ismét jól működtek és mivel a csapat itt már képes volt megtartani a labdát, részt vehetett a labdajáratásban is.

Alves – Ismét megkapta ajándékba CR-t, jól el is bíbelődtek egymással. Világos, hogy nem a tipikus átjátszhatatlan betonfal, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy ezúttal a játszópajtása se a rosszabb focisták közül való volt. Nem vehetem el tőle a jogot, hogy lekéshessen pár szituációról, mert azzal azt mondanám: a Real annyira ócska csapat, hogy képtelen támadásban kijátszani egy Barça védelmet.

Mascherano – Ezúttal volt előtte használható középpálya, így minden védőnek lényegesen könnyebb dolga volt, mint az első meccsen. Ismét belefért részéről pár nagyon fontos mentés, ilyen kiélezett meccseken aranyat ér egy határozott és megbízható védő.

Piqué – Nagyon kellett már a csapatba. Az elején ugyan dadogott a gépezet, de a  labdakihozatalai és a passzjátéka hasznossága hamar megmutatkozott. A magassága létkérdés egy ilyen magasan ívelgető ellenféllel szemben, egyébként nem emlékszem tőle katasztrofálisan rossz megoldásra. Az a sarokból visszadobott kényszerítő pedig akár csatárok számára készített oktatási tananyagba is befér.

Abidal – Döbbenet, hogy milyen eleganciával oldja meg a feladatát és az is, amilyen lazasággal alázza le alkalomadtán az ellenfelek támadóit. Tegnap az jutott eszembe róla, hogy egyre inkább kezd Thuramra emlékeztetni a játéka. Neki persze még a gyorsasága megvan ahhoz, hogy a szélen szaladgáljon, de a testcselei, a higgadt megoldásai egyre inkább emlékeztetnek a „Tanár Úrra”.

Busquets – Nála éreztem leginkább, hogy valami nem stimmel. Nem nevezném egyértelműen flegmának a megoldásait, de főleg az elején akarta indokolatlanul lazán és elegánsan megoldani a feladatát. A helyezkedése se volt tökéletes, így pedig sok esetben olyan rossz ütemben adta a társaknak a labdát, hogy azok képtelenek voltak megtartani azt. A csapatból ő volt az, akin azt éreztem, hogy valami még nincs rendben a felkészülésével.

Xavi
– Nem tudhatjuk pontosan, jelenleg van-e valamilyen sérülése, vagy nála is erőnléti kérdések vannak. Minden esetre ez még közel nem az a Xavi volt, aki hamarosan szinte egy személyben fogja tartani a középpályát. Relatíve sok hibás passza volt, nem is a legjobb pillanatokban mutatta be ezeket, olyannak tűnt, mintha nem érezné még igazán a játékot. Kevésbé volt aktív, mint amit megszokhattunk tőle, de a jelenléte óriási segítség volt a társaknak.

Iniesta
– Komoly dolgok alakulnak itt kéremszépen. Volt élénkség, pörgés, cselezés, aktív támadószellemiség, minden, ami kell. Jelenleg még nem állt mögötte az a középpálya, amit ő is igényel az igazi topteljesítményhez, de egyéni megoldásokkal nem maradt adós. A gólja létfontosságú volt megfogni a Realt, külön riszpekt neki azért, hogy a befejezése ilyen feszített helyzetben higgadt volt.

Pedro – Az ő élete is lényegesen könnyebb, ha van területe ahhoz, hogy játsszon. Ezzel együtt örömteli, hogy aktív volt támadásban, kapura lövést, ígéretes beadást is láthattunk tőle. A csapat játéka nem volt a megszokott, így neki is alkalmazkodnia kellett ehhez védekezésben, amiből szokása szerint rendesen kivette a részét. Nem néztem statisztikákat, de szemre biztos, hogy jó néhány kilométert tekert a verdába tegnap este.

Villa
– Dettó. Már ami a teljesített kilométereket jelenti. Rengeteget küzdött, harcolt, mozgott, futott, nem csodálom, ha az egyike volt azoknak, akik elkészültek az erejükkel. Érzésem szerint a beilleszkedése lezárult, az idei éve csak jobb lehet, mint az előző második fele.

Messi – Brutális, zseniális, meggyőző, király, überf.sza, ami hirtelen eszembe jutott a játékáról. Hogy a szentséges búbánatba lehet olyan fikarcnyi területen nyílegyenes vonalban begázolni az ellenfél védelme közé, hogy ellentmondást nem tűrően aztán gólt is verjen belőle? Ráadásul kétszer! A "dührohamaiból" azt éreztem, hogy ezúttal valóban felbosszantották és erre kiváló teljesítménnyel válaszolt. A tanulság: nem biztos, hogy jó ötlet az oroszlán bajszát huzigálni.

Adriano
– Meglepő volt a helye a pályán, feltételezem, hogy Pep elsősorban a Marcelo-CR párosra reagálva hozta őt be. Nem ő volt a legkirályabb a Real második gólja előtt, cserébe hamar javított a gólpasszal.

Keita – A végén a cél egyértelmű volt: fogja meg egy friss erőember a Real középpályáját a helyzetek kialakításában.

Fábregas – Azért jött, hogy címeket nyerhessen. Tessék, itt az első.

comments powered by Disqus