A Chelsea és a Barcelona találkozója az egyik leginkább várt meccs a Bajnokok Ligája legjobb tizenhatos szintjén, mivel a két csapat 2012 óta először találkozik egymással, amiről mi, katalánok, nem ápolunk szép emlékeket, mivel éppen ellenük fáztunk ki a sorozatból, hogy a londoniak vihessék haza a trófeát az esőbe, meg a hidegbe.
Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogyan Eibar városában leteszik a stadion alapjait:
- José, hol legyen az a kurva stadion?
- Hát, ott a panelházak mellett van egy rét, ahova a bikák járnak baszni, az elég nagy nem?
Baszkföldre, a jelenleg hetedik Eibar otthonába látogat ma délután a Barca, abba az Eibarba, ahol ez elmúlt évek baszk futballcsodáinak egyike zajlott.
Tetszik, vagy sem, el kell fogadnunk, hogy a kupadöntőnek ára van. Mégpedig az az ára, hogy mire eddig jutunk a szezonban, a csapaton rendszeresen érezhetők a heti kétmeccses terhelés negatív hatásai. Rendszeresen, mert most már sorban öt éve eljutunk a döntőig és sorban öt éve érezhető ez a tendencia. Volt olyan év, amikor „csak” a játék lett lassú/körülményes/pocsék, és volt/van olyan, amikor bajnoki pontokat is áldoz(t)unk a szezon egyik lehetséges trófeája érdekében.
Szó mi szó, kegyetlen tempóban nyomja a csapat mostanság a mérkőzéseket. Alig telik el 72 óra, és máris itt az a Getafé, amely José Bordalás mester érkezése óta gyakorlatilag teljesen megújult, és a feljutás után újra stabil középcsapattá kovácsolódott, ráadásul abból a kellemetlenebb fajtából.