Szezon elején mindig veszélyes hosszan előretervezgetni, azonban a Levante meccsnek volt egy olyan mozzanata, amit akkor is érdemes hangsúlyosan szóvátenni, ha előfordulhat, hogy nem fogjuk egész évben megtapasztalni.
A blog több, mint két éves pályafutása során hétfőn megtörtént az a kivételes eset, hogy bárminemű kiigazítás nélkül egyetértettem vigvikkel azt illetően, amit látni véltünk a pályán, és amit abból kiemelésre érdemesnek tartottunk. Ez nem azért különleges, mert hogy mi ketten nagyon másképp látnánk a mindenkori Barçát, hanem azért, mert alapvetően más a gondolkodásunk, más a kiindulási alapunk, és a szemléletmódunk, amikor véleményt alkotunk – bármiről. (Az evidenciákat ebből persze hagyjuk ki, mert ha még azokban se értenénk egyet, azt jelentené, hogy egyikünk tökhülye a Barçához.)
Miután ilyen boldog-békés egyetértésben megünnepeltük a boldog-békés egyetértést bajnoki győzelmet, ennek a posztnak egyetlen vezérfonala van: egy vasárnapi momentum kiemelése, amit megpróbáltam kicsit továbbgondolni.
Szezon elején mindig veszélyes hosszan előretervezgetni, azonban a Levante meccsnek volt egy olyan mozzanata, amit akkor is érdemes hangsúlyosan szóvátenni, ha előfordulhat, hogy nem fogjuk egész évben megtapasztalni.
A blog több, mint két éves pályafutása során hétfőn megtörtént az a kivételes eset, hogy bárminemű kiigazítás nélkül egyetértettem vigvikkel azt illetően, amit látni véltünk a pályán, és amit abból kiemelésre érdemesnek tartottunk. Ez nem azért különleges, mert hogy mi ketten nagyon másképp látnánk a mindenkori Barçát, hanem azért, mert alapvetően más a gondolkodásunk, más a kiindulási alapunk, és a szemléletmódunk, amikor véleményt alkotunk – bármiről. (Az evidenciákat ebből persze hagyjuk ki, mert ha még azokban se értenénk egyet, azt jelentené, hogy egyikünk tökhülye a Barçához.)
Miután ilyen boldog-békés egyetértésben megünnepeltük a boldog-békés egyetértést bajnoki győzelmet, ennek a posztnak egyetlen vezérfonala van: egy vasárnapi momentum kiemelése, amit megpróbáltam kicsit továbbgondolni.
Nem egetrengető, mégis szokatlan volt látni, hogy a csapat szemléletváltása egyik jelének a sok taktikai szabálytalanság tűnt már a meccs nézése közben is. Aztán - minő meglepetés - , vigvik is belecsempészi a gondolatot egy mondat erejéig az értékelőbe. Nem nagy dolog – mondhatnánk, sőt nem is igazán passzol a Barça felfogásához ilyen eszközökkel hátrányba hozni az ellenfelet, azonban…
Azonban a tavalyi év jellemzően gyámoltalan maszatolása után számomra a játékosaink szokatlan keménységének az oka nem más, mint az, hogy most nem csupán ígérgetik, de tényleg komolyan gondolják, hogy minden erejüket beleteszik a szezonba.
Valóban nem is lenne ez különösebben érdekes (inkább alapvető elvárás), ugyanakkor ha visszatekintünk az előző szezonra, nem az volt a legnagyobb bajunk (nekünk, szurkolóknak), hogy nem nyertünk kupát, meg BL-t, hanem az, AHOGY nem nyertünk ilyesmiket. Gondolom, nem voltam/vagyok egyedül a véleményemmel, ha azt mondom, az egész tavalyi BL egyenes kieséses szakaszban egyetlen olyan meccs volt a hatból, amikor azt láthattuk, hogy igazán akarnak a srácok, ez pedig a Milan visszavágó. A többin alapvetően szenvedtünk, ténferegtünk, tanácstalanul és ímmel-ámmal próbálkoztunk. 
Ha van a jelenlegi Barçának igazán bosszantó hibája (inkább hiányossága) az az, hogy annyira a végletekig bízunk a pálya feletti uralomban és az álmoskás labdagurigázásból indított felgyorsításokban, hogy még akkor se próbáljuk meg fizikai síkra terelni a meccsek bizonyos periódusait, ha azt a helyzet megkívánná.
Bizonyára mindenkinél jött már el a pillanat, amikor az eredmény pillanatnyi állását látva, értetlenül áll azelőtt, hogy miért nem kezdünk el „kapkodni”? Például miért nem sietünk a bedobásokhoz, a szögletekhez, miért folytatjuk ugyanazt a(z abban a helyzetben indokolatlanul) nyugodt gurigázást, ami láthatóan és számíthatóan ugyanúgy nem vezet majd eredményre, mint ahogy sorozatosan nem szokott? Ilyenkor válik jogossá a kérdés, hogy ha már éppen nem vagyunk képesek a szokásos módon eredményesnek lenni, akkor legalább miért nem érezni a küzdelmet a pályán?
Máris tudjuk, hogy Martino több jelentős változást hozott a csapat életébe. Hosszabbak és fizikálisan keményebbek az edzések, többet lövünk kapura távolról. Nem játszatjuk Pedrot a jobb oldalon, mert ott kevésbé hatékony, arról nem beszélve, hogy Sánchez már megszokta a „centerposztot”, képes okosan helyet adni a befelé mozgó Alves-nek és Xavinak is, amikor fellépnek a támadásokhoz. Ráadásul olyan "szokatlan dolgot teszünk", hogy végre megadjuk Sáncheznek azt a lökést, amire reményeink szerint szüksége volt átlépni önmagát. (Gondolok itt arra, amikor Martino a Bielsa-féle chilei válogatottban látható Sánchez visszatérését emeli ki, mint egyik fő célját.) 
Nem éppen változás (inkább visszatérés az alapokhoz), hogy Martino megköveteli(!) az egészpályás letámadást, viszont (főleg az előző szezonból okulva) ésszerű, hogy minél több támadásvariácót akar kidolgozni és alkalmazni. Szintén évek óta problémánk, hogy a gálacsapat a szezon közepére-végére kifullad, miközben többen elégedetlenek a játékperceikkel.
Ezzel együtt Martinónál nem mindenáron kezdő az, aki többezer kilométert utazott a héten és nem játssza végig a biztos előny birtokában az a meccset az, akinek a jó kondíciójára később sokkal nagyobb szükségünk lesz. Ha hihetünk az ígéreteknek (és miért ne?), akkor Xavit és Puyolt végre NEM fogjuk erőn felül terhelni. Ha hihetünk az ígérteteknek (és miért ne?), akkor az új edzőnk nagyon komolyan akar rotálni, mert tisztában van azzal, hogy a csapategység helyzetükkel és szerepükkel megelégedett játékosokat kíván. De ez utóbbiból következik az is, hogy "nyugodtan" terhelhetjük a játékosokat a Martino által elvárt brutális mozgásmennyiséggel, elvileg élesek maradnak a következő meccsre, a több pihenőidő miatt. Csupa kézenfekvő(nek tűnő) változás, amit legalább egyszer, de inkább ezerszer megfogalmaztunk mi is kritikaként, vagy éppen javaslatként, de megtették ugyanezt a Barça szurkolói minden létező fórumon.
És az említetteken túl változást jelent az, hogy a taktikai szabálytalanságok mögött egy mentálisan felfrissített és sikeréhségre élesített csapatot gyaníthatunk.
A jelenlegi Barçából egyedül Iniesta az, aki a futball hőskorszakában evidenciának tartott úriemberekre valló sportszerűség jegyében engedi el az ellenfeleket akkor, ha már láthatóan csak „megengedhetetlen” eszközökkel tudná megfogni az ellentámadást. A többieknél alapvetően hozzáállás kérdése marad, hogy mit tesznek hasonló szituációban.
Megtarthatjuk a gyámoltalan-maszatolós felfogásunkat, de megpróbálhatunk határozottan beleállni az 1-1-ekbe. Megpróbálhatjuk a többiekre bízni az egyes feladatok megoldását, de felvehetjük azt a mentalitást is, hogy mindenki egyénként kezeli az adott pillanatot, és úgy gondolja, még akár szabálytalanság árán is hozzáteszi a magáét, amikor a csapat érdeke éppen azt diktálja.
Nem feltétlenül a módszer a lényeg, és nem is feltétlenül üdvözlendő, ha a Barça egyre többet szabálytalankodik, viszont hosszútávon pozitívum lehet, ha a játékosok ilyen jeleken keresztül is lekommunikálják felénk: szinte bármi áron akarják a győzelmeket, szinte bármi áron akarják a sikereket és a trófeákat!
Spanyol szuperkupa 1. mérkőzés
Atlético Madrid – FC Barcelona
TV: Digisport2 23:00
