Rengeteg elmaradásunk van, nem is kezdek magyarázkodni az okokról, régen illett volna már véleményt formálnunk arról, mi is történik velünk. Íme egy írás a csapatról, ami egészen más irányba kanyarodott, mint ahogy eredetileg indult.

Lelövöm a poént, de azt gondolom, a legnagyobb – Xavi hozta – változás a fejekben történt meg. Mint ahogy azt is tudhattuk korábban, ilyen játékosértékek, vagy csapat összérték mellett „nem indokolt” a középszerűség, a(z ennyire) látványos lecsúszás az élmezőnytől. A foci szépsége, hogy rettentően bonyolult, vagy másképp rettentően sok tényezőtől függő sportág, de az egyik igazsága megtalálható a „kis pénz, kis foci…” megállapításban. (Még akkor is, ha újabban ezt kiegészíthetjük a „túl nagy pénz, önmagában nem foci” megállapítással is.)

Persze, nem újdonság az, hogy ha egy klub súlyos gazdasági problémákkal néz szembe, az láthatóan megjelenik majd a pályán is. Ehhez a Barçánál párosult egy súlyos morális válság is, ostobaság lenne azt gondolni, hogy mindezt a játékosok nem érezték meg, mint ahogy ostobaság elvárni, hogy maximálisan teljesítsenek egyénként, vagy csapatként ilyen körülmények között.

Lépjünk túl azon, hogy éhen halni nyilván nem fognak azért, mert egy ideig nem, vagy késve kapják meg a fizetésüket, lépjünk túl ezzel együtt azon is, hogy „dehát professzionális sportolók, kutya kötelességük az ÉN pénzemért ENGEM szórakoztatni!” arrogáns hőbörgéseken, számos klub történelméből tudhatjuk, hogy a rendezetlen hátország nem fog tudni eredményeket felmutatni.

Persze, propaganda is, de megszaporodtak mindenfelé azok a gondosan kiválogatott pillanatok, felvételek, ahol Koeman irányítása alatt fásult, unott, enervált focisták teszik ímmel-ámmal a dolgukat, szembeállítva mindezt jelenlegi életképekkel. És még ha célzott propaganda is, tény, hogy a csapat edzéseiről kikerülő képek, felvételek tele vannak aktivitással, de főleg mosolygós, nem ritkán röhögős jelenetekkel. Ez utóbbinak pedig egy kézzel fogható oka feltételezhetően van: Xavi egyrészt életet, energiát, motivációt lehelt a csapat közvetlen környezetébe, de például minden edzésre kivétel nélkül behozott valamilyen JÁTÉKOT.

Olyan játékokról beszélünk, ahol folyamatosan változó összetételben mérkőznek meg egymással kisebb csapatok, és amely játékok motivációja is érthető: a csapat egységének felépítését és annak megtartását szorgalmazzák. Ezentúl persze nyilván könnyebb jó hangulatot felépíteni akkor, ha győzelmi élményekkel is gazdagodik a közösség, de ugye senki nem mondta, hogy egy edzőnek mindenáron feladata lenne vesztes meccsekre, idővel pedig vesztes spirálba dirigálni a társaságot.

(Idekívánkozik megemlíteni az önbizalom, belső tartás, motiváció hármast. Amik szintén fejben döntik el egy csapat sorsát, oda-vissza hatnak egymásra, spirálba is lökhetik a csapatot, akár pozitív, akár negatív irányba, végül pedig Xavi határozott érdeme, hogy ezekben is egyértelműen felfelé mozdultunk el. Az önbizalom fontossága nyilván nem kérdés egy profi sportoló esetében, nálunk pluszban problémát okozott Messi távozása után "rászoktatni" a játékosokat arra, hogy önmagukban bízzanak, mert a probléma-megoldó mindenesre már nem számíthatnak. A belső tartás szintén idetartozik, nevezhetem akár büszkeségnek is, igenis legyen becsülete a klub mezének, igenis érezze megtiszteltetésnek, aki felveheti és igenis tegyen meg legjobb tudása szerint mindenki mindent azért, hogy ne legyen oka szégyenkezni. A motivációt több formában is említhetném, ami itt élesen ránk vonatkozik, hogy most láthatjuk igazán, mekkora károkat okoztak azok a semmiért prémiumokat osztogató játékos-szerződések, amelyek a szó szoros értelmében nulla erőfeszítésre sarkallták a többséget.)

A korábban említett játékok persze könnyedek, ugyanakkor láthatóan vérre is mennek, ahogy azt láthatjuk a büszke pózolásban a győztesek oldalán, mint ahogy a kárörvendő röhögésben is olykor. Furcsa lehet, ha csapatépítés szándékával együtt megemlítem utóbbi érzést, más a helyzet azonban akkor, ha kiegészítem azzal, hogy a versenyszellem is határozottan megjelent a közösségen belül.

Már Valverde idejében joggal merülhetett fel a következtetés, hogy a betonkezdő, és az azzal szervesen párosuló örök másodvonal közép,- és hosszútávon káros. Akik úgyis kezdők, belekényelmesednek a helyzetükbe, akik örök másodvonal, belefásulnak a reménytelenségbe. Ezzel szemben a szezon elején kényszerből felhozott fiatalok, majd a januári négy igazolás alapjaiban megfordította ezt a dinamikát. Is. A kiváltságos státuszok megszűntek, ahogy megszűnt az örök másodvonal érzete is.

Szinte egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott adott posztokra (érdemben) jelentkezők száma, de talán még ennél is fontosabb, hogy a csapat győzelmi sorozata vonzóvá is tette ezt a harcot a kezdőtagságért. Távolról sincs már az a szituáció, amikor a Barça játékosai inkább hárítanák a „megtiszteltetést”, hogy egy nyögvenyelősen küszködő csapatban legyen szükségük magyarázni az újabb és újabb kudarcot, kivétel nélkül mindenki szívesen vesz részt egy hamvaiból feltámadó, már nemzetközi szinten is érezhetően tényezővé emelkedő klub érdemeiben.

Később valószínűleg említek név szerint játékosokat, ide viszont azonnal kívánkozik valaki: Dani Alves. Aki a visszatérésével két, a végtelenségig érzelmes dolgot adott nekünk: a mesebeli legkisebb herceget, valamint a „hatalmas” Barça romantikáját. A legkisebb herceg analógiája ugye az a folyamat, amint a „kényszerű száműzetéséből” hosszas és kitartó küzdelem után kivívja magának a jogot, hogy visszafogadják, a romantika pedig nem más, mint a klub iránti feltétlen hűség és elkötelezettség.

Nem mellesleg pedig Alves kiválóan jelképez egy fontos szempontot: a szurkolók érzelmi ragaszkodását. Persze, egy klub iránti szurkolás elsősorban magának a klubnak szól, azonban értelemszerű velejárója egyes játékosokkal kialakított kötődés is. Mert akármerről nézzük, a szórakoztatás (itt most a focit is annak tekintem) szerves része az, hogy egyes személyek milyen pluszt képesek adni a szemünknek, a lelkünknek. Ezzel együtt a szezonban remekül érzékelhető, mennyire számítanak a kivételes, szerethető személyek a stadion megtöltésében is.

Nyilvánvaló, hogy egy győztes csapat eleve nagyobb vonzerő, de azon belül adott emberek, karakterük, múltjuk, viselkedésük is meghatározó ugyanebben a vonzerőben. És ahogy kezdetben csak Fati, majd Xavi volt képes kimozdítani otthonról a szurkolókat, most már Alves, Pedri, Gavi, Frenkie, Auba de akár a védőink „magánszámai” is ebbe a sorba sorolhatóak s(z)orosan.

Azonban a fentebb említett hűség és elkötelezettség érezhető a klub egész igazoláspolitikájában is. Laporta többször kijelentette már, hogy OLYAN ember jöjjön, aki jönni AKAR, zsoldosokra, megélhetési sportolókra semmi szüksége. Ezzel pedig nem tett mást, mint egyrészt morális minimumot jelölt ki magának és a klubnak, valamint egy borzasztóan fontos dologhoz juttatja a csapatot: fegyelmezett, elkötelezett „munkavállalókhoz”.

Furcsának tűnhet egy ilyen kifejezést iderángatni, de el kell hinnünk, hogy számít akkor, ha azt látjuk, hogy a korábban kedvetlenül maszatoló világsztárok helyett mit adnak a meccsenként minimum tíz kilométert a pályára cipelő, elkötelezett fiatalok. Intenzitást, dinamikát, sebességet, ami pedig – figyelem! – a Barça legnagyobb hiányossága lett/volt az elmúlt években a nemzetközi élmezőnnyel szemben. Is.

(Egy megjegyzés ide, különösen azért, mert a modern focit alapjaiban határozza meg a letámadás. Nem véletlenül lett a tiki-taka korszaka után a köznyelvbe elsőként beszivárgó taktikai elem a: gegenpressing. Ha nincs letámadás, a csapat buszozni fog, mert nem tud mást. A buszozás azonban meghal érdemi lenni, hiszen ha jól kivitelezett letámadással találkozik, kontrákat se fog tudni építeni. Meg ugye nyilván ÉPPEN MI rohadtul nem akarunk buszozást látni, a támadófocit szeretjük, ez volt az egyik oka, hogy ennek a klubnak kezdtünk el szurkolni. A következő kérdés a letámadás intenzitása, avagy mennyi ideig képes fenntartani egy csapat. Ha nem folyamatosan, az önveszélyes lesz, hiszen az előbb említett kontrák valósággá válhatnak, azt meg nem szükséges bemutatni, mennyivel könnyebb úgy gólt szerezni, ha két védőre vezetik hárman a labdát, mint ha az ellenfél tizenegyen áll a saját tizenhatosán belül. A harmadik szint pedig amikor lényegében folyamatosan fennáll a letámadás és az ráadásul egységes, szervezett is. Ezentúl pedig a meccseket a két csapat egymásra hatása fogja alapvetően eldönteni, azaz ki lesz képes hatékonyabban élni a letámadás adta lehetőségekkel. Én azt gondolom, hogy mi pillanatnyilag a második-harmadik szint között tartunk valahol, vagyis a letámadást alapvetően sikerül a meccsek döntő hányadában véghezvinni, ugyanakkor még nem tökéletes a kivitelezés. Nagyon érdekes lesz, hogy a következő szezonra Xavi minden valószínűség szerint képes lesz felépíteni ezt a játékelemet, azt gondolom, akkor már lehet majd arról beszélni, hogy a Barça valóban és érdemben visszatér(t)-e Európa élvonalába.)

Is, mert végül már nem csupán a nemzetközi élmezőnnyel szemben került hátrányba a csapat, de a spanyol középmezőnnyel is. Mely középmezőnyről amúgy meg tudható, hogy nyilván nem az egyéni kvalitások csillogása lesz az erényük/esélyük, hanem éppen a csapat pályára vitt, elsősorban fizikális munkája. És mi történt amint az addig is jelenlevő egyéni minőség mellett megjelent ez az emelt dinamika a csapatban? Azonnal kikiáltottak minket világverő csodacsapatnak. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ez a keret még a már kitakarított ballaszt mellett is bőséges minőséggel bír. Mint ahogy az is, hogy még nagyon korai világverő csapatról beszélni. Ugyanis a fociban megjelenni látszik most egy komoly dilemma. Amire jelenleg nem tudható a válasz.

Az utóbbi években ahhoz szokhattunk hozzá, hogy a bajnokságokat a csapatok nyerik, a kupasorozatokat azonban azok a csapatok, amelyek klasszis játékosokat tudnak beszerezni, de legalábbis felmutatni. Amíg a bajnokság az éven keresztül tartó kiegyensúlyozottságról szól, a kupasorozat sokszor egyetlen szerencsétlen mozzanattól, vagy éppen egyetlen kimagasló egyén kimagaslóan elkapott jó napjáról. Aki pedig világverő csapatként gondol magára, annak a Bajnokok Ligáját kell céloznia, akkor pedig szüksége van legalább egy világklasszisra, aki majd átlendíti az egyenes kiesés nehéz pillanatain. Csak mire ezt megszokhattuk volna, hirtelen elkezdhet gyanússá válni, hogy mindez már nem is igaz.

A foci nagyon összetett sportág, akár percenként lehet annyi érdemleges mozzanata, hogy nagyon bonyolult is követni, megérteni, ezért aztán a média és marketinggépezetek, főként a jobb tengerentúli eladhatóság érdekében elkezdték leegyszerűsíteni ezt. Tették ezt pedig úgy, hogy leegyszerűsítették kizárólag két játékos párharcára. Maximumra tolva ez nyilván a Messi-CR párhuzamban lett, de emellett se ritka, hogy élnek ezzel az eszközzel. Ezzel pedig optikai csalódás "áldozatai" leszünk, hiszen a fent említett marketinggépezet százszor fogja megemlíteni a szupersztárokat, míg a csapat többi tagját egyszer, ezzel máris létrehozva a valóság egyik alternatíváját azzal, hogy a szinte unásig hajtogatott buborékba zárja be az arra fogékony egyes embereket. Persze, van igazság abban, hogy kiemelkedő egyéni teljesítmények igenis meghatározzák egy csapat sikerét, az utóbbi években határozottan megjelent az a folyamat, hogy egy top(!)csapat a sikereivel teremti meg a maga világklasszisait, nem pedig megvesz egy-egy világklasszist, aki mögött a csapat amúgy majd elvegetál.

És hozzáteszem, ezt a gondolkodást maga a Barça indította el, csak aztán meg „okosan” átállt a másik vonalra és elkezdett „világsztárokat” vásárolgatni. Az eredményét meg láthatjuk, mint ahogy annak az eredményét is, hogy más csapatok meg éppen elkezdték a „Barça útját” járni. Magyarán: kevésbé nagy nevű, de jó képességű játékosokat összeterelnek egy keretben, majd egy világosan meghatározott KONCEPCIÓ mentén, türelemmel kiérlelik azt, szintén világosan meghatározott vezetőségi és közvetlen sportszakmai vezetés irányítása alatt.

Az ilyen példák pedig nem egyediek, az a helyzet, hogy pillanatnyilag magam is dilemmában vagyok, mert miközben ahhoz szoktam, hogy egy BL-győzelem garanciája azok a személyek, akik – mai szóhasználattal élve – megteremtik a különbséget, nem biztos, hogy a ma és a közeljövő focijában is igaz marad ez. És akkor pedig Xavi szavait is ideje másként kezelnünk.

Laporta és Xavi is elkezdett olyan szólamokat pengetni, miszerint inkább kell nekik egy kevésbé tehetséges játékos, aki TENNI hajlandó, mint egy világsztár, aki csillogni ugyan csillog néha, azonban erre a képességére konstans módon építeni és számítani nem lehet. Vagy, ha lehet is, a sikerekhez ez önmagában kevés. És persze, ez lehet kommunikációs trükk is, hiszen beígértek világsztárokat, de aztán kiderült, hogy úgysincs pénz erre, hát inkább viszi romantikus érzelmi oldalra a magyarázatot, mintsem önként megkérdőjelezze önmaga szavahihetőségét. De azt gondolom, azért különösen érdemes erre felfigyelnünk, mert lehet, hogy ők meglátták ugyanazt a folyamatot a fociban, amit én is felfedezni vélek. És amelynek egyik oka -, ha kényszerből is, de - a környezethez való alkalmazkodás.

A legutóbbi (2008) gazdasági válság idején a Barça borzasztóan szerencsés helyzetben volt, éppen lett egy világverő csapata, siker, pénz, csillogás jutott, szinte meg se érezte a klub. Aztán a covid-válság Bartomeu ámokfutása már akkorát ütött rajta, hogy eleve kényszerből is kénytelen lemondani a „galaktikus” útról, de mi van abban az esetben, hogy ha már így alakult, akkor kihozzák a legjobbat belőle? De pláne mi van akkor, ha tulajdonképpen most jutunk el oda, hogy választóvonal elé érkezik az egész foci világa?

Ha megnézzük az utóbbi évtizedet, a fociba kintről beömlő rengeteg pénz egyik oldalról megcsillogtatta a pénzért vásárolható trófeák lehetőségét, másik oldalról pedig józan gondolkodásra kényszerít klubokat. A Barça belekezdett a költekezési versenybe, el is bukott, most, ha mást nem, kényszerből kell visszatérnie önmaga alapjaihoz, viszont ezzel nincs egyedül, több nagymúltú sportklub van, amelyik eleve nem is kezdte el azt az utat járni.

Ha megnézzük az utóbbi három BL-győztest, nehéz lenne azt mondani, hogy olyan csapatok, amelyekbe évtizede és főleg agyatlanul ontják kintről a milliárdokat. És nem, a Chelsea-t sem sorolom most ide, hiába a külső pénz, ők is maguk teremtették meg a sztárokat, nem pedig készen vették. Persze, nyilván sok pénzt költenek játékosokra, ez elengedhetetlen egy bizonyos szint felett, de ettől még figyelembe veszik az ár-érték arányt, nem hagyják, hogy a "hype" határozza meg az igazoláspolitikát. Miközben rájuk is igaz, hogy elsősorban inkább csapat, nem pedig futballmenedzserben virtuális eurómilliókért, a fotelben ülve összekattintgatott emberek ideiglenes gyűjtőhelye.

Én azt gondolom, most olyan útra lépett a Barça, amelyet nem kizárólag a kényszer szült. És ezt nagyon fontosnak gondolom pillanatnyilag. Azt is gondolom, hogy a Barça nem csupán azért kezdte el a „középcsapatok” útját járni, mert úgysincs pénze másra, hanem tudatosan.

Azt eddig is tudhattuk, hogy Laporta koncepció mentén gondolkodó vezető, az se meglepetés, hogy Xavi is. Mindkettejük esetében nyilvánvaló, hisz mindketten testközelből élték meg, hogy mit jelent az, ha nem csupán a pillanatért létezünk, de közép,- és hosszútávon TERVEZÜNK, ÉPÍTÜNK. Ezzel együtt pedig Laporta gondolatmenete is érthető, éppen az ellenkezőjét kínálja annak, amit bukott elődei.

Nem hajszolja sem magát, sem a csapatot a közvélemény kizsarolta pillanatoknak való megfelelésbe, hanem a kitartó és következetes munkában hisz. Nem hagyja magát meggondolatlan lépésekbe kergetni csak azért, mert kritikát kap, nem fog összevásárolni egységes koncepció nélkül semmilyen keretet csak azért, hogy megfeleljen olyanoknak, akik egyébként meg kizárólag szélsőségekben képesek megnyilvánulni. Mert a közvélemény mára ilyen lett: AZONNAL kell minden, egyébként meg valami vagy kivételesen tökéletes, vagy nagy rakás szar. Középút meg nincs. Ráadásul olyan mértékben következetlenek, hogy alig néhány nap eltéréssel képesek mindkét véleményt határozottan és megfellebbezhetetlenül kijelenteni. Ehhez pedig elég egy győzelem, három nappal később meg egy döntetlen.

Miközben a kitartó, türelmes és következetes munka lesz az egyetlen, ami kiemel egy csapatot a középszerűségből. Ezentúl pedig annak az egyszerű ténynek a felismerése, hogy hiába vásárolunk össze máshol már egyszer önmaguknak hírnevet szerző játékosokat, ha eleve alkalmatlanok megfelelni az új csapatuk koncepciójának, elvárásainak, középszerré fognak szürkülni. Bitang egyszerű ez, például a Barçába NE hozzunk olyan játékost, aki tudhatóan lassú fejben, garantált a bukása, mert nem lesz ideje az addig megszokott "tökölésre" az előtte végletekig beszűkült, összetömörült pálya miatt.

Xavi maga többször említette a dinamikát, de mi magunk is láthattuk, mit jelent az, ha az elveszik az a csapatból. Európa élvonala hozzánk képest olyan sebességkülönbséggel létezett a pályán, ami önmagában alap volt egy 2-8-ra, ha más pofonokat nem is említek. És amíg évtizede mi magunk diktáltuk a foci evolúcióját, nyilvánvaló, hogy azt ma már mások diktálják, nekünk pedig nincs is más választásunk, mint alkalmazkodni ehhez.

Ez az alkalmazkodás pedig jelen állás szerint két alapvető gondolatra épül: a csapat az egyéniségek felett áll, a játék sebessége pedig minden eddiginél magasabb, viszont jelenleg nem csupán a labda sebessége határozza meg, de a játékosoké is. Nekünk azonban van e mellé még egy borzasztóan értékes kincsünk: mindenki másnál jobbak vagyunk akkor, ha a labdát kell irányítani. Mert ez bizony ebben a nemrég még lesajnált keretben is igaz. És látható is abban, hogyan viszonyulunk a betömörülő csapatokhoz. Nálunk megmaradt az a szándék, de főleg a képesség is, hogy összjátékkal oldjuk meg a támadások felépítését, ne pedig mindenáron és elsősorban felívelgetésekkel, a szerencsére bízva akarjunk gólt szerezni akkor, ha az ellenfél hátát már feltöri a kapu. Ez utóbbi pedig olyan pluszt adhat, amellyel sokadszorra is képesek lehetünk mindenki más fölé emelkedni az élfoci világában. De legalábbis visszakerülni az érdemi topcsapatok közé.

Amennyire én látom a jelenlegi helyzetet, a foci evolúciója folytatódik. És amíg az angolok „hajlandóak voltak” korábban eltanulni a spanyoloktól, amit érdemesnek tartottak, most az történik, hogy a Barça vesz át fizikális elemeket az angol futballgondolkodásból. Ami viszont fontos szempont, hogy az angolok sem voltak hajlandóak teljes mértékben szemétre dobni önmaguk viszonyulását a focihoz, a Barça sem fogja kihagyni önmaga erősségeit, amikor trendváltásra készül. Csupán alkalmazkodik.

Abban is, hogy a csapatot tekinti a döntő faktornak az egyének felett, de abban is, hogy bár még mindig a labda futballfilozófiájának középpontja, a játék fizikai aspektusait is elsajátítja. Ameddig utóbbi nem lesz előbbi kárára.