Nehéz idényen vagyunk tulajdonképpen túl. Mert noha van még meccs, mi már túl vagyunk (tulajdonképpen) – a csapat veretlenül jutott el ahhoz, hogy bajnok legyen, ismét megnyerte a Király Kupát, kegyetlen teljesítménnyel duplázott, szemben minden várakozással és idény eleji tippel, elvárással, jóslattal, vagy futballokos előrejelzéssel. Minden, de minden okunk meglenne kiugrani a bőrünkből, de úgy, hogy a Montjuic bástyáját súrolja a seggünk, de nem. Mi, Barca szurkolók, ezt nem tesszük, legalábbis a szurkolók egy része nem teszi (a vagy súlyosan téves és hibás alapállás, a Reálfóbia, vagy pedig az elkényeztetettség, a túlzott és teljesíthetetlen elvárások miatt), hanem dühöngve, szemlesütve szégyelljük a római vakációt, megfeledkezve arról az eredményről, amiről egy klubcsapat élete elsősorban szól.

Pedig egy nagy és nehéz menet végén járunk. Győztesen.

Tekerjünk csak vissza, kezdjük az elején, ugyanis ha jobban végig gondoljuk, a szezon sokkal, de sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint emlékszünk, a memória viszont már csak ilyen, 3-6 hónap max., de inkább kevesebb.

Lalibá távozása után új mester kerül a házhoz, a topcsapatnál még tapasztalatlan Ernő, aki sztoizmusával és elképesztő higgadtságával igyekszik úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, miközben pont semmi nincs rendben és ezt mindenki tudja, érzi. Levegőben Neymar távozása, mindenki mást mond, de mindenki leginkább azt, amit érez vagy szeretne, csak Neymar nem mond semmit.

A helyzeten az sem könnyít sokat, hogy Miamiban 3-2-re megcsapja a Barca a Realt, mert a csapat képe valójában semmi bíztatót nem mutat, az idegesség és a bizonytalanság tapintható. Aztán robban a bomba, pontosabban csak világos lesz, aminek ellenkezőjében még a legszkeptikusabbak is reménykedtek: Neymar lelép, vagyis elsumákolja magát egy szekérderék pénzért Párizsba, Barcelonában pedig beindul a pánik.

Az igazolási mizéria az MSZP miniszterelnökjelölt kasztingjait idézően kikúrt bénán zajlik, össze-vissza mennek az ajánlatok és hát a sajtó sem segít sokat abban, hogy az egységsugarú szurkoló tudja, mi történik. Mindenki hord össze hetet-havat, V8-as, biturbó clickvadászat zajlik, amibe az elnökség önti marmonkannával az üzemanyagot a látható kétségbeesésével.

Pótolni Neymart, pótolni Neymart zajongja mindenki, pedig a küldetés pont lehetetlen és talán nem is szükséges. A sajtó beindul, a Barca tárgyalói kirajzanak, mint a méhek, a nevek úgy pörögnek, mint Mészáros Lőrinc gázórája, végül minden idők legkínosabb jeleneteként, az ablak alatt Coutinhoért szerenádozó Barca delegációt önti le langyos húggyal a Liverpool és küldi haza üres kézzel. A célpontok pedig nem változnak: Dembélé, Insigne és Coutinho.

Közben kiszívunk a szuperkupában elölről, hátulról, Piqué kifakad és tulajdonképp igaza is van, mi meg nézünk, hogy mi a bánatos lófasz történik?

És ekkor jön a közröhej, a bombaigazolás, a kivénhedés határán egyensúlyozó, kínjában Kínában karriert építő Paulinho, a világ a vezetésen röhög, hogy 40 egységért megvettek valakit, akiről csak azt tudjuk, hogy sehol nem vált be. Na, majd pont itt, ahol Ibra is elvérzett? Összeesküvéselméletektől hangosak az internet bugyrai, korrupciót kiáltanak. Jön Dembelé is, ő rajta az elizgult dekázás miatt nyerít a netnép.

Közben terrortámadás történik Barcelonában és a csapat Barcelona felirattal a hátán fogadja a nyitómérkőzésen a Betist és nyitja győzelemmel az új szezont. A mérkőzés jelentősége még, hogy itt mutatkozott be a csapat legjobb igazolása: OG. (Nem az original gangster, hanem az own goal.)

Aztán jönnek a győzelmek sorban, Messi remekel, és Paulinho is leteszi a névjegyét a Getafe otthonában, szétcapoeirázva a károgó varjúsereget, Dembelé pedig lesérül, de nagyon. Szegény Eibar egy hatost kap, Paulinho ismét betalál, a Girona ellen pedig dupláz OG.

Közben az elnökség ellen június óta folyamatosan zajló lejáratókampány és az azt politikailag formalizálni igyekvő bizalmatlansági indítvány pancserpuccsá silányodik és úgy taknyol el, mint sündisznó a réten, Bartomeu megerősödve kerül ki a csatából, ahol, mint Hruscsov Berijával számol le a belső ellenzékkel, mert akkorra már az egyszerű szurkoló számára is világossá válik, itt palotaforradalom zajlott. Mindemellett Messi hosszabbított. Illetve nem egészen, hanem hosszabbított, csak még nem írta alá. Vagyis valaki aláírta, de nem ő. Azaz, alá van írva, de úgy még nincs aláírva. De alá lesz, mondja az elnök, csak aztán senki nem hisz neki nyilván.

Elindul a BL szezon is, ahol ismét OG-é a főszerep, aki ekkor a Sportingnak talál be.

Mindezen közben minden eddiginél súlyosabbá eszkalálódik a Spanyol-Katalán konfliktus, a politika a futballra is durván hatással lesz, biztonsági okokból zárt kapus meccsre ítéltetik a Barca, ami nem jelent akadályt, hiszen az NB1-et idéző akusztikával súlyosított meccsen ismét sikerül nyerni a Las Palmas ellen.

Az Atleti meccs meghozza az első ikszet, pedig mindenki azt várta, hogy majd most kiderül, hol is tartunk valójában, mert eddig csak az alsóház jött szembe. Kiderült, idegenben egészen kiváló volt az az x.

Folytatódik a BL menetelés, OG ismét segít a bajban, Ernő apánk pedig könnybe lábadt szemmel nézi a pireuszi stadiont és az őt éltető ultrákat.

Megkezdődik a kupaszezon is, említésre sem méltó, majd Ernő ismét hazalátogat, ezúttal Bilbaóba, ahonnan ismét egy szomorú győzelemmel tér haza szeretett fényképezőgépe mellé, mi meg csak nézünk, hogy mi a büdös franc folyik itt? Ez a csapat nem jó, de mégis nyer? Nem baj, nemsokára úgyis kiderül majd, hol is tartunk.

Messi aláír. 

Három iksz is besikerül szoros egymásutánban, és mikor már majdnem azt mondanánk, hogy na, kipukkadt a lufi, három kötelező győzelem után Ernő Barcája hármat hint a Reálnak, csak, hogy világos legyen. És igen, itt végre kiderül (na nem az, hogy hol is tartunk, hanem), hogy ez már nem az a Barca, amit eddig ismertünk, ez Ernő Barcája, ami kicsit nehézkes, kicsit nyögvenyelős, nagyon négynégykettő, de működik, sokkal jobban, mint azt bárki gondolta volna. 

Az új évvel megérkezik az új ember a Liverpool – Barcelona menetrendszerinti járattal, mégiscsak elfogadták a kincseket a ködös Albionban, remélhetőleg egy kincsért cserébe.

Az eredmények ezután is szépen jönnek, megtörik az Anoeta átka, és ki adja vissza a 2:0-ra simán vezető Socik ellen a reményt? Paulinho, persze, akit néhány bekezdéssel feljebb még körberöhögtünk.

Jön az első vereség is, szerencsére csak a kupában, de az Espanyol ellen eltöketlenkedett meccset sikerül korrigálni otthon, a magára találó Lalyos és az ultraformában játszó Messi segedelmével.

Telnek a hetek, a lendület lanyhul, az agyontaposott Girona kivételével eléggé fostos meccsekkel evickél a csapat, pont a legrosszabbkor, az egyenes kiesés BL szakasz kezdetén. Londonba látogatunk, a Chelsea otthonába, kínlódós 1-1-nek örülhetnek az idegenbenszerzettgólfetisiszták.

Közben legyőzetik az Atleti a Camp Nouban, a Malaga idegenben, hogy zabszemmel a seggben várjuk a Chelsea nekünk rontását. A londonba tartó járatra végül a kéklegények három gombóc fagylalttal szálltak fel, amelyek közül egyet Messi segítségével maga, a halal konyhán tartott Oszmán szervírozott a léc alá. Azért az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert aznap sem tudtuk meg, hol is tartunk valójában.

Egy győzelem és egy Sevilla elleni döntetlen után érkezett a Róma Barcelonába, ahol a még mindig fantasztikus formát mutató OG, az Elnök úr és Lalyos találataival küldtük haza a gladiátorokat. Zsebben a továbbjutás, mondogattuk mindaddig, míg Rómában a farkasok foggal ki nem tépték azt belőle - egy jó darab húsunkkal együtt.

Itt végre kiderült, hol tartunk, gondoltuk, de valójában nem is derült ki, csak egy dolog: hogy ezt a találkozót Ernő benézte és eltaktikázta a teljes csapattal együtt.

Két sebnyalogató meccs után végül a Rómának be nem rúgott gólokat a Sevilla kapta meg a kupadöntőben, ahol még maga a Don is betalált, hogy kupával búcsúzhasson a Mindenétől.

Egy serleg tehát megvolt és a madridi bénázásoknak köszönhetően a Depor otthonában a Barcelona úgy lépett pályára, hogy egy döntetlennel veretlenül lehet bajnok.

És ez a Barcelona megcsinálta ezt is. Hiába sújtotta bizalmatlansági indítvány, Messi mizéria, kis híján polgárháború, szerencsétlenkedő igazolások, a csodagyerek sérülése, a rosszkor jött oltári pofon, a csapat kitartott és megtörtént ami 1932 óta nem:

veretlenül szerzett bajnoki címet egy csapat Spanyolországban.

Az FC BARCELONA.

Itt tartunk tehát most. Kiderült végre.

Köszönjük meg ezt Ernőnek, köszönjük meg a csapatnak és köszönjük meg mindenkinek, aki ezért tett. Nem utolsó sorban pedig köszönjük meg a jó sorsnak, hogy ezt láthattuk, végig izgulhattuk és most örülhetünk.

És bár a balítélet volt az erősebb, a napok szóljanak inkább a büszkeségről, a Realt meg csapjuk meg, már csak az íze végett is.

És ha nem? Ha kikapunk? Ha oda a veretlenség?

Már az is mindegy, mert ahogyan az öreg Ganxsta mondta:

leszarni lehet, de felszarni nem.