A tegnap kiírt szavazás zanzásított eredménye hajtás után.

Barcelona - Sevilla 2-1

Bevallom, valamennyire kishitű vagyok Barca-drukkernek. A csapat rekordot rekordra halmoz, én meg hetek óta nem hiszek bennük. “Jó, mostmár biztosan ki vannak facsarva”, “jönnie kell egy peches meccsnek”, “kizárt, hogy fejben ma is ott legyenek” - ezek a leggyakoribb indokaim, aztán valahogy mégis megroppan az ellenfél, begyötörjük a labdát a hálójukba, a meccs végén mindenki örül. Én meg csóválom a fejem, rendben volt ez, de képtelenség, hogy a következő meccsen is minden simán menjen. Itt a következő meccs.

Jó régen volt ilyen, ezért most van – visszatekintős/történelmes/érdekességes poszt. Tekintettel arra, hogy az eredeti szöveg 2008. nyarán született, Pep csapatáról értelemszerűen nem tesz említést. Azaz mégis. A szerző – David Carabén – már akkor a Barcelona hagyományos szellemisége mellett foglalt állást (ha úgy tetszik, javasolt Pepnek egy szerinte követendő utat), amikor az első csapat az utolsókat rúgta a Rijkaard korszak végén, Xavit és Iniestát még nem napjaink világklasszisaként ismertük, Busquets pedig éppen csak megnyerte a B csapattal a harmadik osztályt, így ember nem volt, aki előre tudta volna, mennyire fogja ismét meghatározni a holland-katalán futballstílus az elkövetkező éveket. A Barça történelmében, Spanyolországban, de az egész futballvilágban is.

Az 'útwenger' mocskolódása ellenére az Arsenal egy szerethető csapat. Szerethető a miénkhez közel álló focijuk, és szerethető a vigvik által is taglalt lúzerségük. Arról nem tehetnek, hogy kis hazánk szurkolói olyan szintre predesztinálják őket, aminek jó tíz éve már a közelében sincsenek.