Azt hiszem, felesleges sokat ragozni, mindenki számára egyértelmű, mit jelent az, amikor egy bajnokság első két helyezettje találkozik egymással, pláne ilyen közel a szezon végéhez. Mi pedig most többszörösen előnyös helyzetben vagyunk, mert egy mai győzelem akár az egész szezonra nézve jelent győzelmet, annak hiánya viszont nem lenne tragédia. De előbb (jó) néhány szó a hét közben történtekről. Is.

Kedden ugyanis lejátszottuk a szezonunk eddigi legőrültebb, legfordulatosabb, egyik legemlékezetesebb meccsét, mi pedig b@sztunk értékelőt írni róla. Mea culpa. Ha pedig tudnám latinul, hogy van ez többes számban, azt írnám, mert fals állandóan magamra vállalni. De nem tudom. Mert a kifejezés köznyelvbe átcsúszott formája egyes számban van, ha már a katolikus liturgiában így szól az imádság. Jobb híján addig is legyen mondjuk: mia kulpa.

Lehet, hogy sokat kellett volna gondolkodnom azon, hogy a fenébe’ lehet egy negyedóra alatt „megnyert” meccset ilyen ostobán leadni, de másnap már jött is a válasz, mégpedig Alenától. Aki azt mondta, az első csapatnál egy „béből” felkerülő játékos győzni tanul meg. És ezzel valószínűleg meg is kapjuk a megfejtést, ugyanis két játékosunk nem volt a kezdőben: Messi és Piqué.

Messit nem szükséges kifejtenem, mindenki tudja, mit jelent/ad ő a csapatnak és nem kizárólag a góljaira gondolok, eleve a személyére a pályán. De talán nem egyértelmű, hogy az öltözőben is. Alapvetően mindenki tisztában van azzal, mit jelent az öltöző, a csapat egysége és általános morálja egy csapatsportban. Az pedig rendszerint utólag derül ki, mit jelent ezen belül egy-egy játékos a közösség számára. Utólag, amikor kiválik belőle. Néhány név a teljesség igénye nélkül: Puyol, Dani Alves, Mascherano. De nem kell messzire menni külső példáért sem: Cristiano Ronaldo.

Ezek a játékosok először nyilván a teljesítményükkel vívják ki a csapattársak tiszteletét, azonban van egy olyan faktor is bennük, ami kiemeli őket: a személyiségük. És annak is konkrétan egy vonása: a megalkuvást nem ismerő eltökéltségük a győzelem iránt. Mert lehet valaki nagy harcos (Vidal), a végtelenségig professzionális (Rakitic), zseniális futballagy (Busquets), ha nincs a csapatodban legalább egy GYŐZTES, valószínűleg nem fogsz tudni trófeákat szerezni. Ha viszont ott van(nak) ez(ek) az ember(ek), máris adott a lehetőség, hogy felborítsd akár a papírformát is, de elengedhetetlen ahhoz, hogy valóra váltsd a reális esélyt. Azonban láttunk példát nem egyszer arra is, hogy ez önmagában nem elég. Vagyis kell még valamilyen összetevő.

Hogy igazolhassam a gondolatmenetemet, idecibálom tehát a másik hétközi hiányzónkat, Piquét. Jól ismerjük a sokszor gyerekes viselkedését, tudjuk, hogy eleve Puyolnak kellett profivá nevelnie őt, mert huszonévesen inkább volt elkényeztetett kölyök, nem pedig komolyan vehető faktor egy öltözőben. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a spanyolok Angliában tanulták meg a győztes mentalitást és az onnan a válogatottba „hazatérő” játékosaiknak köszönhetően tudták átlépni a saját évtizedes átkukat: hiába voltak nagy játékosaik, nagy csapataik, rendre besültek a nagy tornákon. De nem azután, hogy ezek a játékosok - köztük maga Piqué! - átvitték ezt a szellemiséget a válogatottba.

Gerardinho azonban továbbra sem lett folyton morcos ábrázattal jövő-menő alakja a focinak, a lazasága megmaradt és megad számunkra egy nagyon fontos dolgot: az öltöző „brazilos” könnyedségét. Valószínűleg senkinek nem kell ezt sem bemutatni, aki látott már ünneplő brazil csapatot egy öltözőben, de néhány név közelebb hozni a szituációt: Ronaldinho, Dani Alves, Neymar. A győztes mentalitásnak az a formája, ahol a közösséget a pozitív életérzések kovácsolják egybe. És amely mentalitás feloldja a néha görcsbe forduló professzionalizmust. És amely meghozza az egyensúlyt abban, hogy a JÁTÉK játékossága érvényesülhessen, vagy megadja a megoldást, amikor a hideg szakmai szemlélet csődöt mond. (Por qué, mister Mourinho? Por qué?)

Hiszem, hogy mindkettő kell egy csapat sikeréhez. Néha-néha egyik, vagy másik önmagában lehet eredményes, de közép,- és hosszútávon zsákutca, ha valamelyik hiányzik. Mint ahogy ugyanez szükséges az életben is bármely közösség életében. Ugyanis bármelyik irányba tolódik el a szemlélet, idővel be fog sülni. Nem lehet kitartóan jól teljesíteni az állandó szigorú elvárások nyomása alatt, de nem lesz eredménye egy szétesettségig fegyelmezetlen közösség munkájának sem. A fegyelem megöli a kreativitást, fegyelem nélkül viszont nincs céltudatosság. Márpedig a siker titka talán az lehet, hogy ez a két elemi emberi szükséglet találkozik. És egészséges egyensúlyt alkot.

Akár egyénként, akár egy közösség egészét tekintve.

Spanyol bajnokság, 31. forduló

FC Barcelona – Atlético de Madrid

20:45, Spíler2