Kialakult egy rossz szokásunk, ami miatt többször szabadkoztam már és ezúttal is megteszem: nem tartjuk az egy meccs, két poszt ritmust. Okokkal különösebben nem fárasztanék senkit, a lényeg, hogy olykor nagyon nem könnyű a blogot a mindennapokba illeszteni. Ugyanakkor április-május magasságában törvényszerűen beáll a fásultság is, néha borzasztóan nehéz megválaszolni önmagunknak a „most aztán ugyan miről írjak?” kérdést. És ez a fásultság olyan szintig képes eljutni, hogy még az igazán impulzív meccsek sem képesek teljesen felrázni az embert ebből.
Márpedig kedden mi megkaptuk a szezon eddigi talán legfantasztikusabb produkcióját a csapattól! És még talán akkor is jogos a jelző, ha idén több alkalommal is porbaromboltuk a Real Madridot. Mert véleményem szerint JÁTÉKBAN a legjobb Barçát volt szerencsénk látni! Szó volt már arról, hogy az utóbbi néhány hétben szokatlan módon elkezdtük kóstolgatni az ellenfeleket a tiki-taka brutális változatával. Inkább rövidebb, mint hosszabb időszakokra, de határozottan érezhetően elkezdtük jól(!) játszani azt, amit nagyon tudunk. És azt, amit a szurkolók legszívesebben látnak a csapattól: a labdabirtoklásra, agresszív letámadásra épülő, domináns támadófocit!
És bár intő jel akad, mert érthetetlen volt az idegességünk az első gólig, a meccs javarésze gyakorlatilag azt a csodálatos varázslatot hozta el nekünk, amit Pep-csapat tündöklése óta hiányolunk. Vagy, ha a hiányolunk túlzás is, bármikor szívesen látunk. Meccs közben pedig meg is fordult a fejemben, hol lehet a kulcs ennek a szellemiségnek visszatértében, végül egy név összegződött bennem: Arthur Henrique Ramos de Oliveira Melo.
Látva a szezont és abban a csapat egészét, benne vettem észre azt a faktor, ami miatt mostanra képesek lettünk a középpálya magasságában tartani a labdát, nem pedig lépten-nyomon visszaszorulni a saját kapu elé, ha egy intenzívebben és magasan letámadó csapattal kerülünk szembe.
Jó ideje kérdés már Valverde számára, milyen szellemben tegye fel a csapatot a pályára. Mert akárhogy is, de a középpálya lesz a kulcs abban, hogy mennyire vagyunk képesek megfelelni annak a képnek, amit a Barca jelent az utóbbi években. Tavaly – nem hibáztatom, de leginkább Iniesta visszafogottsága miatt - érezhetően nem tudtuk tartani a vonalainkat és gyakran visszaestünk a pályán a saját kapunk elé. Ugyanez érezhető volt a mostani szezon első felében is, relatíve könnyű volt minket letámadni, sokszor nem is tudtunk mit kezdeni ezzel a felfogással, mert képtelenek voltunk a védelmi vonal felett magabiztosan és folyamatosan tartani a labdát. Ezzel pedig magát a játékot.
Aztán ahogy haladtunk előre a szezonban, egyre markánsabban érezhető lett, hogy amikor Arthur a pályán van, egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig képesek vagyunk ellenállni a nyomásnak, majd nem csupán ellenállni vagyunk képesek, de akár teljesen hatástalanítani is tudjuk az ellenfelek szándékát. Míg aztán eljött a kedd és gyakorlatilag a legjobb önmagát mutató Barçát láttuk a pályán. Persze van több összetevő, nekem a szezon mostanra összeállt íve azt sugallta, hogy ez elsősorban Arthurnak köszönhető. Stílusából, posztjából, feladatából adódóan nem egy különösebben látványos játékos, de hát igazából Guardiola és Xavi se volt az (pláne az elején), mégis nagyon jól tudjuk, milyen kiemelten fontos láncszemei voltak ők a csapatnak. És nyilván nem akarom Arthurt hozzájuk mérni (egyelőre), de érdemes észrevenni a változásokat, amik meglehetősen egy irányba mutatnak.
Azon is elgondolkodtam, vajon miért mondogatta Valverde folyamatosan azt, hogy hű akar maradni a Barça szellemiségéhez, meg akarja tartani a domináns támadófocit, ha közben meg a sokszor védekező felfogásával, az egygólos előnyöknél rendre visszaálló csapattal egyáltalán nem ezt látjuk a pályán? És mostanra az a válasz jutott eszembe, hogy: hiába akarta, eddig nem volt meg hozzá a csapat. A keddi meccsen eltűnődve viszont azt mondhatom, hogy talán most már megvan. Vagy még inkább egyre közelebb a pillanat, amikor kimondhatjuk: MEGVAN!
Az elődöntőben a Liverpool lesz az ellenfelünk, ami nyilván hatalmas kihívás, de ha nem lenne az, nem is ez lenne a legjobb négy a legrangosabb európai versenysorozatban. Messze nincs még ok latolgatni azt a párharcot, egy dolgot azért mindenképpen érdemes kiemelni. Mégpedig azt, hogy továbbra is két irányba kell figyelnünk, időszaki prioritásokat figyelembe kell vennünk, vagyis folytatnunk kell az energiatakarékos üzemmódot. Pontosabban: előre kalkuláltan gazdálkodnunk kell az erőforrásainkkal.
Sűrű a naptár, heti két meccs vár ránk gyakorlatilag folyamatosan, azt pedig nagyon jól láttuk, mit jelentett Messinek – de egyébként az egész kezdőnek - a rápihent bajnoki a United előtt. Meg kell találnunk az ideális rotációt, a bajnokság még távolról sem lezárt, a BL-döntőhöz vezető út pedig valószínűleg a fizikális tartalékok ésszerű és helyes beosztásával vezet. Amivel ráadásul relatíve kényelmesen „játszhatunk” a korrekt bajnoki pontelőnynek köszönhetően. De nem ma! A sorsunk a mi kezünkben van, az Atlético viszont nem fogja megtenni nekünk azt a szívességet, hogy önként lemond a bajnoki esélyről, egyszerűen KELL a három pont! Ma. Is.
Spanyol bajnokság, 33. forduló
FC Barcelona – Real Sociedad
20:45, Spíler2
