Amióta szinte egyik pillanatról a másikra új taggal bővültünk, alapjaiban átrendeződött a blog – és ezen belül a bloggerek – napirendje. Természetesen negaro érkezésére gondolok, aki ránézésre „csak” egy tagnak számít, de aktivitását tekintve felér kettővel is. Mivel pedig a tavalyi három helyett máris öten lettünk, kialakult az a – nem feltétlenül kellemetlen – helyzet, hogy alig férek oda a kötelező posztokhoz.
Ez önmagában persze nem baj, mert úgyse töröm magam értük soha nem voltam igazán erős az írásban, mint művészeti ágban, információértéket közvetíteni pedig kötetlen poszton posztokban lehet igazán. A helyzet viszont azt hozza magával, hogy mikorra rám hárul a beharang-értékelő páros bármelyike, összegyűlik a fejemben annyi mondanivaló, hogy ellenállhatatlan kényszert érezzek azt megosztani másokkal is.
Hajtás után megkísérlem bebizonyítani, hogy a Barça utánpótlás gyakori emlegetése (és maga a La Masia) lényegesen több, mint egy klub kamu propagandaszöveg, mert nagyon is van gyakorlati haszna.
Amióta szinte egyik pillanatról a másikra új taggal bővültünk, alapjaiban átrendeződött a blog – és ezen belül a bloggerek – napirendje. Természetesen negaro érkezésére gondolok, aki ránézésre „csak” egy tagnak számít, de aktivitását tekintve felér kettővel is. Mivel pedig a tavalyi három helyett máris öten lettünk, kialakult az a – nem feltétlenül kellemetlen – helyzet, hogy alig férek oda a kötelező posztokhoz.
Ez önmagában persze nem baj, mert úgyse töröm magam értük soha nem voltam igazán erős az írásban, mint művészeti ágban, információértéket közvetíteni pedig kötetlen poszton posztokban lehet igazán. A helyzet viszont azt hozza magával, hogy mikorra rám hárul a beharang-értékelő páros bármelyike, összegyűlik a fejemben annyi mondanivaló, hogy ellenállhatatlan kényszert érezzek azt megosztani másokkal is.
Hajtás után megkísérlem bebizonyítani, hogy a Barça utánpótlás gyakori emlegetése (és maga a La Masia) lényegesen több, mint egy klub kamu propagandaszöveg, mert nagyon is van gyakorlati haszna.
Az egész vezérhangya akkor indult el a fejemben, amikor megfogalmaztam magamban, hogy a Real most koppra ugyanabban a cipőben jár, mint mi tavaly: eldobálja a bajnoki pontjait a papíron fix hárompontos meccseken.
Mivel szóba hozom a Realt, már előre egyértelműen leszögezem, hogy a poszt nem egy „de bezzeg a La Masia”! Csak és kizárólag arról van szó, hogy a Madrid az a csapat, amelyiknek leginkább hasonló a helyzete a Barçához. Másképp mondva: ha összehasonlítani akarom a csapatot bármelyik másikkal, adja magát, hogy ennek kell a kiindulási alapnak lennie, különben nagy a lehetőség, hogy fals lesz (vég)következtetés. A legközelebb állás pedig leginkább abban merül ki, hogy ez a két csapat az, amelyiknek sorozatos győzelmekkel „kellene” játszania a bajnoki meccseit és ez mégse így van. Mint ahogy tavaly sem volt így.
De vissza a lényeghez. És a Barça közelmúltjához.
Szerintem mindenki emlékszik a Rijkaard-korszakra. Frank jött, látott, győzött és relatíve hamar könnyűnek találtatott. A 'relatíve hamar' kitételt azért tehetjük hozzá, mert azután Pep jött, látott, győzött és aztán megint győzött, majd még mindig győzött.
Valószínűleg nem voltam egyedül, amikor - emlékezve a Rijkaard-korszak történéseire, - minden szezon elején-közben-végén azt „vártam Peptől”, hogy mikor fogy el a lendület, mikor lakik jól a társaság, mikor zuhan meg a Barça akármilyen rövid, vagy hosszú időre. Ehhez képest újra és újra kellemesen meg kellett lepődnöm, mert a győzelmi sorozat "sehogy nem akart” véget érni. (Ne feledjük, hogy Pep még a „bukása” évében is berámolt négy kupát a vitrinbe, miközben Rijkaard két éven keresztül csak egyre mélyebben sodródott a bajba!)
Amikor aztán a tavalyi szezonban elkezdtek a problémák jelentkezni, a legszembetűnőbb az lett, hogy a „kis csapatok” ellen botladozunk és játsszuk egymás után a bosszantó döntetleneket, szenvedjük el a fásult vereségeket. De! Tavaly decemberben szinte már javában temettük a szezont, amikor (számomra váratlanul) legyőztük a Realt a Bernabéuban. Az események utólagos összegzése pedig azt diktálja, hogy egy következtetést vonjunk le ebből: a jóllakottság végül csak bekövetkezett, mert a csapat képtelen volt igazán felpörögni a „könnyű” meccsekre. De amikor az igazi kihívás jött szembe, a társaság felvette a kesztyűt és győzni volt képes a legnagyobb riválissal szemben. 
És mit látunk idén a Madridnál? Eldobálják a bajnoki pontokat a „könnyű” meccseken, de felveszik a kesztyűt, amikor az igazi kihívás jön szembe. Ebben a szezonban az egymás elleni mérleg 1-1-1, de inkább a Real felé billen az összevetés, ugyanis győztek egy oda-vissza párharcban és a Camp Nouból vittek el egy bajnoki pontot. Viszont a különbség igen jelentős.
A Barçának négy év és tizenöt trófea „kellett ahhoz”, hogy jóllakjon, de elég volt egyetlen kudarcként megélt szezon (nem nyertünk se BL-t, se bajnokságot), hogy azonnal visszataláljon a helyes útra, és rekordrajtot vegyen a bajnokságban. A Madridnak „elég volt” két év és három trófea ugyanehhez. (Tudom, hogy a szezonnak még nincs vége, és nagyon sok minden változhat, de a pillanatnyi helyzet ez, és tavaly ősszel a Barça gyakorlatilag ugyanezt produkálta.)
Hogy mi az igazán jelentős különbség a két csapat között? A Barça a múlt hét végén végrehajtotta azt a történelmi tettet, hogy tizenegy saját nevelésű játékosa lépett pályára egy bajnoki meccsen. Ezzel szemben a Madridnak jó ha összejön egy-egy alkalommal két, legfeljebb három játékos. Hogy ez mennyiben érdekes számunkra? Nincs olyan saját nevelésű Barça játékos, aki el ne mondaná minden lehetséges alkalommal, hogy milyen sokat köszönhet a klubnak, mennyire kötődik a klubhoz, mennyire boldog, hogy visszaadhatott a klubnak abból, amit élete során kapott. Kötelező udvariasság - mondhatnánk, ha nem mutatnának mást az eredmények.
Lehet-e igazam akkor, ha azt mondom, hogy ezek a nyilatkozatok - tűnhetnek bármennyire nyálasnak – őszinték? Lehet-e igazam akkor, ha azt gondolom, hogy a saját nevelésű játékosokban sokkal nagyobb az érdek nélküli bizonyítási vágy a szurkolók és a klub felé?
Lehet-e igazam akkor, ha feltételezem, hogy a La Masia nevelésekben sokkal inkább és kitartóbban munkál a harci szellem, amikor pedig bekövetkezik egy visszaesés, sokkal hamarabb éled újra ismét? Lehet-e igazam akkor, ha azt mondom, hogy a Barça utánpótlása köré szőtt legendák nem csupán jól hangzanak, de amióta Pep minden korábbinál határozottabban elkezdett építeni a klub saját bázisára, úgy tűnik, hogy ezek a csupaszív játékosok nagyon is kézzelfogható előnyöket adnak nekünk, szurkolóknak? Végül pedig lehet-e igazam abban, hogy a Barcelona részben azért lett korszakos csapat, mert a klubhoz erősen kötődő játékosainak köszönhetően szokatlanul hosszú ideig tudott és tud a csúcson maradni?
Természetesen ezenkívül több és jelentős egyéb különbség van a Real és a Barça pillanatnyi helyzete között, mint ahogy Frank és Pep között is. De ezzel együtt is van arra esély, hogy nem minden alapot nélkülöző fantazmagória, amit fentebb igyekeztem megfogalmazni.
Spanyol bajnokság 14. forduló
FC Barcelona – Athletic Club
TV: Sport2, 20.00
