Xavi: „A labda a miénk volt"

Facebook Tweet Tetszik

2013. június 28. - totelcampblog

Miután mi már két részben kiveséztük az idei szezon minden örömét és búját, ideje átadni olyasvalakinek a szót, akinek egy pöppet több köze van a csapathoz, mint nekünk, az pedig sosem hátrány, ha olyan illetőt szólítunk meg, aki egy átlagos júniusi nap hőmérsékleténél magasabb IQ-val rendelkezik. E jelentősen leszűkített körből a mai nap kiválasztottja idei kényszer-csapatkapitányunk, aki jelenleg az egyetlen egy hiányzó trófeájáért játszik Brazíliában, de megmászta már a Futball nevű bolygó legmagasabb hegycsúcsait, most lépte át a 800 meccses álomhatárt, és a világ minden tisztelete megilleti. Éppen ezért, joga van akár olyan kijelentéseket tenni, amelyek egy zöldfülű szájából nem vennék ki jól magukat. Hajtás után Hernández mester előadása olvasható, amely eredetileg a szezont volt hivatott értékelni, nyugalom, Pedróról egy szó sem esik majd, de aztán mégis az lett belőle, hogy kedvenc hatosunk az interjú során tanúbizonyságot tett a Barcelona, és általában a futball iránti elkötelezettségéről is (Thiago fiam, figyelsz?). A továbbiakban a szó Xavié, aki tagadja a Bayern-hegemóniát, határozottan és ellentmondást nem tűrően áll ki a Barça-filozófia mellett, nekimegy a szövetségnek, és a gonosz is elnyeri méltó jutalmát, azaz minden, a királyi, portugál, londonikék jelzőkkel összefüggésbe hozható egyén megkapja a magáét.

Korszak vége? „Csak nevetni tudok, amikor ezt mondják. Évek óta hallgatjuk már, hogy itt a Barça-korszak vége, de sokak bánatára úgy tűnik, hogy mégsem jött el eddig egyszer sem. És még sokáig késni is fog. Olyan ez, mintha azt mondanám valakinek, hogy meg fog halni, éveken keresztül csak ismételgetném, hogy meg fog halni. Majd amikor 40-50 év múlva ez tényleg bekövetkezik, majd verem a mellemet, hogy „látjátok, igazam volt”. A korszak végét olyan emberek emlegetik, akik nem szeretik a Barcelonát, ez egyértelmű. Épp ezért én nem is méltatom figyelemre őket, mi csak tesszük a dolgunkat és élvezzük ezt a bizonyos korszakot.”

Még csak nem is friss a kép

A Bayern München hegemóniájáról: „Nem értek egyet, hogy most a Bayern uralkodását élnénk. Csak egy évről van szó. Ezek szerint akkor a Chelsea volt tavaly a legjobb, amikor megverte a Bayernt?” [A 7-0-t érintő kérdésre:] „Felületesség kizárólag az eredményekkel foglalkozni. Meg kell nézni újra a meccset, felül kell vizsgálni, én ezt tettem. A Bayernnek változtatnia kellett ellenünk a játékán, nem játszottak olyan nagy örömmel, mint szoktak. Jól ki tudták használni a gyorsaságukat a két szélen, sikerült nyomás alá helyezni minket, és zökkenőmentesen védekeztek. Jobb ritmusban és jobb erőben voltak, mint mi. De a labda a miénk volt, a meccset nem tudták dominálni. Egyértelműen jobbak voltak nálunk, de megvan az oka, hogy miért nem jutottunk sem mi, sem a Madrid a döntőbe.”

A BL-kiesés okai: „A Barça-Madrid-háború a szezon során mindkét csapatot nagyon megviselte. Németországban nem ez a helyzet, ott nem ilyen intenzívek a csaták, a történelmi rivalizálás nem ugyanezt jelenti. Második éve bukunk el a Madriddal együtt a BL-elődöntőben, ez nem normális. Idén a Spanyol Kupa elődöntői nagyon sokat kivettek belőlünk, hihetetlenül kemények voltak. Ha ez ezentúl is így lesz, elkerülhetetlen, hogy rosszabb passzba kerüljünk a tavaszi hónapokra. A megoldást az egymeccses Király Kupa-fordulókban látnám. Ha a szövetség szeretné, hogy legyenek spanyol csapatok a BL-döntőkben, akkor ezért néha nekik is tenniük kellene valamit. Az egymeccses párharcok során kevésbé merülnének ki a játékosok, hiszen így 4-5 meccset megspórolnánk, ráadásul látványosabb is lenne, ha a nagycsapat játszana mindig idegenben.”

Jól játszani vagy nyerni? „Egy megnyert bajnoksággal a hátunk mögött, engem nem zavarna egy kupadöntő elvesztése, ha úgy veszítünk, ahogy az Athletic tette azt ellenünk a tavalyi döntőben: felvállalva a játékot. Örökké megmarad az emlékezetemben a Bielsa irányította Athletic, a stílusuk, az offenzív filozófiájuk, a labdával való bánásmódjuk. De garantálhatom, hogy a tavalyi BL-győztes Chelsea-ből nem fogok emlékezni semmire. Nem tetszik az az önző, eredményközpontú futball, amit ők játszottak. Nem élvezem, sőt, ki nem állhatom.”

A nagycsapatok elleni gyenge szereplésről: „Nem csak a végeredményeket kell figyelembe venni. A madridi kupameccsen sokkal jobbak voltunk, de a Szuperkupa idegenbeli visszavágóján is majdnem nyertünk, pedig a második félidőt 10 emberrel játszottuk. Ugyanitt az első meccsen könnyedén végezhettünk volna 4-1-re. Minden meccsen domináltunk, senki sem birtokolta nálunk többet a labdát. Persze, az eredmény fontos, de ha jól játszol, az esetek 99%-ában győzni is fogsz. Nekünk is voltak azonban olyan meccseink, amikor nem játszottunk jól, mégis nyertünk. Például a Granada ellen a Camp Nouban. Három pontot jelentett az is, de nem voltunk elégedettek. Látni kellett volna az arcokat az öltözőben, mindenki ideges volt, úgy tűnhettünk, mintha éppen kikaptunk volna. Győzelemmel fejeztük be ugyan az estét, de a rossz játék miatt egy ideig még dühösek voltunk magunkra."

Pihentetés a fontos meccsekre? „Már 3-4 éve hallgatom, hogy tartalékolni kell engem. Igen, ez a világ rendje, hogy már 33 éves vagyok, 15 éve az első csapatban játszom, és természetesen rendkívül magasak itt az elvárások. De jól érzem magam, és még évekig folytatni szeretném, versenyhelyzetet akarok teremteni a posztomon.”

Neymarról: „Megértem Cruyffot, amikor azt mondja, hogy nem fér meg két kakas egy tyúkólban, és baj lehet egy esetleges harcból Messi és Neymar között. De megnyugodhat, hogy itt ilyesmi nem fordulhat elő. A kakasok, azaz az egyéniségek kérdését a mi öltözőnkben teljes mértékben kordában tudjuk tartani.”

Mourinho, Real Madrid és egyéb kedvencek: „Egy gazdag, nagy hatalommal rendelkező klubcsapat nem játszhat úgy egy BL-döntőn, ahogy a Chelsea tette, sem ahogy a City játszott ebben a szezonban, vagy miért ne mondanám ki: ahogy Mourinho Real Madridja futballozik. Nem akarom, hogy azt higgyék, mindig Mourinhót támadom, mert nem ez a szándékom, de nem tagadhatom, hogy nem tetszik az a futball, amit ő meghonosít a pályán. Ez nem ’madriditis’: hiszen például szerettem az egykori 'galaktikus' Real Madrid játékát. Irigy voltam rájuk, amikor láttam őket, mert volt egy koncepciójuk, egy alapjuk, amihez ragaszkodtak. Zidane, Roberto Carlos… hihetetlenek voltak. A játékot minden szempontból uralták, el kellett ismerni, hogy ők voltak a legjobbak. Akárcsak a „Quinta del Buitre” Madrid, egy másik nagycsapat tiszta játékfilozófiával, buktatók nélkül. Mourinho Madridjában viszont ezek közül egy sem volt megtalálható, nem hagyott semmilyen örökséget a jövőnek. Mi nem változtattunk a játékfilozófiánkon több mint két évtizede, nem hagytuk szándékosan szárazon a pályát, hogy olyan legyen, mintha egy krumpliföldön játszanánk, nem szabálytalankodtunk harmincezerszer meccsenként, és nem is próbáltuk meg fűteni a meccs hangulatát. Nem tettünk így akkor sem, amikor a Madrid fölénk kerekedett. Nyertünk, veszítettünk, ikszeltünk, mindegy, de mindig ugyanazzal a filozófiával. Az eredmény önmagában, ahogy mindig elmondom, hamis képet ad. Van fontosabb is annál, hogy győzünk-e vagy veszítünk.”