Nem tudom, mi lehet az oka, de évről-évre beigazolódik a feltételezés, miszerint egy új edző (új csapat?) munkája körülbelül tíz meccs után kezd érezhetően kirajzolódni – részletes és alapos taktikai elemzés nélkül is. És személy szerint azt gondolom, az eredményektől függetlenül is jó irányba próbálunk elmozdulni az utóbbi évek bizonytalanságai után.

Egyrészt fejben is kezd alakulni a társaság, másrészt – azt érzem – Luis Enrique megpróbálja először az egyének szintjén megtalálni a legideálisabb posztokat-feladatokat, ebből pedig kialakul a csapat egysége is. A játékban, a pályán és azon túl is. Átmeneti problémák ugyan vannak (lesznek is, hisz nem csak mi vagyunk a pályán, az ellenfelek is!), de tény, hogy végre érdemben akarjuk kezelni a korábbi gondjainkat, nem csupán beszélünk arról, hogy kellene. Visszatérni látszunk azokhoz az elemekhez, amik jól működtek éveken keresztül, ugyanakkor változtatni is próbálunk azokon, alkalmazkodva a futball irányvonalaihoz és a soros ellenfelekhez is. Ettől még alapvető marad, hogy irányítanunk kell az eseményeket, mert ha nem tesszük, törvényszerűen az első félidő végének gondjaival fogunk szembenézni.

Bár a szándék érezhető a javulásra, továbbra is kiszolgáltatottak maradunk a védelemben egy „átlagos” csapathoz képest, ezt továbbra is el kell fogadnunk a „valamit-valamiért” elv szellemében. Ugyanakkor el kell fogadnunk azt is, hogy a támadóharmadban (vagy a támadó szándékban) egyre nagyobb számban fogunk hibázni – gyakran teljesen ártalmatlan szituációban is. Szintén valamit-valamiért.

Ha megmaradunk a korábbi felfogásunknál és csak a biztosat választjuk, órákon keresztül bámulhatjuk a passzív labdázgatást, ha viszont továbbra is fennáll az edzőnk elvárása a direktebb játék érdekében, el kell fogadnunk, hogy a játékosaink – a sürgető kényszer hatására – (utólag) elhamarkodott(nak bizonyuló) döntéseket fognak hozni, ez pedig értelemszerűen kihatással lesz a pontosságra is. Főleg a támadóharmadban, ahol automatikusan leszűkül a terület, bármit is szeretnénk ott alkotni.

Ugyanakkor a sürgető kényszer azt is magával hozza, hogy az ellenfelek folyamatosan nagyobb nyomás alatt védekeznek, ezzel együtt várhatóan hamarabb (vagy egyáltalán) fognak elfáradni, vagy/majd hibázni.

Egyéni értékelő:

Bravo – ha eddig lehettek is kérdőjelek bennünk, hogy a kapott gól nélküli bajnoki kezdet mennyiben a csapat (és az eddigi ellenfelek!) érdeme és mennyiben személy szerint az övé, tegnaptól már biztosan nincs. Az 1-1-ben kivédett helyzet kizárólag rajta múlt, de az első Eibar helyzetnél is úgy kellett kijönnie szöget zárni, hogy a kisodródó Capa már csak az oldalhálót találja el. Eddig úgy néz ki, az egyik legjobb igazolásunk lett, külön tetszik az, amilyen tűzzel hajtja a többieket, és persze önmagát is - 8

Alves – az utóbbi hetek sormintáját figyelve, csak arra tudok gondolni, neki bele kell melegednie a meccsbe, hogy idővel haszna is lehessen a beadásainak. Kezdésként törvényszerűen belelődöz 3-4-5-öt emberbe, aztán 4-5-6-7-8-9-et feleslegesen, végül a tizedik magasságában már saját embert is megtalál velük. És aztán egyszer csak még akár gólpassz is lehet az egyikből. Bár a statisztika gyakran mellette szól, egyre kevésbé érzem azt, hogy nekünk mindenáron ragaszkodnunk kellene ahhoz a poszthoz, amit ő képvisel - 7

Piqué – a meccset figyelve már éppen megállapítottam magamban, hogy „milyen éretten játszik”, aztán persze, hogy muszáj volt néhány marhasággal lerombolnia az illúziót. Pedig azt gondolom, a padoztatása konkrétan nevelő célzatú volt, és azt is gondolom, ezért nagy pacsi jár Luis Enriquének. Az utóbbi évekre visszatekintve ugyanakkor azt is gondolom, hogy Pep Barçája (és Puyol) nélkül képtelen lett volna befutni ezt a karriert, mert a képességei alapján inkább a középmezőnyben a helye, nem pedig a világ élvonalában. Csak annyi van az egyik magas emberünkben, hogy a magasan érkező labdák kizárólag a semmibe tudnak elpattanni, mert a feje tetejével találja el azokat? - 7

Mathieu – talán és mindösszesen két olyan szituációban láttam, amikor bizony rendesen megetették, de ennyi idő után - azt hiszem - kimondhatjuk, nagyon is jó igazolás lett. Az külön teszik, hogy maga mögött hagyta a kezdeti bizonytalankodásait, és már nem adogatja előszeretettel az ellenfélnek a labdákat, de az is, amilyen hatékonysággal szerel becsúszva. Ugyanakkor tegnap az is kijött, Piqué mennyire nem képes irányítani a védelmet, ez pedig egy új érkező számára problémákat okozhat. És okoz is néha - 7

Alba – való igaz, hogy Alves folyamatos fennbóklászásával nagyobb meglepetést tudnak okozni a váratlan felfutásai, mégis sokkal hasznosabbnak tartanám azt, ha inkább ráépítenénk a szélsőjátékunkat, mintsem a brazilra. Már eleve a beadásai sokkal több (és állandó) veszélyt hordoznak magukban, fontosabb, hogy ő nagyon is tud befutásokkal, kényszerítőkkel összejátszani a többiekkel. Most pedig, hogy Neymar még bentebb is lépett, helye is van ezekhez. Arról nem beszélve, hogy még védekezésben is lényegesen jobb, mint Alves - 7

Mascherano – nem tudom, mennyire gondolta komolyan Luis Enrique a meccs utáni nyilatkozatában, hogy eddig elsősorban középső védőként számított rá, de most már(!) bizonyított felé a középpályán is, mert gyakorlatilag ember nem volt, aki ne tudta volna, mire képes ő eggyel előrébb a pályán. Nem mondom, hogy tökéletes volt a meccse, mert hibák adódtak itt-ott az elején, de később a helyére került fejben a csapat is, ezzel pedig ő is. Leírhatatlan munkabírással, csupaszív, megalkuvást nem tűrő küzdelemmel pörgött végig, miközben még a védelemnek is számtalan alkalommal segített be. De még a passzai pontossága is abszolút rendben voltak. Busquets titka az, amilyen hatékonysággal a játékot olvasni képes, ő az ebbéli hiányosságait (=nem feltétlenül tanulható képesség) munkával pótolja - 8

Xavi – azt gondolom, a tegnapi meccs volt az egyik (az első?), amikor Luis Enrique taktikai innovációja érezhetően átjött a képernyőn. Nem egetrengető dologról van szó, inkább arról, hogy ha már egy robotoló védekező középpályás áll a védelem előtt, akkor megadja a kreatív középpályásoknak azt a szabadságot, amire szükségük van ahhoz, hogy határozottan kijöjjenek az erényeik. Már a Rayo meccsen érezhető volt a szándék a kísérletezésre, most már talán azt is kimondhatjuk, a cél elsősorban a középpályán keresni az új utakat, abban a formában, hogy a támadósor megkaphassa a létező legmagasabb szabadságot. Messi posztja eleve kötetlen (még akkor is, ha érezhetően visszavontabban játszik), de ezentúl a támadók és a középpályások kedvükre (=a pillanatnyi játékszituáció függvényében) mozoghatnak akár előre-hátra, akár oldalra a pályán. Ezzel lényegében visszatérni látszunk a totális foci egyik alapgondolatához: a játékosok a pályán önállóan cselekednek, külső utasítás nélkül kell megoldaniuk a játékszituációkat, az edző és az edzések szerepe elsősorban az, hogy az időnként szükséges automatizmusokat kialakítsa az egyénekben azért, hogy a csapat érdeke ne sérülhessen. Ha igaz ez a felvetésem, akkor az is érthető lesz, miért volt (és remélhetőleg lesz a jövőben) Xavi ennyire jó ezen a meccsen. Ő tipikusan az az észjátékos, akinek szabadság (és bizalom!) kell a pályán a jó teljesítményhez - 8

S. Roberto – konkrétan csodáltam őt a B csapatnál, egyik legnagyobb reménységünknek tartottam éveken keresztül, aztán valahogy nagyon félrecsúszni látszott a pályafutása, míg mostanra talán mindenki számára világos lett/lesz, miért is ragaszkodott hozzá a vezetőség. A korábbi évek szenvedése után mintha idén egy másik játékost látnánk a pályán, aminek fő oka szerintem az egykori edzőjétől kapott bizalom. A passzjáték pontossága alap, a küzdelem még akkor is megvan, ha a testalkata erre nem igazán teszi alkalmassá, de még az is látszik rajta, milyen bátorsággal vállalja be a fineszes megoldásokat. Ez utóbbi pedig általában az egészséges önbizalom jele. Ahogy azt láthatjuk hétről-hétre ellenkező előjellel Pedrónál - 7

Pedro – magyar idegenlégiósoktól hallhatjuk folyton azt, hogy „odakinn” az edzéseken kell megküzdeni a helyekért a pályán. Pedro esete annyiban különleges, hogy ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja, mert hogy edzéseken nagyon jó. De legalábbis annak kell lennie, különben – az előző alaptézis értelmében - mit keresne a pályán? (És tényleg: mit?) Nagyon kedveltem őt, valószínűleg egyike voltam azoknak, aki a lehető legtovább bíztam benne, de mostanra azt gondolom, inkább hátrányára van a csapatnak. Ha nem is akarom megtalálni bűnbakként abban, hogy a meccseink javarésze a nehezen megszerzett első gólok miatt nyögvenyelősek, tény, hogy nulla ráhatása van a támadásainkra, ezzel teszi nehezebbé a többiek dolgát is. Pedro pillanatnyilag olyan darabszám a csapatban, aki semmilyen formában nem jelent nehézséget az ellenfelek számára, így a többiekre marad ennek a hiánynak a kiváltása is. Tegnap például volt egy pillanat, amikor már majdnem azt hittem, idén először végre megver valakit 1-1-ben, de végül mégse kellett kipipálnom ezt a statisztikát. Őszintén remélem, hogy Luis Enrique nem kezdi el saját keresztes hadjáratát Pedro védelme érdekében, mert ez olyan nyilvánvaló támadási felület, amiből kétlem, hogy jól jönne ki. Kevés lesz hivatkozási alapnak az „úgyemegmondtam”-ra az ennyire esetleges jövőbeni jó teljesítmény, a többi viszont mind a pad biztonságát gyengíti. Arra pedig semmi szükségünk - 5

Messi – azt gondolom, Luis Enrique sok apróság mellett „nem csinált mást, csak” elővette a „jó öreg” Pep-féle játékunk számára értékes elemeit, emellett pedig megajándékozta a csapatot rég áhított stabilitással. Persze nem pont egy Eibar meccs lesz az, amelyik ne bírna el két kreatív játékost, de nem lennék meglepve, ha egyszer csak felállnánk egy Mascherano-Rakitic-Busquets hármassal, ahol ketten nyilván kötöttebb poszton mozognak, és csak egy középpályásnak jutna viszonylagos szabadság. A „jó öreg” elem alatt pedig arra gondolok, mennyivel kötetlenebb lett a támadósor mozgása, ezzel együtt mennyivel nagyobb a felelősség rajtuk a támadások önálló befejezéséhez. Sorozatosan érezhető, idén mennyire támaszkodunk arra, hogy kis játékokkal (és viszonylag kevés játékossal) oldjuk meg a védelmek feltörését, tegnap is két gólunk született „egyszerű” kényszerítőkből. Ráadásul külön feltűnő a szándékunk arra, hogy ezek a kényszerítők sima egyenes vonalú befutásokból jöjjenek ki. Tavalyról nemigen emlékszem ezekre a megoldásokra, Pep négy évéből viszont nagyon is. Érezhető, Messi milyen jól érzi magát ebben a visszavontabb szerepkörben, az se mindegy, hogy végre igazán jól együttműködő társa is lett, Neymar személyében, az pedig a meccs pillanata volt számomra, amikor az egyik labdavesztése után az ellenfél után rohanva lazán visszaszerezte azt - 9

Neymar – a fentebb említett szabadabb-kreatívabb-ösztönösebb támadójátékból szerintem ő jött ki a legjobban eddig. Persze már az elég lenne, hogy végre a kapu elé került a pályán, ezzel pedig pillanatnyilag úgy áll a dolog, hogy valóban esélye lehet befutni azt a karriert, amit évek óta jósolnak neki. A Barcelona van azon a szinten, hogy a legjobbakat máris a világ legjobbjaiként emlegessék, ha ezekhez még komoly trófeák is társulnak, egy ösztönös gólvágó automatikusan a történelmi jelentőségű világklasszisok közé emelkedik. Évekkel ezelőtt végül mégse sikerült, most valóban jó esélyünk van arra, hogy a „tridente” hosszú időre emlékezetes nyomot hagyjon a klub történelmében. A Messi-Neymar páros máris jó úton van ehhez, pillanatnyilag úgy néz ki, Suáreznek van hova felnőnie - 9

Iniesta – szokatlan volt látni, hogy kis híján pirosig jutott a szabálytalanságai miatt

Munir – sok-sok türelem, még több bizalom és idővel kiderül, mi lesz ebből a fiúból

Sandro – őszintén bevallom, számomra a „semmiből” tűnt elő a srác, viszont meccsről-meccsre bizonyítja, miért is maradt az első csapatnál. A neki jutó kevés percekben most már sorozatosan villant valamit, amiből átjön, milyen ösztönös támadó, azt pedig tudjuk, hogy ebben a kategóriában a céltudatosság az egyik – ha nem a leg – fontosabb erény. Benne pedig megvan

A nagyon is komoly Ajax-meccs után a clásico jön a sorban - addig is, ráhangolódásképp: