A modern futball sivársága szerint: "A labda a mérkőzés végéig ott fekszik a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáérne, mindkét oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyeli látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró eleinte próbálja akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagy vele, és leül ultizni a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követi, mikor kezében három kis pirossal megkontrázza ellenfele negyvenszáz ultimóját."*

A gól nélküli döntetlent követően a szurkoló elismerően bólogat, saját csapatán morfondírozik, és ezt gondolja:

"Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket."*

A modern futball sivársága szerint: "A labda a mérkőzés végéig ott fekszik a középkörben anélkül, hogy bárki is hozzáérne, mindkét oldalról egy-egy ügyeletes hátvéd figyeli látcsővel, hogy szükség esetén riassza társait. A bíró eleinte próbálja akcióra bírni a csapatokat, de látva, hogy hiábavaló, felhagy vele, és leül ultizni a két partjelzővel. Ötvenezer néző feszült csendje követi, mikor kezében három kis pirossal megkontrázza ellenfele negyvenszáz ultimóját."*

A gól nélküli döntetlent követően a szurkoló elismerően bólogat, saját csapatán morfondírozik, és ezt gondolja:

"Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket."*

Csak a start előtti mosoly kedvéért - saját helyzetünk ugyanis igencsak kényelmetlen: finoman szólva sem bagatellizálhatjuk el a felvetődő problémákat! Hol a hiba? Mi nem működik? Miben nyilvánul ez meg? Mi romlott el, netán mi lett elrontva? Mi az, amiben igenis előreléptünk? Hogyan lehetne mindezt megtartani a javítások kieszközlése közben? Egyáltalán milyen elképzelhetően járható utak vannak előttünk? Lehet-e mindet választani? Melyiket érdemes választani? Mikor van a következő el clásico? Faszt! Sokkal inkább: hogyan lehet felkészülni Európára? Hm-hm: nagyra nőtt a megválaszolatlanság fája a nyitott kérdések erdejében, kéznél pedig csak egy kicsi gránátvörös-kék nyelű fejsze van - de azért nosza, vágjunk bele! Csapatjáték lévén nem lehet szimpla kettéosztást csinálni, de ennek szellemében is hátulról érdemes kezdeni a dolgot, a védekezéssel és a védelemmel. Akik a 'naaagy+dildó+lehetek-e terhes?' keresőszavakkal találtak ide, azoknak most szólok: rossz helyen járnak.

Tartalomjegyzék

A problémák: okok és okozatok........................................................................I
A problémák: taktikai következmények és idényviszonylatok.................................II
A problémák: kritikus szituációk és védelmi devolúció..........................................III
Javítóutak: építkezés a romokon.....................................................................IV

Kapustrajektóriák.......................................................1.
A szélső hátvédek stílusteljessége................................2.
A belső védőkettős és a stabilitás................................3.

Folytatása következik.....................................................................................V

I. A problémák: okok és okozatok

Nos, akkor a védelem, igen: a védelem! Katalán kincs - ami sajnos kurvára nincs, de igen jó volna, ha lenne. Ez a szomorú igazság (kimondtuk, huh). (Lépjünk hát tovább:) Azért vegyül némi reménykedő öröm a feneketlenül keserű ürömbe, éspedig: visszatekintve roppant egyszerűen megállapíthatóak a beállt kék halál körülményei, ennek fényében pedig értelemszerűen meg lehet kezdeni az újratelepítést. De csak lassan, lassan: nem sietünk. A higgadtság például arra is jó, hogy a taktikai aktákat részben az unalomig ismételt személyi kérdések fényében rágjuk át, éspedig:

1. Szüksége van-e a csapatnak egyáltalán új védőre? (A hőbörgéseket megelőzendő: a kérdés releváns - de legalábbis még az elmúlt napokig is az volt -, mindenki meglássa.)

2. Ha igen, úgy hány védőre és milyen védelmi posztra? (Konzervatív, számszerű választ fogunk adni.)

3. - és egyben kulcskérdés: van-e ilyen védő jelenleg (a világon, a piacon...stb.)? (Ebben a pontban már megbújik egy nagyon vaskos feltételhalmaz, ami meghatározza, hogy milyen paraméterekkel is kell hagyományosan rendelkeznie egy Barcelona-bekknek - legalábbis az elmúlt öt évben -, valamint melyek azok az extrák, amelyekkel jelenkorunk futballjának kihívásai miatt szükséges bírnia. Tessék megkapaszkodni: e kettő egymásnak részint ellentmondó, úgyhogy egyben a feloldást is keressük.)

Van királyi út: bulvár, te gusztustalan hernyó, távozz! A védelmi részlegünket idén legyaluló, felőrlő, megsemmisítő valódi okok, ti galádok - ti pediglen jertek terítékre! Intuícióink sorrendben:

1. A Tito-féle irányítás a kezdetekkor - még augusztusban - hozott egy nagyon kemény, következmények tömkelegétől terhes, egyfelől áldásosan zseniális és látni fogjuk: bajnoki címet hozó; másfelől azonban mindent befolyásolóan elhamarkodott döntést: erre a szezonra jelentősen visszacsavarta a letámadás volumenét. Ennek eredményeként a csapat hagyományos védelmi részlegére idén összességében sokkal nagyobb nyomás helyeződött mint ezt megelőzően bármikor. Ráadásul ez törvényszerűen két összetevő együttes hatásaként jelentkezett: egyrészt a ellenfél támadó súlyának növekedése önmagában is több megoldandó játékszituációt gerjesztett a védelem számára, másrészt a nyomás növekedésének eredményeként előtérbe kerültek bizonyos hagyományos defenzív attribútumok, amelyek - írd és mondd - nem Barcelona-tipikusak, és így részint megoldhatatlanok voltak a csapat számára.

2. A Tito-féle csapatépítés taktikai vonatkozásaiban helyenként sokkal radikálisabb mint a Guardiola-féle volt, és markánsan az offenzív strukturákat igyekszik előtérbe helyezni. A letámadás intenzitásával történő súlyponteltolás a 4-3-3 elsődleges formációs tartásával karöltve valami olyasmi, aminek kiemelt kegyvesztettje az idei szezonra ráadásul dupla-futóvédőssé alakult defenzív felállás.

3. A csapat fizikális adottságaiból és a keret elmúlt szezonok szerinti alakulásából fakadóan van néhány határozottan körvonalazható probléma, amelyeket - elsősorban a Bayern a szituációra történő tudatos rájátszásának köszönhetően - végre nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni. Kaming áut: centi - és kilószűkén vagyunk, és átütöttük azt a szintet, ameddig ezt a hiányt az egyedülálló technikai képzettséggel ellensúlyozni lehet.

4.a. Az elmúlt évekkel ellentétben mindössze egyetlen kényszerű pozíciós problémával - kettes számú center - szembesültünk, ugyanakkor szintén először fordult elő az, hogy egy ilyen exogén poszthiány megoldhatatlan méretűvé eszkalálódott az egymást átfedő és elhúzódó sérülések miatt. Nem volt akár csak középtávon is meghatározható belső védőkettősünk: Puyol folyamatos sérüléseit és Abidal betegségét ez a keret nem bírta el, ráadásul az ezen kívül még leginkább organikusnak nevezhető, de már anno - tessék emlékezni! - 2011-ben is tűzoltó-megoldásnak létrehozott Piqué-Mascherano duó is a legrosszabb pillanatban bomlott fel.

4.b. Az esetlegesen még így is meglévő menekülőutakat - Bartra, Song - nem használta kellő kitekintéssel a szakmai Stáb. A Capí minden egyes sérülése után restek maradtak, a Guardiola-féle hagyományhoz méltó módon - holott már nagyjából október tájékán masszívan el kellett volna kezdeni játszatni a Széparcú Marc-ot, megpróbálni a meccsrutin révén valahogy mégiscsak szinergikussá gyúrni a Piquével alkotott párt. De legalábbis annyit mindenképpen el kellett volna érni, hogy a demóverziót ne az idei Led Zeppelinnel szemközt kelljen nyomniuk. Tavaszi szerelmünkkel, Songgal dettó ugyanez a helyzet: annyira markáns fejlődést mutatott bámulatosan rövid idő alatt a Sergio-poszton, hogy igencsak kérdőjeles, miért nem próbáltuk meg újra használni a hátsó helyeken a kritikus meccseken. Merthogy szar volt a Deportivo ellen ősszel, nyolc hét után?!

5. A fundamentálisan négyvédős rendszerben már az is éppen elég gondot jelent, ha valójában nincs négy védő, amennyiben erre még fizikális hátrányok is rakódnak, úgy az minden pillanatban vészhelyzet - na és amikor az egészet még egy kedvetlen hőst játszó, télen a küszöbre szaró vonalkapus is súlyosbítja, akkor bizony lehet kapkodni a defibrillátor után. Hálóőr-probléma. Ne mismásoljunk végre egyszer az életben: aki szerint ilyen nálunk nincs, annak azt javasoljuk, hogy nézzen inkább curlinget.

6. A jelenlegi játékrendszer bizonyos fogyatékosságai miatt a szélső támadóinknak fokozott reaktív szerep jut - a letámadáson túl - a visszazáró-labdaszerző védekezésben is. Természetesen senki nem vehető elő közvetlenül, főleg nem az első helyekre sorolva, már csak azért sem, mert látni fogjuk: a védelem oldalain a releváns helyzetekben nem akadt direkte különösebben nagy gondunk - ezt csak az elhamarkodottság vizionálja -, de azért megjegyezni nem árt: egy agresszívabb passzív-zavaró védekezés olykor tompíthatott volna a közvetlen hátsó alakzatra helyeződő nyomáson. Márpedig Messi nem a petting presszing visszább vétele miatt ácsorgott öntelt köcsög módjára a pálya egy jól meghatározható pontján oly sokszor; Pedro minősíthetetlen szezonját az összességében borzasztó hatékonyságú visszazárás nyilvánvalóan nem mentheti meg - már csak azért sem, mert ebben egyébként ő lenne a mértékegység; továbbá világossá vált, hogy ezután a sérülés után Villa már annyira sem alkalmas a széljátékra mint eddig; Tello pedig hátrafelé - remélhetőleg csak egyelőre - bátortalan lepkefing. Az egyetlen csatár, akinek egész éves munkássága konzekvensen dicsérhető ezen a területen, az Sánchez. Ezt ezennel le is tudjuk.

7. Ha már így, akkor azért nagyon adná magát Busquets pellengérre állítása is, elvégre a kritikus meccseinken rendre besült - lehetne mondani. A baj csak az, hogy ez így már kapásból halmozott logika, mert valami olyasmit kérnénk rajta számon, ami elsődlegesen nem is az ő reszortja - ez pedig nem túl racionális. A legösszetettebb feladatkör cipelésén túl foltozza be a hátsó sorban keletkező hézagokat, játszon kvázi két kulcsposzton egyszerre - majd verjük meg azért, mert éppen ezt a kettőt nem is lehet egy seggel megülni?! Na ugye! Ráadásul a dolog meg is fordítható, ezt se felejtsük el, a fejben-futball remek másik játéka elgondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha ő sincs? Hát: jobb nem tudni.

7. A teljesség kedvéért millió kicsiny, önmagában jelentéktelen vagy nem számszerűsíthető, a csapat által befolyásolhatatlan faktor van még, amelyekkel érdemben nem lehet, így nem is érdemes foglalkozni, de amelyek összhatása azért semmiképpen sem elhanyagolható: a szerencse körülírhatatlan misztériuma példának okáért vagy az idén kritikus pillanatokban éppen minket sújtó világtalan bíráskodás. Nem éri meg a szőrözés: a nyílt kontinensterepen változik majd a csillagállás, hosszú táv, kiegyenlítődés, ésatöbbi.

Feltáró munkálatok: pipa. No persze ez idáig pusztán intuitív - nem ártana hát egzakt formába önteni a dolgokat!

II. A problémák: taktikai következmények és idényviszonylatok

Na de pontosan mit is? Jogos. Először is kell egy referenciakeret: a Barcelona ebben az idényben, minden hivatalos meccset számolva - tehát a Katalán Kupa és a Fradi szarrá gyalázása az előszezonban nem számít -, azokat viszont maradéktalanul, egyszóval mindösszesen 70, azaz hetven gólt kapott. (Szünet. Majd kissé unottan:) Aha. És?

Khm, nos:

Ja igen, így már érthető. Tehát nem pusztán az a szitu, hogy messze idén nyaltuk be a legtöbbet az elmúlt öt év viszonylatában, de sorozatok szerinti bontásban is mindenhol (!) az időszaki maximumot szedtük be, ráadásul ennél kevesebb meccset csak a 2009-10-es - khm, kimunkált hazai kupaszereplésű - idényben játszottunk. Hogy az összehasonlítás az eltérő vezetőedzői koncepció miatt mennyire jogos, az nehezen megválaszolható, de megfordítva: a garnitúra relatív állandósága miatt meg aligha nevezhető jogtalannak.

Hogy pontosan hogyan is süllyedtünk idáig a trutyiban, azt láttuk - ideje hát mindent szépen matematizálni! Azt mondtuk fentebb, hogy letámadás - bizonyítékot, de izibe! Hogyne, azonnal, de előtte még nem ártana világossá tenni, hogy pontosan mit is keresünk. Presszing. Nos, az egész alapvetően két dologra bontható: intenzitásra és relatív előretolságra, azaz elsősorban a labdabirtoklásban és a támadók pályán lévő átlagos pozíciójában kell kutatnunk intuíciónk nyomait. Utóbbihoz kész eszközként szolgálnak a hőtérképek, előbbihez pedig értelemszerűen bizonyos tendenciákat kellene illeszteni, nem egy-egy konkrét meccs adataira vagyunk kíváncsiak, hiszen azok vastagon torzíthatnak is. Egyszóval szükségünk lesz valamiféle középértékre, és a folyamatok erejének határozott megragadása végett a sima számtani átlag nem elég markáns, sőt, helyenként akár fals képet is mutathat:

Szemléltető példa

Tegyük fel, hogy szeretett csapatunk Puyol és Mascherano hiányában a következő kezdő tizeneggyel fut ki a Camp Nou szent gyepére: Valdés - Alves (170), Piqué (192), Adriano (173), Jordi Alba (170), Busquets (189), Xavi (170), Iniesta (170), Alexis (167), Messi (169), Pedro (170); ahol a minden egyes fiunk neve utáni zárójelben szereplő szám az adott játékos magasságának mérőszáma centiméterben. A hagyományos átlag ugye (170+192+173+170+189+170+170+167+169+170)/10 = 174. Csakhogy ezt mindössze kettő játékosunk éri el a csapatban: Piqué és Busquets, vagyis valójában egyáltalán nem jellemző a tízfős sokaságra. A statisztikusok ezért találták ki az ún. nyesett átlagot - szakbarbároknak: trimmed mean -, aminek tömören az a lényege, hogy a hagyományos átlag kiszámítása előtt érdemes elvenni a megfigyelések halmazából a láthatóan kiugró értékeket (egészen pontosan azok egy meghatározott százalékát). Na éppen ezt fogjuk tenni a most következőkben.

Szóval: a labdabirtoklás. A tendenciák vizsgálata végett leginkább egy pályaelőny szerinti bontást érdemes csinálni, tehát megnézni, hogy a csapat idegenben és otthon külön-külön átlagosan mennyit dajkálgatja a labdát. Mindezt persze mind az öt idény viszonylatában. A nyesett átlagunk borzasztó egyszerű: az idegenbeli meccsekből mindig a legmagasabb, a hazai találkozók sorából pedig mindig a legalacsonyabb értéket hagyjuk el. Még csinosabb lenne kidobni az alsó-felső kettőt-kettőt, de a konkrét adatsokaságok tulajdonságai miatt igazából nincs rá szükség. Ennek alátámasztására számtalan érvet fel lehet hozni - az ellenkezőjére sokkal nehezebb -, de a legerősebb tisztán statisztikai: ez így fasza, ugyanis az előbbi felfelé, az utóbbi pedig lefelé torzít. Ne csűrjük tovább, íme a végeredmény:

A feltevésünk félig kiigazításra szorul, és a dolog éppen ezért kezd egyre érdekesebb lenni! Az idegenbeli meccseinken látványosan redukálódott a labdatartás mértéke - átlag több mint két százalék: igen sok -, ennél alacsonyabb szinten csak Guardiola nyitószezonjában volt, melynek okaira később még visszatérünk. Az otthoni partikon mindazonáltal nem tekinthető szignifikánsnak a csökkenés - nyugalom, hipotézisvizsgálat nem lesz -, ennek eredményeként pedig a pályaelőny szerinti különbség kimagaslóan ebben az idényben volt a legnagyobb: majdnem öt százalék (lásd jelölt mezők)! Summa summarum: egy eddig nem látott kettős stratégia rajzolódik ki, amely nagyjából úgy foglalható össze, hogy 'a Camp Nouban adunk rendesen mindenkinek, de a saját pályájukon lazítunk a szorításon és kijjebb engedjük az ellent'. Érdekes? Mindenki fel lett csigázva? Akkor jelentem: a pontos választ, az eredendő miértet csak a második részben fogjuk megadni. Mert ott a helye. Egyelőre témánál maradva, további bizonyítósúlynak az elmúlt két idény összehasonlító pozíciós rajzai kell, hogy következzenek!

1. Tipikus hazai meccsek

2011-2012-es idény, Barcelona-Mallorca 5:0, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Piqué-Abidal, Puyol-Busquets, Montoya-Villa. Aláhúzva az érkezők.) A támadó harmadban - ha féloldalasan is, de - három játékosunk, Villa konkrétan a tizenhatosnál. A középharmadban mindenki más. Eredő: iszonyatos közvetlen nyomás. Labdabirtoklás: 74%.

2012-2013-es idény, Barcelona-Mallorca 5:0, a játékosok átlagpozíciója. A támadó harmadban csak Tello, de Cesc és Alexis azért erősen a határ közelében. A középpálya totálisan megszállva, egyedül Bartra - valószínűleg az önmaga iránti bizonytalanságból kifolyólag - helyezkedik hátrébb. Eredő: ellentmondást nem tűrő egyoldalú koordinálás. Labdabirtoklás: 75%.

2011-2012-es idény, Barcelona-Valencia 5:1, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Tello-Pedro, Thiago-Cesc, Xavi-Iniesta.) A támadó harmad abszolút megszállás alatt, két csatárunk - Messi, Alexis - mellett hárman is - Pedro, Iniesta, Cesc - a zónahatáron. Montoya mértani pontossággal Alves helyén, biztosítás a középharmad alsó határánál. Eredő: iszonyatos közvetlen nyomás, de a labdabirtoklás csupán: 64%.

2012-2013-es idény, Barcelona-Valencia 1:0, a játékosok átlagpozíciója. A támadó harmadban tisztán csak Messi; de Cesc és Pedro azért nagyjából a határon. Adriano helyzete kissé érthetetlen, Alexis valószínűleg ezért is helyezkedik relatíve hátrébb. Eredő: masszív középpálya-tartással egy szenvedős meccsen erős kontroll. Labdabirtoklás: 67%.

2. Tipikus idegenbeli meccsek

2011-2012-es idény, Málaga-Barcelona 1:4, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Cuenca-Alexis, Dos Santos-Adriano, Pedro-Iniesta.) A támadó harmadban egyértelműen csak Messi, Alexis és Adriano a zónahatáron. A középharmad a feltolt szélső védőkkel szigorú felügyelet alatt. Eredő: paramnézia 2013, a kevés sima vendéggyőzelmek egyike. Labdabirtoklás: 74%.

2012-2013-es idény, Rayo-Barcelona 0:5, a játékosok átlagpozíciója. A középpályás hármast leszámítva szinte mértani pontossággal visszaköszönő elméleti felállás: határozottan visszább vont csatárhármassal. A támadó harmadba megint csak Messi lóg be, de ez esetben Pedro és Villa helyzete igencsak arányos. Eredő: középharmad-kontroll kíméletlen ellencsapásokkal, de leszedált labdabirtoklással: 57%.

2011-2012-es idény, Granada-Barcelona 0:1, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Villa-Pedro, Iniesta-Cesc, Keita-Xavi.) Agyig feltolt alapfelállás, kegyetlen letámadással: a három csatár - Cuenca, Messi, Pedro - mögött tulajdonképpen az elsődleges játékszervezők is a támadó harmadban nyomulnak előre. Eredő: kilencven perc vajúdás a magunk előtt összesűrített mezőnynek köszönhetően, kiszenvedett győzelem egy Xavi-szabadrúgással. Labdabirtoklás: 74%.

2012-2013-es idény, Granada-Barcelona 1:2, a játékosok átlagpozíciója. Láthatóan jóval visszafogottabb presszing: a formáció hegyeként természetesen ismét Messi, a zónahatáron Pedro és Sánchez. A szélső védők által támogatva a középpálya teljesen megszállva. Eredő: részünkről egy nem különösebben jónak nevezhető parti, aminek az alakulását azonban mégis leginkább a helyzetek kihasználása - Alexis, Messi - befolyásolja. Labdabirtoklás ugyancsak: 74%.

2011-2012-es idény, Bilbao-Barcelona 2:2, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Alexis-Xavi, Villa-Adriano, Thiago-Piqué.) Messi mint kvázi egyedüli ék a támadó harmadban, egyébként pedig egy az Alves-Xavi-Cesc-Iniesta-Adriano tengely mentén szinte önkényesen felhúzott új zónahatár. Eredő: az idényben szokatlanul gyenge letámadás, amit ráadásul nem ellensúlyoz kiemelkedően határozott középharmad-felügyelet. Labdabirtoklás: 63%.

2012-2013-es idény, Bilbao-Barcelona 2:2, a játékosok átlagpozíciója. Vegytiszta centrális tömörülés, üres támadó harmad. Túlzottan visszavett letámadás - a második félidő közepéig Messi nélkül. Az eddigiekhez hasonlóan visszább vett pozíciófogás, megszállt középpálya. Eredő: kissé szottyadt játék alkalmi ellencsapásokkal, a kizárólagos közvetlen veszélyt jelentő Alexis által fémjelezve. Labdabirtoklás: 58%.

2011-2012-es idény, Osasuna-Barcelona 3:2, a játékosok átlagpozíciója. (A rajzon a cserék is szerepelnek: Cuenca-Pedro, Tello-Puyol, Cesc-Piqué.) Erős támadó harmadbeli nyomás, elég rendezetlen középpályával: a Thiago-Sergi Roberto-Mascherano kezdőhármassal ez azért nem annyira meglepő. Külön érdekes ahogy a cseretrojka még masszívan rá is erősít erre a hatásra. Eredő: törvényszerű vereség, a távolban elúszva még visszaintegető bajnoki cím. Labdabirtoklás: 68%.

2012-2013-es idény, Sociedad-Barcelona 3:2, a játékosok átlagpozíciója. Teljes visszazárás, a letámadás lényegi megszűnése a középharmad totális okkupációjával - de tagadhatatlanul rossz időben és rossz helyen kivitelezve (lásd még: az Anoeta-beli eredményeink). Eredő: vereség ez is, de abból a fajtából, ami sokkal inkább múlt a csapaton és a helyzetkihasználáson mint az alapstratégián vagy a csillagálláson. Labdabirtoklás: 68%.

Ez így ennyi - a következtetés pedig értelemszerű: az intuíciónk helytálló, a csapat letámadásának felfogása és szerkezete drasztikus változásokon ment keresztül ebben az idényben. Labdabirtoklás tekintetében ez különösen az idegenbeli meccseken tetten érhető - még egyszer: az okokról a második részben -, egyébként pedig a csatárvonali direkt presszing középpályás tömörüléssé történő átalakulásában ütközik ki. És hogy akkor a védelemhez visszakanyarodva? A dolog kőegyszerű: ha kevésbé intenzív a letámadás és a csapat relatíve visszább helyezkedik, akkor az ellenfél relatíve előrébb, ráadásul több ideje is van a játék szervezésére; ha az ellen relatíve előrébb tud helyezkedni, akkor relatíve közelebb van az alapvonalunkhoz és így értelemszerűen a kapunkhoz is, tehát minden mást változatlannak feltételezve - még szó sem volt egyéni hibákról vagy a védőkettősünk hiányáról! - pusztán a geometriai valószínűség szerint többször tudja átjuttatni a labdát a célvonalon. Vagyis szimplán a matematikai elmélet szerint több kirúgást vagy szögletet, kapura lövést - és gólt képes elérni. Kiválóan összecseng mindezzel a kapott góljaink pályaelőny szerinti bontása is:

(KGNM = Kapott gól nélküli meccsek száma.)

Igaz, persze: a dolog paradox módon részint azért ennyire fájdalmas a hátsó részleg szempontjából, mert a letámadás nem megszűnt - hanem csak visszább lett tekerve, a csatárhármas egy hátrébb vont vonal mentén helyezkedett - de azért a kapu látótávolságán belül, a szélső védőkkel megtámogatva meg lett szállva a középpálya - de mindhárom okból kifolyólag nem alakult ki hézagmentes retesz amolyan ellensúlyként a középharmadban. Ennek következményeként azok a csapatok, amelyek a vonalaink közötti szűk, de létező területen képesek voltak kombinatív, direkt előrejátékra, azok elég jó eséllyel vezethettek akciókat létszámarányosan vagy a kritikus üres területekre rájátszva, mert borult a 4-3-3 mérlegpontossággal szétpakolt területfelosztása. Vizualizálva:

(Értelemszerűen: K = kapus, Kv = középső védő, Jb, Bb = jobb- és balbekk, Vk = védekező középpályás, Jsz = játékszervező, Szt = szélső támadó, Kcs = középcsatár.)

Ez a hagyományos 4-3-3, letámadással! Természetesen mindent elméleti átlagpozíciókra értve. Az egyéni zónák szerint:

Ez persze nem ennyire laboratóriumi, csak a viszonylagos szemléltetést szolgálja. A szélső hátvédek - pl. futóvédő vagy konzervatív bekk - és a csatárok típusától - pl. iparos vagy a ellenféli védőpárjával alkotott kettős dinamikáját meghatározó konstruktív csatár - függően a 2-es és 4-es zóna elég flexibilis, ennek egyenesen következményeként a belső védelmi zóna (5-ös) is - pl. futóvédő esetén kizárás és biztosítás oldalirányba -, emiatt pedig a védekező középpályás szerepe, ésatöbbi. Az egész esszenciája igazából nem is ez, hanem egy bűvös kifejezés: a játékosok ideális elosztása a pályán. (Ez sokszor volt már, de Cruyff készségesen elmagyarázza, ha kell. Vigvik pedig rásegít azzal, hogy megmutatja: ha van ezt kiváltó elméleti formáció, akkor az a passzopciók tartása miatt leginkább a geometriai elforgatott, azaz a 3-4-3 lehet.) Ez különösen érdekes a 4-2-3-1 jelenkori reneszánszának fényében - erről még többször szót fogunk ejteni. Addig azonban ne kapkodjunk: nézzük, hol is tartottunk? Á, igen! Mindez a letámadás gyengítése - centrális erősítés kettős folyamatával nagyjából erre a formációs alakzatra deformálódik:

Lehet, hogy ez csak 5-10 méter: de ez csak a magyar pályákon nem előny - a normális futballországokban hatalmas változás. Védekezési szempontból pedig két okból kritikus: egyrészt a már említett - és itt jelölt - vonalközi szűk, de létező területek miatt, másrészt ezek lezárása esetén a közvetlenül a védelem mögött nyíló territóriumok okán. Vagyis ha a csapatvonalak az előbbiek zárása miatt még jobban közelednek egymás felé, akkor:

Előbbit még Real Sociedad vagy Sevilla szintű csapatok is ki tudták használni - az akciók indulását és alakulását tessék figyelni -, utóbbira tudatosan leginkább a Real Madrid játszott rá - mindkettőre egyszerre pedig? Na kicsoda? Igen: a Bayern München. (Lásd: harmadik és hatodik, illetve ötödik góljuk a párharc során.)

Ha ezt így betápláltuk és feldolgoztuk, akkor érdemes belegondolni továbbá, hogy a jelenlegi alapjátékban a hangsúlyos szélső hátvédek posztján látszatra mindkét oldalon egy-egy futóvédő - angol terminussal: wing back, de úttörő módon használjuk csak a már létező nyelvújítási szavakat - játszik a csapatban (Alves illetve Alba, de a közvetlen csere, Adriano is hasonló játéktípust képvisel): ez pedig sokadik kézből ismét csak plusz terhet ró a láthatóan így is kiszolgáltatott, kényszerűen nem az önmaga elsődleges erényeivel játszó belső védőkettősre (-hármasra).

Összefoglalva: a letámadás és a belső taktikai formációalakulás következtében a korábbi években funkcionálisan a szűrőmunkára, a labdák reallokációjára és a kontrák hatástalanítására kalibrált védőjáték jelenleg kénytelen - volt és lesz is, amíg a koncepció marad - hagyományos defenzív stílusjegyeket ölteni. Ez már önmagában elég éles váltás lenne - esetünkben azonban kész pillangóhatás, ugyanis ennek folyományaként a védekezésben hangsúlyossá válik egyrészt a játékosok fizikai adottsága, másrészt bizonyos, a fentiek miatt szükségszerűen ismétlődő szituációk (szögletek, pontrúgások) levédekezése. Már ez a kettő is szorosan összefügg, de ha ehhez még hozzávesszük, hogy rögzített játékhelyzetek problémájának megoldására Guariolának és Vilanovának éppen egy olyan struktúrát sikerült kitalálnia, ahol a kulcsszerepet azon két kiváló fejjátékű középső védő játsza, amelyikből az egyik lényegében véve az egész szezonban - a kritikus meccseken mindenképpen - hiányzott a csapatból, akkor azért már igencsak húsbavágóan érzékelhető milyen kiterjedt is annak a szarnak a tengere, amelyben fejbúbig lubickoltunk és lubickolunk. Ezekből - igen, ezekből a bűzös hullámokból kell most futballkémiai mintát vennünk!

III. A problémák: kritikus szituációk és védelmi devolúció

Képzeletbeli retinánkra először nyilvánvalóan ez a kép kúszik be - holott a fentiek fényében ez igazából a defenzív részleg dicsérete. Hö, hogy micsoda? Nos, úgy értve a dolgot, hogy a töménytelen mennyiségű sarokrúgás - látni fogjuk - engedélyezése az ellenfél számára még mindig jobb mint a közvetlen gól, vagyis annyi apró örömöt kelletlenül azért facsarjunk ki a dologból, hogy a védőink - magas színvonalú egyéni technikai képzettségükből kifolyólag - elég jelentős számú szitut hatástalanítottak a közvetlen veszélyzónából - igen, szögletre is. Az más kérdés, hogy amennyiben ez nem párosul jó pontrúgás-védekezéssel, úgy az egész csupán egy önmaga értelmetlenségében forgó szélmalomharc, amelyet kénytelenül végignézve az utólagos értékítéletünk szinte egyenlőségjelet tesz a két oldal közé, és ezzel a felirattal rakja el azt az emlékezet mély bugyraiba: 'a 2012-13-as szezonban minden ellenünk elvégzett rögzített szituáció gólt ért'. Valóban? Természetesen nem. De mégis az az igazság, hogy ez sokszor csak a szerencsén és két ember hősies légvédelmi elhárításán múlott.

De félre búskomorság, és először is tegyünk egy lépést hátra - nézzük meg, hogy azt a bűvös hetvenest mégis milyen úton-módon nyeltük be! Íme:

(Technikai részlet: a rögzített szituációkban nincsenek benne a tizenegyesek. Ennek az az oka, hogy maga a büntető már egy teljesen kiszolgáltatott, félig menthetetlen szituáció - lehet persze védeni véletlenül, de sokkal érdekesebb, hogy milyen okból kifolyólag sikerült az ellenfelet ilyen előnyhöz juttatni. Ergó: a kialakulásuk szerint szépen be vannak sorolva valamelyik sorba.)

Ami feltétlenül kiemelendő, az az első két kategória: rögzített szituációból és tizenhatoson belülre érkező ívelésből több mint harminc gólt kaptunk (!), és ez még úgy is borzalmasan sok, hogy nem kizárólag fejjel szerzett találatokról van szó. Érdekes, de nem túl meglepő az is, hogy a szélső védők területeire történő rájátszást mennyivel hatékonyabban eszközölték ki a nyílt kontinensterepen mint a töketlen kis Spanyolhonban. (Na jó: a számok közötti szakadék a játszott meccsek számának ismeretében azért elég kemény.) Továbbá - szívünkben forog a tőr - muszáj hangsúlyosan megemlíteni az egész táblázat legrosszabb számát és a hozzátartozó oszlopot: a BL-ben átléptünk egy kritikus gólszintet, úgy összességében mint résztípusok szerint, és ez nem kizárólag amiatt van, hogy az elődöntőben mi csak két szép éjszakát akartunk eltölteni, aztán egy egész hétig csak esett. Ugye megvan? Fájdalmas, és egy egész szezont átölelve is ciccegni való szám a közvetlenül eladott labdákból kapott góloké is. Ajjaj - hol is kezdjük?

Na, pontrúgások, hoci ide!

Először is nézzük a csapat által az előző években felállított inerciarendszert, vagyis azt, hogyan is alakult az ilyen szituációkból benyelt golyók száma a Pep-éra kezdete óta! Tádááám:

(A 'Szöglet' és a 'Pontrúgás' kategóriában benne vannak a közvetlen variációk és az egyből visszalőtt kipattanók is: tehát például Montoya Málaga elleni gólja eszerint szögletből születne. Ez így elsőre meredeken hangzik, de egyrészt az ilyen helyzetek száma elenyészően alacsony, főleg a hispán labdarúgásban, másrészt igyekszünk megmutatni, hogy ez így logikus, mert a szöglet speciális játékhelyzetbeli tulajdonságaihoz igazodik.)

Hú, ez bizony nem kevés - és pillanatokon belül ki is fog derülni, hogy ebben a tekintetben ez hasonlít legjobban a most véget ért szezonra, sőt! A rögzített szituációk oroszlánrészét (16-ot) itt is sarokrúgásból és mezőnybeli ívelt pontrúgásból sikerült benyelni.

Hirtelen váltásként rögtön csúcsra jár az, amiről még nem is tudjuk, hogy micsoda: itt 2, azaz kettő darab szöglet után kapott gól van, plusz még kettő egyéb mezőnybeli rögzített helyzetből. Egész évben - 2009-10 - mindösszesen 8, azaz nyolc!

A Guardiola-féle abszolút futball kiteljesedése ellenére van némi romlás, de azért csak halvány ám: tizenhárom vonatkozó kapott gólt kapkodva írnánk alá a jövő évre! Nota bene: kényszerből ennek az idénynek a végén áll össze először a Piqué-Mascherano duó. Jegyezzük meg!

Stabil szinttartás. A szögletekből kapott gólok aránya megemelkedik, de egész éves viszonylatban nem bukkannak felszínre a romlás jelei. A politikai korrektség miatt ráadásul feljegyzendő: a nyolcból négy sarokgólt a Madrid ellen szedtünk be. A galádok!

...és akkor elszáll a rendszer. Bek tu 2008-09, ami egyébként egyáltalán nem lenne baj, sőt, ez jó irány - lásd még: majdani második rész, többet nem mondom -, csak ezeket a lépéseket finomabban és a teljes fegyverzetet birtokolva kellett volna megtenni - erről szintén később: hát mégis -, ami ráadásul nem jelenti azt, hogy a hasznos dolgokat is ki kell dobni, ó, nem! Csakhogy szerencsére nem is ez történt: külső tényezők miatt romlott így el az egész!

A magyarázatot felvezető kis elméleti kitérő következik!

Szöglet, szöglet, szöglet: a legspeciálisabb és legösszetettebb statikus alapállapotú játékhelyzet. És bizony: rapszodikus jószág is a javából, mert egy határozott koncepcióval a mai futballban már nem is olyan csapatot próbáló feladat levédekezni - enélkül azonban minden egyes ismétlődése rendszeres és konstans gól- és így életveszély. A helyzet annyiból persze árnyaltabb, hogy mint minden, ami a játékhoz kapcsolható, ez is specifikus az eltérő futballkultúrák szerint: a skótoknál például a variációs zóna nyilván le van szedálva az extra középső tömörülés javára, az olaszoknál az előre merészkedő két csatárral (cink!) csak elbír a tíz védő és a kapus a gólvonalra felsorakozva, ésatöbbi. A patikaszag csak az alapos bemutatás miatt terjeng: rárajzoltunk mindent az ábrára, ami szóba jöhet.

Szóval, távolról indulunk - elnézést azoktól, akiknek ez lassú lesz -, a kiinduló pont nagyjából a következő:

1. A támadó fél leegyszerűsítve három megoldás közül választhat: vagy céltudatosan betekeri középre a bogyót, vagy variálni próbál - vagy nagy ritkán, és a felállás szerencsés alakulásától függően megpróbál kedvező pozíciójú, közvetlen lövőhelyzetet teremteni (pólszkólsz). Változónak ott van még az, hogy megválaszthatja a lövőlábat az íveléshez - és ne legyen kétségünk: a legmagasabb elit szintjén ez sem hasraütésszerűen történik.

2. A védekező fél ezzel szinkronban keresi a saját legjobb válaszát - valami olyasmire, amiről nem tudja, pontosan hogyan is zajlik majd le. Lásd még: utólag minden szögletet könnyen ki lehetne védekezni. Ebben a fergeteges játékelméleti problémában neki az az optimális stratégiája, ha minden releváns területet megpróbál biztosítani, a kapuhoz közeli kritikus zónákat nyilván fokozott létszámmal, de: a lényeg mégis csak az, hogy mindet. Ezek a területek vannak jelölve fentebb, nem titkoltan azzal az igyekezettel, hogy beszédes, de nem túl idióta nevekkel sikerült fémjelezni őket. A másik oldali szöglethez pedig tessék tükrözni az ábrát a kép hosszanti tengelyére - bár ez azt hiszem értelemszerű. Ehhez néhány rövid megjegyzést még:

2.1. A kulcszónák - az öt és feles teljes felségterülete kiterjesztve egészen a tizenegyes pont magassága fölé - egyértelműen a tizenhatos belső területeit foglalják el. Ezek közül a kapu előtti négy aligha szorul magyarázatra, a boxközép-zóna kiemelt szerepe pedig egyaránt adódik a befelé mozgó boly felvételéből és a hosszan a kapu elé érkező próbálkozások hatástalanításából.

2.2. A hosszú oldalon jelölt terület név szerint nem azért inaktív, mert ott nem történhet semmi, hanem azért, mert a támadó csapat szempontjából legtöbbször hátrányos megjátszani: túl sokat és túl hosszan lenne a labda a levegőben, könnyű lereagálni, ésatöbbi. Ugyanakkor nem inaktív abban az értelemben, hogy nem kell biztosítani: dehogynem - a kipattanó labdák miatt!

Lépjünk tovább! A zónák biztosítását a védőjátékosok konkrét elosztásával a következőképpen lehet megvalósítani:

9+1, vagyis az elméleti általánosított felállás maximum kilenc - ez már ugye az előre húzódó támadók számától is függ - mezőnyjátékost köt, az egy szabadságfokként szolgáló, az ellenfél kapujához a kontralehetőség miatt automatikusan közelebb helyezkedő legalább egy támadó kivétel nélkül visszaköszön bármilyen ország bármilyen csapata esetében. (Szükséges is: a megjátszhatóság miatt. Menekülőút a tizenhatosról.) Két kulcskijelentés kapcsolódik még ide, amely egyben végre birizgálni kezdi gránátvörös-kék szívünket is:

1. Konkrét posztokról még szó sem esett - nem hiába: nincs is rá szükség! Persze vannak tipikus szereposztások - pl. általában a belső védők felügyelik a Center-zónát -, de semmi sincs kőbe vésve: mindent az adott csapat paraméterei szerint kell igazítani. A szöglet a futball kevés programozható szituációjának egyike: a saját posztjától függetlenül bármelyik játékos ráhúzható bármelyik szerepre, ha arra kompatibilis, pontosabban nem az eredeti poszt az, ami meghatározza, hogy kinek mit osztanak a pontrúgás-variációknál. (Az ellenkezőjéből az következne ugye, hogy a külső zónákat a csatárok védik - ez azonban nem feltétlenül van így.)

2. Ehelyett az elsődlegesen döntő tényezők sokkal inkább bizonyos kritikus fizikai tulajdonságok. A modern futball szuperatletikussága miatt ugyanis egyszerűen törvényszerű, hogy a belső (center- illetve boxközép-) zónákat magas, jó ütemérzékű és jól fejelő arcok védjék - hiszen az ellenfél támadói bizonyosan ilyenek! Az ettől a három feltételtől eltérő kivétel nagyon ritka, de legjelesebb képviselője pont nekünk adatott meg - könnyekkel küszködve köszönjük, alliterá -, éspedig: Puyol. Ezen kívül a megfelelő rövid oldali zónához sem árt egy hasonló attribútumokkal rendelkező figura, a csúsztatásvariációk elkerülése végett talán az utolsó két kondíció a prioritás. Más a helyzet a hosszú oldali zónánál: amennyiben a kapus ritmusa és készségei a helyén vannak, úgy legkésőbb ezen a ponton feltétlenül be is kell kapcsolódnia az aktív védekezésbe - egyszerűen eleget van a labda a levegőben ahhoz, hogy legtöbbször releváns legyen a kimozdulás -, így az ide helyezkedő védőnek ideális esetben már nem kell Nestának lennie. A maradék zónákhoz sem langalétának, sem erősnek nem kell lenni - a tömörülésben nem használható emberekre méretezett feladat. Ugyanakkor aláhúzandó: eredendően nem töltelékszerep! Ritkán klappolnak persze annyira a dolgok, hogy funkcionálisan ne az legyen, pedig valójában az a tökéletes világállapot, amikor ide jut egy-egy fejben rendkívül gyors, különleges technikai képzettségű zseni, aki az esetleges kipattanót magától értetődően megszelidítve valamilyen módon - passzal vagy labdakihozatallal - egyből képes megszüntetni a szöglet-szituációt, átformálva azt egy előnyösebb, már koordinált játékhelyzetbe.

Ismerős? Hát akkor engedjünk meg magunknak egy nosztalgikus mosolyt: nézzük meg végre, hogyan is szabta bámulatosan a csapat előnytelen testére Pep és Tito az elméleti koncepciót:

A struktúra létrehozásának kulcsmomentuma három megállapításban leledzett:

1. Az amúgy is legjobbnak gondolt felállásunkban éppen csak annyi magas, jó ütemérzékű és meghatározó fejjátékkal bíró ember van, hogy a középső zónákat úgy-ahogy fedezni lehet még velük.

2. Az ilyen védők minimálisan szükséges létszáma: három. Ezt ügyesen kifeszítve, a játékosok e szükségszerűen kiemelt köre a szöglet-szituáció kritikus pontjaihoz igazítható: a két belső védő sarokzónák felé húzása miatt a vonalkapusnak éppen a hozzá legközelebbi, centrális területeken nő meg a szerepe. Ez idáig triplán kényelmes. A bolyt felvevő harmadik kulcsvédő a kiinduló pillanatban nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik a másik két sorstárstól, és az esetleges befelé mozgással is folyamatosan ideális marad a kritikus zónákon belüli elhelyezkedésük. Hozzám hasonló geek-eknek: az eredeti pozíciófogás egy szabályos háromszög, a harmadik kulcsvédő befelé mozgása pedig elméletileg a szimmetriatengely. Amennyiben megérkezik az öt és felesen belülre, úgy éppen a felezőpont a másik kettő között. Pipa hát ez is!

3. Mindegyik kijelölt kulcsvédőt meg kell támogatni az adott zónában, mégpedig egy oda leginkább illő extra csapattárssal. A technikai védők - akik nem alkalmazhatóak a belső tömörülésben - a külső zónákat védik.

És akkor hirtelen minden a helyére kattant. Nem világos? Akkor a rébuszokból kilépve ideje mindezt nevesíteni:

N1. A csapat fizikális hátrányai mellett a teljes öt és felest, a Center-zónából kissé a két sarok felé húzódva Puyol és Piqué védi. Így Valdésnek - aki sajnos nem éppen egy betmen - a kapuhoz legközelebbi középső területen nő meg a feladata, ami ideális, mert ott a legegyszerűbb a kimozdulási ritmust felvenni. (Ettől még persze belerontott néhányszor Victor.)

N2. A tizenegyes pontnál a bolyt Busquets veszi fel: magasan odaérkező ívelésnél értelemszerűen marad és igyekszik hatástalanítani azt, ellenkező esetben érkezik a bemozduló tömeggel, amit a közvetlen Center-zónában így hárman tudnak felügyelni távolságarányosan elosztva.

N3. Ezek persze nem fixa ideák: a szerepek egymás között cserélhetőek voltak. Charlie hiányában Sergio is volt középhátvéd csakhogy egy példát bedobjunk, továbbá fontos megemlíteni azt is, hogy ez a Piqué-Abidal belső kettőssel is tökéletesen működött - naná, hiszen Abira is maradéktalanul állnak a fenti feltételek -, aminek elsődleges oka egészen biztosan az, hogy eleget játszottak egymás mellett (lásd: 2011-es idény ősze). Egyszerűen elegendő mennyiségű szögletet védekeztek le együtt. Megvolt a helyzetrutin.

N4. Az egész alapötlet furcsa módon mégsem igazán az eddigiektől vált zseniálissá, hanem attól, ami miatt éppenséggel ki kellett alakítani! A jórészt offenzív játékosaink képviselte fizikális hátrány ugyanis éppen azokat űzte a technikai zónákba, akik a leginkább odaillettek. Ezért lehetett éveken keresztül az a jogos benyomásunk, hogy a labdához való köztudott gránátvörös-kék ragaszkodás fényében is csak kirívóan ritkán élünk a hagyományos felszabadítás eszközével. Nem hiába, hiszen a kipattanót rendre Iniesta - általában variációfedezeti zóna - vagy Xavi - általában inaktív zóna - szedte össze, az előretolt támadónk pedig ki más lett volna mint Messi?

Nagy sebességgel közeledünk az idei pontrúgás-katasztrófa okaihoz - itt van értelme hát gyorsan végigmenni egy kimondatlanul eddig is jelenlévő párhuzamos mellékúton, amely azonban egy kritikusan fontos megállapításhoz vezet. Talán úgy lehetne mondani - a közhelyen csavarva egyet -, hogy a Barcelona-védelem az elmúlt öt évben olyan volt mint egy kőszikla: kiemelkedett - 2009 - a zavaros magmából - 2008 -, szépen tűrte az elfutó évek viharait - 2011-2012 -, majd lekopott és lemorzsolódott - 2013. Mi pedig mintha most döbbennénk rá, hogy valójában végig ez utóbbi folyamat zajlott a felszín alatt. Szemléltetés:

Több aggasztó tendencia is szúrhatja a szemünk, éspedig:

T1. A Guardiola-korszak kezdete óta mindig is volt egy egyébként minden poszton tetten érhető és alapvetően egészséges kettősség: a definiáltan enbéegyes játékosok mellett minden évben szóhoz jutott néhány meccsen egy-két Masia-csikó is. Szép. Az viszont kurvára nem az, hogy az arányuk fokozatosan növekedett az adott évi használt védelmi kereten belül, mégpedig úgy, hogy a tényleges stabil védőszámot semelyikőjük nem gyarapította. Vagyis önmagában nem a játékosokkal, nem Fontásszal és Muniesával van és volt a gond, hanem azzal, hogy még csak véletlenül sem lett egyikőjük sem felépítve mint autonóm játékos, sem integrálva a csapatba mint számításba vehető védő. Most hagyjuk az esetleges képességeiket, mert úgysem jelenthetnek semmiféle kibúvót a Stáb számára: igazolni, alakítani ugyanis nem tilos, ha a szükség úgy kívánja. Ehelyett lehet lobogtatni meg áltatni magunkat, széttárni a kezeket, hogy 'na de kérem, ugyanúgy tíz védőnk van' - aha persze, de kritikus pillanatokban ténylegesen csak ötöt-hatot merünk használni.

T2. Az sem volt soha elég riasztó jel, hogy általában tavasz közepére, de legkésőbb az idények végére rendszeresen hátra kellett vonni valamelyik szűrő középpályást, ilyen módon döntő meccsek sorát kényszervédelemmel lejátszva. Ó, nem: a helyzet elmúltával mindenki jót vigyorgott, hiszen a dologra négy éven keresztül sosem fáztunk rá, és így inkább csináltunk Mascheranóból középső védőt - csak a koncepció logikai buktatóit hangsúlyozandó, mert egyébként belőle félig-meddig éppen jogosan -, ahelyett, hogy szép lassan, tudatosan kitanítottuk volna mondjuk Bartrát vagy izzítottuk volna a piacot az aktuális szezont követő nyáron.

T3. Egyetlen pozitív folyamatkén