A végeredményt gyorsan letudnám, hisz sejtettük előre, hogy (még mindig) nem mi vagyunk az esélyesek, bár nyilvánvaló, hogy a Real ellen duplán kellemetlen érzés. De ettől még visszatérhetünk az alaptézisünkhöz: a klub majdnem minden szintjén bajok vannak, ebből nem maradhat ki az első csapat sem. (A majdnem pedig azért indokolt, mert a női csapat továbbra is elképesztő, ahogy volt tavaly is.)

Az ellenfélen szintén nem akarok sokat rágódni, bár aki most látott először idei Real-meccset, képet kaphatott arról, miért is van egységesen gondban a spanyol élvonal, messze vannak ők is a topfocitól mostanság. Új korszak, mifene, van bőven tennivaló, nem csak nálunk.

Ami már szerintem érdekesebb téma, az a fiatalok, meg ez az egész fiatalítás. Iniesta éppen a meccs előtt beszélt arról, hogy nem szabad (ideje)korán a fiatalokra tenni az elvárásokat, értelemszerűen ők még nem állnak készen arra, hogy önmagukban meccseket döntsenek el, vagy számíthassunk arra, hogy ezt következetesen képesek lehetnek megtenni.

És íme, itt is volt a példa, amint egy visszazáró és a „megszokottnál” csak egy kicsit magasabb színvonalat képviselő ellenféllel találkoztak, kiütközött a rutin hiánya. Máris jelzem, nincs ezzel semmi gond, illetve csak egy esetben: ha túlságosan előreszaladunk és túl hamar látunk megváltókat a jövő reménységeibe. (Szándékosan nem mondok ígéreteket, még mindig csak reményekről beszélhetünk, azt gondolom.)

Fati például most érkezett el arra a pontra, amikor már „tényező”, meglepni senkit nem fog, sőt, konkrétan megemlítik a nevét az ellenfelek a felkészülésnél, egyben fel is készülnek rá. De pláne taktikát dolgoznak ki ellene. De ugyanitt említhetem már akár Gavit is.

Egyébként is választóvonal ez a pillanat egy fiatal játékos esetében, persze berobbanhatnak, többen felkaphatják a fejüket a váratlan felbukkanásukra, de attól még kérdés, hogy képes lesz-e emelni önmaga színvonalát oda, amikor már mindegy, hogy ki az ellenfél, tényező, főleg pedig kulcsjátékos tud maradni. Majd innen továbblépve klasszis, végül pedig világklasszis. Utóbbi esetében jön el a pillanat, amikor ténylegesen mindegy, hogy ki az ellenfél, ő hozza a maximális tudását bármilyen körülmények között.

Fontosnak érzek megemlíteni még egy szempontot, ami talán válasz lehet egy meglepő felfedezésünkre. Konkrétan arról van szó, ahogy meglepett minket Fati, majd Pedri, végül Gavi esetében ez a korukat meghazudtoló önbizalom és tartás. Ezek a tulajdonságaik annyira meglepőek, hogy nem csak mi, szurkolók vehettük észre, de egyre-másra erről beszélnek edzők, illetve csapattársak is. Az ebből a szempontból meglepőnek számító korai érettségükről. És talán találtam egy elfogadható választ rá.

Sokunk előtt élhet az a kép, amit még korábbi saját neveléseinktől hallhattunk, ez pedig éppen az, hogy azt a pontot tartott nagyon sokáig elérniük, amíg átléphették önmaguk árnyékát. Puyol beszélt arról, milyen sokáig volt meg benne a „katalán kishitűség”, különösen a Reallal szemben, Xavi beszélt arról, hogy a 2008-as Eb volt a fordulópont, amikor elhitte önmagáról, hogy igenis győztes alkat, hallhattunk arról is, milyen sokat jelentettek a Barçának azok a játékosok (Piqué, Fábregas), akik az angol bajnokságban tanulták meg a győztes mentalitást, majd hozták ezt „haza”.

Szintén olvashattunk arról, hogy a Barcelona történelmében ezt a pluszt a csapatnak mindig valaki „kintről” adta meg, az egészen 2008-ig nem a hazai játékosok sajátja volt. Kubala, Cruyff, Maradona, Romário, Rivaldo, Ronaldinho egyebek mellett azért tudtak kiemelkedő alakjai lenni a klub történelmének, mert éppen ezt a borzasztóan hiányzó mentalitást hozták el. Ők hozták a győzelmeket, ők hitették el a „többiekkel”, hogy igenis képesek lehetnek a sikerekre, egy dolgot viszont még ők se tettek meg: nem ébresztették rá őket arra, hogy mindezt önerejükből is elérhetik.

Ami viszont talán választ adhat arra, miért is ennyire meglepően eltökéltek, higgadtak, önbizalommal teltek már a saját nevelésű játékosaink, az pedig az, hogy ők ebben nőttek fel. Fati, Gavi, Nico, de részben Pedri is egy GYŐZTES Barcelonát ismert meg. És egy GYŐZTES Barcelona légkörében nevelkedett. Amikor a nagycsapat játékosai meglátogatták a La Masiát, ők testközelből azt érezhették, hogy a Barça játékosai büszkék a klubjukra, (okkal) büszkék az elért eredményeikre, de a végsőkig eltökéltek is, mert ők maguk is győztesek.

Ezek a srácok úgy nőttek fel, hogy a nehéz évek már csak valami távoli, ködös emlékek voltak, és úgy nőttek fel, hogy a Barcelona nem csupán győztes csapat, de világverő topcsapat. Ez pedig értelemszerűen kirobbanóan pozitív hatással volt a gondolkodásukra, majd a személyiségük alakulására is. Így nézve már talán nem is annyira meglepő ez.

Másik, általam fontosnak vélt gondolatmenet, ami szintén mindenki számára szembetűnő: Koeman. Nem fogok beállni a sorba, ahol elkezdünk toporzékolni, hogy menjen, mert valószínűleg nem fog. Szezon végéig legalábbis. Több oka is van ennek, az egyik a pénz hiánya, ha már költünk, akkor valami játékosra költsünk télen, Koeman nagyjából pont elvinné azt a pénzt, amiből egy értelmes kölcsönjátékos fizetése kijöhetne.

A másik elfogadható indok, hogy nincs a helyére senki, annak meg nem sok értelme van, hogy minden-mindegy alapon lecseréljük egy átmeneti megoldásra, aki után megint fizethetünk egy raklap pénzt, mert a nyáron meg majd megint jön valaki, aki talán marad is egy szezont. (Miközben se Valverde, se Setién lelépési pénze nincs még kifizetve.)

Ami viszont megközelítőleg értelmes megoldás lehetne: a szakmai stábba hozni/betenni valakit, aki elmondhatná, esetleg meg is mutathatná a játékosoknak, hogy mi a jó fenét csináljanak a pályán. Mert pillanatnyilag nem igazán van elképzelésük róla.

Folyamatosan azt érzem, hogy a játékosok küszködnek, mert nem összeszokottak, nincsenek felépített figuráik, vagy legalább az esetek többségében működő játékkombinációik, összességében tanácstalanok, mert kénytelenek a saját elképzeléseikre hagyatkozni. Mindeközben pedig nagyjából annyi utasítást kapnak, hogy fussanak többet, járassák gyorsabban a labdát, meg támadjanak le.

És miközben a Real ellen is ugyanaz a hosszú ideje fennálló probléma ütött vissza: az akciók lezárása. Annak hiánya, meg a minősége. És miközben ez a probléma gyakorlatilag Messi távozása óta folyamatosan fennáll. Merthogy a megoldás Messivel együtt távozott.

Ami miatt pedig mindez eszembe jutott, hogy a minap megnéztem egy összevágott videót az Al-Saddról, amely videónak az volt a célja, hogy megmutassa, él még a tiki-taka, az nem egy halott dolog.

Ami persze nem (feltétlenül) igaz, nyilván környezetében kell elhelyezni a dolgot, ott még lehet ez újdonság, lehet még meglepő, és lehetnek az ellenfelek is szerényebbek, pláne kiválogatott jelenetsorokban pedig mutathat ez a valóságnál szebben is, hiszen éppen az a lényege, hogy a végül sikerült pillanatokat szedje össze, és mutassa meg. De nem is Xavi –, mint edző – ebben pillanatnyilag a lényeg, inkább egyetlen elem, ami feltűnt. Meglepően sok alkalommal lépnek át labdát az ott kiválogatott jelenetekben.

Átlépik, ráadásul eredménye is lesz, hiszen azért válogatás, mert az akciók végén szerzett gólok az értelme az egésznek. De mindezek ellenére is azért volt ez fontos nekem, mert a labda átlépése egyetlen dolgot biztosan feltételez: a tudatosságot. Ha ennyire gyakran fordul elő, az jó eséllyel nem a véletlen műve és nem is egyetlen ember ösztönös s(z)killje. Hanem egy (jól) felépített mechanizmus eredménye. Hogy közelebb hozzam önmagunkhoz: ez az automatismo. Megléte után következő kreativitás.

Ha egy játékos átlép egy labdát, miközben ő maga is megpróbálhatná a gólszerzést, az azt jelenti, hogy tudja, mi történik körülötte. Jobb esetben nem is látja konkrétan, mégis TUDJA, hogy okkal lépi át. TUDJA, hogy valakinek érkeznie kell arra a labdára, ráadásul az a valaki rendszerint meg is érkezik. Mert ott van a HELYÉN. Mindenki.

Mert adott szituációban úgy fog reagálni mindenki, ahogy azt előzőleg megbeszélték, de pláne edzésen a végtelenségig ismételve begyakorolták. És ehhez nem szükséges Guardiola fémjelezte világverő csapatnak lenni. Elég hozzá egy olyan klub, amelyik a világranglista 260. helyezettje pillanatnyilag, és amelyből személy szerint két játékost ismerek, őket is a múltból: Cazorla és Ayew. (Ejjde rohadtul szimpatikus volt az a ghánai válogatott!!)

Bár ez konkrét példa, nem egyedülálló, láthattunk és látunk is közép,- kiscsapatokat, akik az esetlegesen hiányzó világklasszisok ellenére is pofás focit játszanak, ha ettől még bajnokságo(ka)t nem is fognak nyerni, vagy nemzetközi (top)szinten ezt megmutatni nem fogják tudni. Mert persze tudjuk a(z általános, klubszintű) problémákat, látjuk a hiányzókat, esetleg még figyelembe is vesszük mindezt, de az eredményesség és a tudatos, felépített játék ettől még kölcsönhatásban van egymással.

Ha ugyanis utóbbi nincs meg, az fog történni, amit most látunk: hullámhegyvölgy az egész szezon, az ecceri' szurkoló meg győzze kapkodni a fejét, hogy vajon mire is számíthat a következő napon/héten/hónapban.