Legkésőbb a tavaly leközölt Laporta interjú után mindenkinek tudomására juthatott, hogy Manel Estiarte mennyire fontos szerepet játszott Pep sikereiben.

A csapat mellett betöltött funkciója a „külkapcsolatokért felelős igazgató” megjelölést kapta, ami leginkább azt akarta jelenteni, hogy a csapat és felette "magasan álló" vezetés közötti hidat képviselte. Azonban most már tudjuk, hogy a legfontosabb értéke és jelentősége nem ez volt. Hogy mindenki (=azok is, akik lusták elolvasni a fent hivatkozott posztot) képben legyen, ki ő és mit tett, íme a rá vonatkozó részlet az említett Laporta interjúból:

„Szeretnék még valakiről beszélni, akinek talán nem ismerjük annyira az érdemeit. Egy ideje már a keret tagja Manel Estiarte. Az egyik legfontosabb sikere az volt, hogy nagyon közel került a játékosokhoz és ez hatalmas segítség volt Pepnek. Manel kiváló pszichológus, az érzelmi intelligencia mestere, ez a rendkívüli képessége a sikerek egyik kulcsa. Nem hálát vár ezért cserébe, csupán végzi a dolgát. Mi a titka? Megőrzi az örökségünket, nem engedi, hogy bármilyen vita, vagy probléma megtörje a csapat dinamikáját. A csapat egy bevehetetlen szentély és Manel az egyik kulcs ebben. Én nagyra értékelem ezt és fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy milyen hatalmas munkát végez. Sok címet szereztünk már, ő nagyon fontos szereplő abban, hogy ne omoljon össze mindez. Az egyik legfontosabb személy, ez biztos.”

Legkésőbb a tavaly leközölt Laporta interjú után mindenkinek tudomására juthatott, hogy Manel Estiarte mennyire fontos szerepet játszott Pep sikereiben.

A csapat mellett betöltött funkciója a „külkapcsolatokért felelős igazgató” megjelölést kapta, ami leginkább azt akarta jelenteni, hogy a csapat és felette "magasan álló" vezetés közötti hidat képviselte. Azonban most már tudjuk, hogy a legfontosabb értéke és jelentősége nem ez volt. Hogy mindenki (=azok is, akik lusták elolvasni a fent hivatkozott posztot) képben legyen, ki ő és mit tett, íme a rá vonatkozó részlet az említett Laporta interjúból:

„Szeretnék még valakiről beszélni, akinek talán nem ismerjük annyira az érdemeit. Egy ideje már a keret tagja Manel Estiarte. Az egyik legfontosabb sikere az volt, hogy nagyon közel került a játékosokhoz és ez hatalmas segítség volt Pepnek. Manel kiváló pszichológus, az érzelmi intelligencia mestere, ez a rendkívüli képessége a sikerek egyik kulcsa. Nem hálát vár ezért cserébe, csupán végzi a dolgát. Mi a titka? Megőrzi az örökségünket, nem engedi, hogy bármilyen vita, vagy probléma megtörje a csapat dinamikáját. A csapat egy bevehetetlen szentély és Manel az egyik kulcs ebben. Én nagyra értékelem ezt és fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy milyen hatalmas munkát végez. Sok címet szereztünk már, ő nagyon fontos szereplő abban, hogy ne omoljon össze mindez. Az egyik legfontosabb személy, ez biztos.”

1. fontos közlendő: a poszt elsősorban bastila érdeme, őt illeti köszönet a fordításért, nekem tulajdonképpen csak a beszerkesztés maradt. (Eredetileg nem erről beszéltünk, de olyan jó nyersfordítást készített, hogy végül nem is akartam belepiszkálni.)

2. fontos közlendő: gondolom, mindenki hallott arról, hogy Estiarte a Bayernnél is Pep közvetlen munkatársa lesz. Gondolom, mindenki sejti, hogy ez nem véletlen, de a posztból mindenki számára egyértelmű lesz, miért akarta őt Pep ott is maga mellett tudni.

3. fontos közlendő: az interjú 2008. augusztusában, a Barçához való érkezésekor készült, viszont aktualitásából nem vesztett semmit. Sőt, annál inkább értékelhetjük a szavait a későbbi események tükrében.

4. fontos közlendő: sokan vallják (elsősorban ő maga), hogy Mourinho zsenialitása abban rejlik, ahogy leveszi a terhet a játékosairól. A cikkből kiderül, hogy mások is megteszik ezt, még akkor is, ha nem kürtölik világgá.

5. fontos közlendő: nincs, kezdődik a lényeg:

30 év élsport, most pedig a Barça…

Három évtizeden keresztül intenzíven benne voltam az élsportban, ezen belül a vízilabdában, és rengeteg dolgot megtanultam. Ezekből néhány hitvallásommá vált, néhányról csak érzem, hogy biztosan úgy vannak, néhányban pedig még mindig kételkedem. De a sport, az sport, bizonyosságokból áll, amelyek világosak és egyértelműek. Azért jövök a Barçához, hogy átadjam a tapasztalataimat. Nem arról van szó, hogy minden úgy van, ahogy én mondom. Arról van szó, hogy az intézményt szolgáljam mindazzal, amit a sport nekem megtanított.

A sport a versengésről és az azt meghatározó környezetről szól?

Igen, és még ezer más apróságról. A csapatsport mindenhol és minden fajtájában egyforma. Amikor csapatról beszélünk, akkor egy közös öltözőről beszélünk, ahol vannak pozitív és negatív pillanatok is. Az öltöző legfontosabb szerepe, hogy kialakuljon a kommunikáció a csapat tagjai, az edző és a vezetők között. A medencébe vagy a futballpályára már egy csapatnak kell kimennie. Ahhoz, hogy nyerjünk, az öltözőnek egyetlen egységként kell működnie. Ez az elv örökös és felcserélhető a sportágak között.

A sikerek az öltözőben születnek. Mi a kulcs?

Minél több dolgot csinálsz jól, annál több lehetőséged lesz eljutni arra a szintre, ahol a győzelmet találod. A sport egyik alapvető kulcsa az erőfeszítés. Mindig emlékeztettem a csapattársaimat, hogy úgy soha nem lehet nyerni, ha a szerencsére vársz. Azért nyersz, mert megtettél minden tőled telhetőt annak érdekében, hogy sikerüljön.

És amikor veszítesz?

A vereséget mindig el kell fogadni, de úgy, hogy közben tisztában vagy azzal, mindent megtettél a győzelem érdekében. Veszítettünk? Lehetünk szomorúak emiatt és megvan minden jogunk a síráshoz, de soha nem szabad arra gondolnunk: „ha ezt vagy azt csináltuk volna…”. Az rossz, ha úgy gondoljuk: „ha többet edzettünk volna, vagy ha megfogadtuk volna az edzőnek azt a tanácsát, akkor…”

Te is úgy gondolod, hogy ne a szerencséről beszéljünk, hanem az erőfeszítésről?

A versenyzés (és az állandó követelmények) legmagasabb szintjén a labda összes szeszélyével találkoztam már. Láttam kapufáról kapufára pattani, majd mégis kimenni. De olyat is, hogy éppen eléri a kapufát, mégis befelé pattan. Egyetlen centiméterről van szó, és ezen a centiméteren nem változtat, hogy többet edzettél-e vagy sem.

Egy centiméter olyan apróság, ami vagy mindent megad neked, vagy mindent elvesz?

Egy bajnokság sorsa nagyon apró eseményen is eldőlhet. Igen, a sportban van egy olyan tényező, amelyet képesek vagyunk elfelejteni, úgy, mint a művészet esetében a varázslatot. És ezt elfelejti a játékos, az edző, a közönség, és persze a sajtó is. Azt, hogy nem egyedül mi versenyzünk! A vízilabda esetében, a magyarok, a jugoszlávok, a horvátok ugyanazzal töltötték a napjainkat, mint mi: hihetetlen intenzitással edzettek, hittek a csapatukban, az értékeikben és abban, hogy nyerhetnek. A többiek is győzni akarnak, és ezt sokszor hajlamosak az emberek elfelejteni.

Beszéltél a csapatról, az öltözőről, az értékekről és a kommunikációról. A csapatsport ezek szerint az élet iskolája?

A győzelem a cél, de ahhoz, hogy ezt sikerüljön elérni, soha nem szabad elfelejteni, hogy az öltöző is emberekből áll. Ez egyszerre nagyon bonyolult és egyszerű, de a közösséget emberek alkotják. Mindig azt mondom, hogy nem kell közeli barátoknak lennünk, de az feltétlenül szükséges, hogy tiszteljük egymást. Ha ezt sikerül elérni, akkor a statisztikák szerint is megnő az esélye annak, hogy jól fogjuk tenni a dolgunkat. Alapvető a fontos pillanatokhoz olyan mentalitással érkeznünk, amikor elhisszük magunkról, hogy egy csapat vagyunk.

Visszatérve a szerencséhez. Kennedy azt mondta, „a szerencse nem más, mint odafigyelés a részletekre”.

Ha dolgoztál már mindenféle szituációban, több esélyed van arra, hogy hibátlanul elvégezd a dolgodat, és hogy megtaláld a jó megoldást minden egyes kihíváshoz, amely elé a játék állít. Amit soha nem tehetsz: az abszurd siránkozás, hogy „nem tettük elég jól a dolgunkat”. Azért dolgozol, hogy nyerj! És ha veszítesz, akkor is meg kell lenned győződve arról, hogy megtettél mindent, amit meg kellett tenned.

Te voltál az első nagy Barça sztárjátékos, aki nem a futball csillagai közül került ki. Ez különös, mert ezzel szemben éppen te ragaszkodsz annyira a csapatszellemhez.

Az élsportban töltött 30 évem alatt a legnagyobb hiba, amit elkövettem az volt, hogy azt hittem, én egy vezér vagyok. „Én vagyok a vezér, ezt mondja a média is”- gondoltam. „Én szerzem a legtöbb gólt” – mondja a statisztika. „Én vagyok az olimpia gólkirálya” - ezt a vizessportok világában mindenki tudta. „Az egész világ rólam beszél”. Ezeket ismételgettem magamban, és meg voltam győződve, hogy vezérnek lenni ebből áll.

De az is voltál. Mindig azt olvastam, hogy Manel Estiarte egy született vezér. Az újságok ezt mondták…

Elhiszem, de lehet vezér az, aki a társainak azt üvölti: „add ide a labdát, majd én megszerzem azt a gólt!”? Ezt kiabáltam, és nehezemre esett megérteni, ha elhibáztak valamit. Persze, abban az időben mindig én voltam a gólkirály, de nézz csak utána, akkoriban nem nyert egyetlen fontos címet sem a spanyol válogatott.

A csapattársak számára Estiarte volt a hivatkozási pont…

Jó, ez azért nem egészen így van. Talán túlzás azt mondani, hogy a csapattársaim féltek tőlem, de az is biztos, hogy nem kaptam meg sem azt a csodálatot, sem a megbecsülést, amit én akkor képzeltem.

Mikor jöttél erre rá?

Amikor együtt dolgoztam egy edzővel, aki meg akarta értetni velem, hogy mi az a csapat és az odaadás. Megváltoztattam a játékstílusomat, alárendeltem magam a csapatnak. Ezután nem lettem többé gólkirály, de szereztem egy aranyérmet az olimpián és a vb-n. Hirtelen élvezni kezdtem a sportot, mert láttam, hogy a társaim odaadják a szívüket-lelküket értem. Közel kerültem hozzájuk és megértettem akkor - 28 évesen -, mit is jelent a csapat szó.

De Estiarte továbbra is egy meghatározó játékos volt…

Igen, és továbbra is sokszor nálam kötött ki a labda, de akkor már a csapattársaim szívesen adták oda nekem, mert hittek bennem. Vége lett annak, hogy „jó, így kell tennünk, mert őt megilleti (a labda)”, és attól a pillanattól csapatként léptünk ki az öltözőből. És jöttek az eredmények.

Egy éve beszéltünk Pep Guardiolával. (A "beszéltünk" a Barça magazint jelenti - szerk. megj.) Akkor tért vissza a Barçához. Ez talán azt a benyomást keltheti, hogy ő már hazatért. Te tudod, merre tartasz?

Az én legfőbb érzelmem most az a kisfiú, aki hirtelen meglátja, milyen az, amikor valaki megélheti az álmait. Milyen az, mikor valósággá válik valami, amit korábban el sem tudott képzelni: mindkét lábát betenni a futballklubjába, élete klubjába. Ez egy kisfiú érzelme.

Ez új érzés?

Nem. Ez ugyanaz, amit az első olimpiámon éreztem, Moszkvában. 1980 volt, és ahogy a spanyol sportban senki, úgy én sem azon gondolkoztam, hogy győzünk-e vagy veszítünk. Csak az volt fontos, hogy tudtam, elég jó vagyok ahhoz, hogy ott legyek. Azóta felnőttem, de ugyanazt élem át, mint gyerekként, de egy lényeges különbséggel: beleképzelem magam a többi olimpiába, amin részt vettem. Moszkvában távol voltunk a győzelemtől, de én győzni akartam volna. Most már úgy érzem: a győzelem a valóra vált álom, ugyanakkor keményen meg kell dolgozni érte.

A munkád egy részét egy barátoddal együtt csinálod, Guardiolával.

Már évekkel ezelőtt, amikor beszéltem Peppel, ámulatba ejtett, mert az jutott eszembe: „ez a fickó tudja, mit beszél”. És nem csak a futballról… Világosan látja a az öltözőt, tudja mik a fontos dolgok az életben… Pepben megvannak nagyon fontos vonások: profizmus, odaadás, emberség…

Ezzel az emberséggel összefér az önfeláldozás?

Össze kell férnie. Olyan dolgoknál, amikben hiszel, mindig fontos, hogy beletégy egy nagy adag emberséget is. Az edződ nem lehet egy zsarnok, sem egy olyan ember, akit a végén gyűlölni fogsz. Tudnod kell, hogy amit mond, a te javadat szolgálja. Érezned kell, hogy ha szükséges, kiugrasz érte az ablakon, de előtte mutassa meg és értesse meg veled, hogy megéri így tenned.