Utólag összegezve, az volt itt az egyetlen baj az első meccsel, hogy túl korán lezártunk minden kérdést, mert így kimaradt a továbbjutás öröméből az eufória. Okkal lehet némi hiányérzetünk a tegnap után, mert hiába talált korán gólt a Bayern, megfizették az árát annak, hogy legalább kettő még kellett volna nekik. Mert ahhoz támadni kell. Akkor pedig védekezni nehéz. Mi meg már tudunk kontrázni is.
Ami a parfümnek a Douglas, az a drognak a Müller. Vagy fordítsuk meg: ami a Douglasnak a parfüm, az a Müllernek a drog. Na de tényleg, az esélyekről kár is túl sokat szólni, alighanem Thomas kolléga a legjobb vicceket már úgyis elsütötte. Mindannyian tudjuk, hogy majd ha lefújta a bíró, meg a bajor kolbászon a majonéz is csípős, de azért végtelenül szarul esne egy pofon - valljuk meg, a lelkünk mélyén már elkönyveltük a döntőt. Ilyenkor engem mindig az vigasztal, hogy nem baj, ha én elkényelmesedek, a lényeg, a csapat tegye a dolgát.
Az önmagunk felett aratott hétköznapi győzelmünk örömmámorának ködéből lassan kilebegve máris itt az újabb kinyalni való tányér, amelyre lehet, hogy idén utolsó alkalommal teríthetünk meg a Camp Nouban. Hajtás után spanyol futballsztrájk, Real Sociedad, és egy rotált kezdő Vermaelennel a kispadon.
Ahogy senki, egyelőre én se tudhatom, Pep kap-e majd annyi időt a Bayernnél, hogy ugyanezt az utat bejárhassa, mindenesetre tény, hogy mi már túlvagyunk a két év szenvedésen, ami végül mindenki számára világossá és elfogadhatóvá tette, hogy változtatnunk KELL. De megéltük a harmadikat is, ahol időt kaptunk arra, hogy ezeket a változásokat viszonylag zökkenőmentesen végre is hajthassuk.
