Xavi maradt utolsónak. Amikor a többiek már kinn voltak, Pep megállította egy pillanatra.
-  Köszönöm.
-  Mit?
- Tudod te azt – mondta Pep mintegy mellékesen. – Hogy nem engedted végképp szétesni a csapatot. Kemény voltam veled és nagy terhet tettem rád, de csak azért, mert tudtam, hogy képes vagy erre.

Xavi nem tudta eldönteni, mit feleljen. Köszönöm? Bocsánatkérés elfogadva? Vagy talán: hogy lehet valaki ilyen nagylelkű? Végül az őszinteség mellett döntött:
-  Semmit nem változtál.

Pep meglepettnek tűnt. Sokféle válaszra számított, de erre nem.
-  Gondolod? És ez jó, vagy rossz?
-  Én… nem is tudom. Istenem, Pep te folyton akkora terhet teszel másokra. Nem vagyok biztos abban, hogy ez helyes.
-  Túl sokat aggódsz. Megtanultam a leckét, Xavi. Negyven éven keresztül a rossz gazdálkodás és a belső harcok tartották vissza a Barçát. Ha mindent irányítanunk kell, hogy ezt megállítsuk, akkor azt fogjuk tenni. Túl sokszor szalasztottuk már el a lehetőségeket. Soha többé nem tehetjük ezt.

*

Elvesztették Ronnie-t, Decot, Edmilsont, Zambrottát, Thuramot, Oleguert. Majdnem Samuelt is, de az utolsó pillanatban Pep meggondolta magát. A csapat stábja szinte teljesen kicserélődött. Az edzések, az étkezések, a média kizárása – minden megváltozott. Ez forradalom volt.

„A két edző nagyon különböző. Rijkaard hisz az önszabályozásban, de ez egy olyan klubban, mint a Barcelona nem tartható fenn sokáig. A játékosok nagyon sok pénzt keresnek és sok sikerben volt részük. Pep megköveteli, hogy az egész közösség fejet hajtson az akarata előtt. Mint edző, tudja, hogy mit akar és nagyon világosak az elképzelései.” - Xavi, 2008. augusztus

Elvesztették az első meccset.

-  Mi történt? – tette fel a kérdést Pep az öltözőben.

Csend.

Az, hogy ugyanezeket a rohadt hibákat követtük el tavaly is – gondolta Xavi. Tudta, hogy jobb, ha nem mondja ki hangosan.

- Gyerünk, mindenki tudja. Az, hogy amint kiléptetek a pályára, azonnal elfelejtettetek mindent, amit korábban mondtam az edzéseken.

Mindent egybevetve, az „elfelejtettétek” igen nagyvonalú megfogalmazása volt a pályán történteknek. Xavi erősebb kifejezést használt volna. Pep még mindig nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szükség.

-  A csapat csak akkor fog működni, ha figyeltek rám. Ígérem nektek, hogy abban a pillanatban győzni fogunk – de még több minden is történik majd – amint visszatér a bizalom, amit belétek helyeztem. Azt akarom, hogy a következő meccsen mindannyian ugyanúgy játsszátok a presszinget a pályán, ahogy azt edzésen begyakoroltuk. Világos?
-  Igen, főnök – hangzott a visszafogott kórus.

Ahogy Xavi körbenézett, látta, hogy megújul az eltökéltség az addig lehajtott arcokon. Csak remélte, hogy ez elég lesz.

*

Két nappal később bekopogtatott Pep irodájának ajtaján a délutáni edzés után.
-  Gyere be!

A szoba kínos aprólékossággal elkészített mappákkal volt tele, az asztalt uralta a számítógép hatalmas monitora. Pep rosszallóan nézett a csupasz falakra.
-  Ha majd végeznek az átalakítással a Ciutatban, végre olyan irodám lesz, ahonnan gyönyörű a kilátás.
-  Tényleg elmegyünk innen? – kérdezte Xavi hitetlenkedve. Hallott erről pletykákat, de nem hitte el. A klub vezetése évtizedek óta megszokott helyen volt, és Pep még új volt, nem lehetett ideje megszilárdítani a pozícióját. De úgy látszik, mégis keresztülvitte az akaratát.

(Pep az érkezése után nagyon sok változást hozott a csapat mindennapjaiba. Ezek közül az egyik az volt, hogy a klub néhány évvel azelőtt épült edzőközpontjába (Ciutat Esportiva Joan Gamper) tette át az első csapat székhelyét.)

Ha az kell, hogy mindent irányítsunk a változás érdekében, akkor azt fogjuk tenni.
Tudhatta volna, hogy nem kellene kételkednie. Pep elmosolyodott.
-  Ez volt az egyik kikötésem, mielőtt megkezdtem a munkát, ahogy azt valószínűleg már te is tudod. Miért keresel?

Xavi leült az íróasztallal szemben, egy pillanatra úgy érezte magát, mint diák a tanára előtt. Szokatlan volt számára az érzés, mivel már a harminchoz közeledett.
-  Minden rendben?
-  Igen. Nincsenek kétségeim, ez működni fog. És te rendben vagy?

Tipikus Pep válasz. Mindig kérdéssel fejezi be a válaszait. És igaza van, hogy a fene egye meg.
-  Nem. Túl sokat játszok biztonsági passzokkal.

Pep megrázta a fejét.
-  Ha úgy érezném, hogy túl biztonsági a játékod, akkor szólnék neked. Szóval nincs semmi probléma. Az egész játék a te kezedben van. Te mindig tisztában vagy azzal, hogy mikor kinek mennyi szabadságot adhatsz. Érted?

Xavi mereven bólintott.
-  Próbálom megérteni.
-  Frank elég okos volt, hogy a játék irányítását kettőtök kezébe tette Decoval. Nos, Deco már nincs itt, már csak egyedül vagy. Andrés ott van melletted, Leo előtted, de most már csak te szabhatod meg a játékunkat.

Xavi elmosolyodott.
-  Tudod, néha tényleg megijesztesz.
-  Ezt bóknak veszem – felelte Pep nevetve.

„Xavi olyan játékos, akiben benne van a Barcelona DNS. Olyan, aki tudja, mi a jó futball, olyan, aki alázatos, és aki hűséges a klubhoz. Az első pillanattól kezdve, amikor megláttam őt a pályán, tudtam, hogy ő lesz az agy a Barça mögött hosszú évekig. Ő sokkal jobban játszik, mint én valaha is. Sokkal jobb, mint én a legjobb időszakomban” – Guardiola, 2008

Xavi passzolt, a Barça játszott. Győztek.

A kupa és a bajnoki cím után jött Róma, ahol annyira jól játszottak, hogy saját magát kellett megcsipkednie, hogy elhiggye, ez nem álom. Egy olyan este volt ez, amikor körbenézett és azt látta, hogy Pep úgy vigyorog, mint egy kisfiú. És tudta, hogy ha tükörbe nézne, ugyanezt a kifejezést látná a saját arcán is. Mert kiérdemelte ezt a pillanatot. Mert majdnem tökéletesen játszott az egész világ szeme láttára. És mert győzött.

*

A klub összehívta őket egy közös fotózásra mielőtt nyári szünetre mentek volna.
-  Beszélhetnék veled?
-  Bármikor. Menjünk az irodámba.

Ahogy Pep remélte, új irodája kiváló kilátást adott a Ciutat Esportivára. Sokkal szebb volt, mint a rosszul megvilágított doboz a Camp Nouban. Padlótól a mennyezetig érő ablakai voltak, innen is láthatta az edzéseket, ha épp nem volt kedve a helyszínen megjelenni.
-  Nagyon szép.
-  Én is úgy gondolom. Itt bárki láthatja, hogy éppen veled beszélgetek, ahogy most is.

(Valójában a Pep csapat már 2009. januárjában átköltözött a Ciutatba, kicsi az esélye, hogy Xavi egészen nyárig (majdnem fél évig) ne járt volna ott egyszer sem.)

Pep szája vigyorra görbült.
-  Így nem találgatnak az emberek.

Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy Xavi nem értette, mitől ilyen vicces ez.
-  Azt gondolod, hogy meg kellett volna szólalnom annak idején? Túl csendes voltam?

Pep gondolkodott egy pillanatig.
- Szerintem az óvatosságod hasznodra volt. Ha én akkor bölcsebb vagyok és hallgatok, sokkal kisebb bajba kerültem volna.

Ez az önkritika nevetésre ingerelte mindkettejüket.
-  Te az elveidre hallgattál. Ez nem lehet annyira rossz dolog.
-  Hallgathatunk az elveinkre úgy is, hogy nem kiabáljuk őket világgá – mondta Pep szelíden. – Cselekedj a magad módján. Ne kövess se engem, se senki mást.

Xavi bólintott.
-  Már évekkel ezelőtt felhagytam azzal, hogy a te életedet éljem. Túl fárasztó.

Pep mosolya kesernyés volt.
-  Én is csak ember vagyok, te is tudod.
-  Nem, ez nem igaz. Nem nekem és nem a többi culénak.

El mite – a becenév elmondott mindent. Még azok is, akik gúnyosan ejtették ki, kénytelenek voltak elismerni, hogy ez kétélű fegyver. Bármilyen felhanggal is használták, ők maguk is építették a mítoszt.

(El mite – katalán szó, jelentése: mítosz. Pep beceneve még játékos korából. Félig tréfásan azt értették alatta, hogy olyan ember, aki túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. 2009-ben ismét felkerült az újságok címlapjára, pl. az El Pais-ban „Pep, a szimbólum, Pep, a mítosz”-ként.)

-  Felesleges a múltról beszélni – szólt Pep halkan.
- Néha igen – a szimbólum jelkép volt, de egyben ember is. És Xavi tudta, hogy tartozik neki.

– Sajnálok mindent, ami korábban történt.
-  A bocsánatkérés felesleges, ezért nem is fogadhatom el.

Felemelte a kezét, amikor Xavi szólni akart.
-  Tudod, néha arra gondolok, milyen jó lenne elmenni egy tengerparti házba, ahol a polcokon könyvek sorakoznak. Teljesen elvonulnék a világ elől, és ott élnék néhány évig. Talán tovább is.

Xavi elképzelte a képet. A házat, a tengert, a csendet. Aztán megpróbálta elképzelni ott Pepet.
-  Ez soha nem működne. Szükséged van az életre és a viharra, mint halnak a vízre.

Pep meglepetten felnevetett.
-  Hm, talán. Te is ilyen vagy, lehet, hogy igazad van.
- Szó se lehet róla. Ha egyszer abbahagyom, nem lesz senki, aki rávenne, hogy visszatérjek.
-  Mit akarsz? Otthon ülni? – kérdezte Pep ugratva. - Halálra unnád magad.
-  Megkönnyebbülnék, ha kiszállhatnék. Érted?

Peppel ellentétben, saját magát el tudta volna képzelni egy csendes házban, ahogy a kutyájával játszik, és csak szórakozásból követi a futballt. Hogy mennyi ideig lenne ez kedvére, azt nem tudta.
-  Az első két hétben talán tetszene, de aztán nem lennél boldog, hogy csak kívülről láthatod a Barçát.
-  Lehet, de még sok időm van játékosként is.

Xavi harminc éves volt, amikor ötszázötvenedik alkalommal magára öltötte a Barça mezét. Életének kétharmadát a Camp Nou árnyékában töltötte.

„Számomra a Barça mindenekelőtt áll. Tegyük fel, hogy az Arsenalban, vagy a Bayern Münchenben játszanék. Folyamatosan az érdekelne: mi van a Barçával? Mi történik ott? Azt figyelném, kik játszanak, mit csinálnak, hogyan teszik a dolgukat… Imádom ezt a klubot, imádom! Úgy értem, nézd… Én mindig azt mondtam, hogy addig nem megyek el innen, amíg ki nem dobnak az utcára. Nem fogok elmenni soha” – Xavi, Xavi550