Ugyan jókora szünettel, de folytatódik a nyáron megkezdett sorozat, amely a Barcelona történelmének öt legnagyobb alakján keresztül mutatja be számunkra a klubot az alapítás óta eltelt évtizedekben. Megismerhettük az önfeledt kezdeteket, folytattuk az elnyomás sötétségében hitet adó korszakkal, elérkeztünk az átmenet forradalmához, most pedig a boldog, de kaotikus nyolcvanas évekbe csöppenünk.

A nyolcvanas évek Barçája számomra (nem közvetlenül, hanem olvasmányok formájában megélve) meglehetősen rossz emlékűnek tűnt mindig is, ezen belül Maradona meg egy nagyszabású tévedésnek. Az alábbi posztból pedig kiderül, hogy... ez valóban így is volt.

Íme az írás:

A nyolcvanas évek Barçájának középpontjába állíthatnánk akár Bernd Schustert is, mégis Diego Armando Maradona az, aki leginkább megfelel a várakozásnak, hogy a klubra legnagyobb hatást gyakorló öt játékost megnevezzük. És annak a várakozásnak is, amely Cruyff 1974-es csapata óta folyamatosan az újabb bajnoki cím felé inspirálta volna a klubot. A nyolcvanas évek elején ráadásul két ok is előidézte a magas elvárásokat: az 1982-es világbajnokság, melyet Spanyolországban rendeztek, és a Barcelona évtizedek óta nem tapasztalt kimagasló gazdasági eredményei és lehetőségei.

Hihetetlen összegű átigazolásokkal próbálta a vezetőség elérni a szurkolók álmait, de közben – a futball változásaival együtt – a klub ezután többé már nem volt ugyanaz, mint előtte. Eduard Boet újságíró Maradona szinte minden napját követte a két év alatt, amíg Barcelonában tartózkodott. Ő segít nekünk megérteni az akkori eseményeket:

Emlékszem a napra, amikor hivatalossá vált az érkezése. Éppen egy kézilabda meccset néztünk a Palauban, amikor a táblára kiírták a hivatalos közleményt: a Barcelona megegyezett a Boca Juniors-szal Maradona leigazolásáról. A közönség természetesen tapssal üdvözölte a hírt, de különösebb ováció, vagy felfordulás nem volt. Persze igaz, hogy addigra már mindenki tudott az átigazolásról, csupán a szerződés aláírásának pontos dátuma volt kérdéses.

Egy új korszak kezdete volt ez, amelyben az ország éppen azért küzdött, hogy a korábbi évek fekete-fehér egyhangúságát színesre cserélje. Éppen úgy, ahogy a korszak sjaátosságaként megjelentek a színes televíziók világszerte. A vb megnyitója után a regnáló világbajnok Argentína – Maradonával a soraiban – Belgium ellen lépett pályára. Emlékszem, hogy az argentín kommentátorok milyen jellegzetes hanghordozással közvetítették a meccset. De arra is, hogy utána milyen gúnyosan pocskondiázták az Albiceleste produkcióját. Hiába, a Camp Nou már korábban sem közvetített pozitív rezgéseket Maradona számára.

Pár hónappal a világbajnoki nyitómérkőzés előtt rendeztek egy barátságos találkozót Carles Rexach tiszteletére, melyen ő is pályára lépett. Mintha az esemény előre jelezte volna, ahogyan egyikük váltja a másikat. Azon a meccsen Maradona csapata vereséget szenvedett, és a játékos szinte pillanatok el is hagyta a Camp Nout. Ez a pillanat volt Charly búcsúja, ugyanakkor Maradona felfedezésének pillanata. Később a világbajnoki nyitómeccsen ismét vereséget szenvedett és ismét egy alacsonyabban jegyzett csapattal szemben. Mindez persze a véletlen műve, utólag visszatekintve azonban gondolhatjuk azt is, hogy rossz előjel volt, de nem csak az argentin válogatott, hanem a Barcelona játékosaként is.

De lépjünk vissza még egy kicsit az időben. Az 1980-81-es szezon végén Josep Lluiz Nuñez elnök úgy dönt, előrehozott választásokat hív össze, hogy a stadion bővítési munkálatait egy elnök vezénylete alatt hajthassa végre a klub. (Az 1982-es világbajnokságra 115.000 férőhelyesre bővítették a Camp Nout – szerk. megj.) A hivatalos szavazás napjára végül kihívója sem akadt, mert az iparmágnás Josep Pla is visszalépett. Nuñez megbízatása így már további négy évre szólt, ám a nagyszabású stadionberuházás mellé szüksége volt egy világsztárra is. Schuster nagyszerű volt, de a viselkedésével állandó fejfájást okozott a klubvezetésnek. Simonsen nagyon profi volt, de nem volt alkalmas a vezéregyéniség szerepére. Az igazi sokkhatást Maradona érkezése jelenthette.

Hosszas tárgyalások után a Barcelona kész volt kifizetni az akkori futballátigazolási csúcsot, amely több, mint ötmillió fontot jelentett. Ám az összeg nagyságát nem érdemes csupán a játékos szakmai értéke tekintetében megítélni. A Barça márkaneve ezzel a lépéssel hatalmasat ugrott Európában és Dél-Amerikában is, a “mágikus tizes” korábban soha nem látott lehetőségeket nyitott meg a klub előtt. Ez az a pillanat, amikor a spanyol labdarúgás először ébred rá, mit jelent az amikor az újságírók egymás lábát tapossák a sajtószobában. Ugyan Maradona már tisztában volt ezzel, számomra viszont hatalmas meglepetést okozott, amikor megérkezett az El Prat repülőtérre a családjával és a kíséretével.

Az igazság az, hogy egyáltalán nem volt szimpatikus a jelenség, ám az egész világ úgy gondolta, a tehetsége és az addigra elért sikerei elhomályosítják az esetleges negatív gondolatokat. A Barcelona életében jól megfért egymással a csillogás és az elegancia. Cruyff és Michels fegyelmezett családi életet élt, Krankl, Schuster és Simonsen dszkréten elhúzodtak a külvilág elől, ugyanakkor a Maradona kíséretében érkező emberek mulatozása és tivornyázása már majdnem önmaga paródiájává alakult. A csoportot ráadásul az örök barát, Jorge Cysterpiller (Maradona ügynöke – szerk. megj.) igazán bizarr figurája vezette. Soha addig nem láttuk azt, hogy egy futballistára a környezete ilyen erős hatással lehetne. Azóta pedig azt is tudjuk, hogy voltak a kíséretében olyanok, akik nem is annyira mellette, mint inkább ellene voltak, ahogy azt éppen személyes érdekük diktálta. A megérkezése pusztán Maradonáról szólt, Katalónia szóba sem került. Hát jó szerencsét, zseni!

Első alkalommal a világ legjobb játékosaként érkezett Barcelonába, köszönhetően a Japánban 1979-ben megnyert U20-as világbajnokságnak, ahol őt választották a torna legjobbjának. Majd alig néhány hét múlva behúzott farokkal távozott, miután a brazilok és az olaszok is legyőzték Argentínát. (1982-es világbajnokság középdöntő: 1982. június 19. Olaszország – Argentína 2-1, 1982. július 2. Argentína – Brazília 1-3 – szerk. megj.) És ami még ennél is megalázóbb, hogy az utolsó meccsén ki is állították. Nehéz azt mondani, hogy ezek után ésszerű volt leigazolni őt. A kép nem volt bíztató, mégis sokan okkal gondolták azt, hogy idővel sok minden változhat.

A szezon nagyon rosszul kezdődött, a Barça vereséget szenvedett Valenciában. Aztán pár héttel később bejelentették, hogy Maradonának hepatitisz fertőzés miatt – mint minden halandónak - pár hónapig pihennie kell. A sajtó már addig is szkeptikus volt vele kapcsolatban, de ezután napi szinten célozni kezdett a rendezetlen életvitelére, ám sem ő, sem a környezete nem tett lépéseket, hogy a pályán kívüli viselkedésén bármilyen mértékben is változtasson. Egyáltalán nem volt ritka eset az, hogy hajnalban találkozhasson valaki a városban vele és a kíséretével, és egyáltalán nem kocogással töltötték az időt.

Lattek távozása után Menotti érkezett az edzői székbe és máris kötelezővé tette a délutáni edzéseket az addig megszokott reggeli időpont helyett. Menotti indoklása egyszerű volt: “majd mindenki hozzászokik az új időbeosztáshoz.” A probléma az, hogy ez az új rendszer semmilyen érzékelhető változást nem hozott. Persze sikerült megnyerni egy spanyol kupát, egy ligakupát (1982-86 között életrekeltett kupasorozat – szerk. megj.) és egy spanyol szuperkupát, de a bajnokságban és a nemzetközi porondon semmit. Miközben Nuñez elnök azzal nyugtatta a közvéleményt, hogy a játékosok sokkal keményebben dolgoznak és meg is dolgoznak a pénzükért. Napjainkra egyértelmű, hogy Maradona lényegében semmit nem tett a két év alatt, amíg a Barcelonánál volt. Persze felvetődhet a kérdés, hogy mi lett volna, ha nincs a fertőzése, vagy ha nem találkozik Goikoetxeával azon a szeptemberi estén? (1983. szeptember 24. Barcelona – Bilbao 4-0 – Goikoetxea ezen a meccsen törte el Maradona lábát egy brutális becsúszással, Diego négy hónapig nem játszott ezután – szerk. megj.)

Akadtak néhányan, akik megpróbáltak türelemre inteni és folyamatosan védeni őt, ám egyre kevesebb sikerrel. Emlékszem, szegény Nicolau Casaus (1978-2003 között a Barcelona alelnöke. Mivel Nuñez nem szívesen mutatkozott a nyilvánosság előtt, ezekben az évtizedekben ő volt a Barcelona közkedvelt és mélyen tisztelt “arca” – szerk. megj.) hogyan kesergett folyamatosan, kifelé mégis mosolygott, amikor szóbakerült Maradona. Abban az időben Puyal a Radio Barcelonánál volt az egyik – ha nem az egyetlen – személy, aki megpróbálta támogatni Maradonát, mondván, a labdarúgás a szenvedélye és bármit meg tud tenni a labdával. Emlékszem, egy alkalommal a játékoskijárónál álltunk, kezemben a mikrofonnal, miközben Maradonát figyeltük bemelegítés közben, ahogy hosszú perceken keresztül labdázik, miközben egyszer nem ért földet a játékszer. Hihetetlen volt és örökké emlékezetes !
 
Maradona kapcsolata majdnem mindvégig baráti volt a sajtóval, engem -, és azt hiszem, mindenki mást is - nagyon barátságosan kezelt. Ritkán utasított vissza kérdést, nem úgy, mint manapság teszik azt gyakran a sztárok. Ugyanakkor egyértelműen látszott, hogy hiába tűnik kiegyensúlyozottnak, csupán egyetlen apró szikra is kiválthatta volna a konfliktust. Mintha nem merte volna őszinte örömmel élvezni azt a számtalan kiváltságot, amit az élet adott neki. És az akkori küzdelmek az edzőkkel, az ellenfelekkel és a játékvezetőkkel, később drámai és kegyetlen módon jutottak felszínre.
 
Nyilvánvaló, hogy Maradona jó üzlet volt anyagi értelemben és segített a Barcelonát a nemzetközi futballvilág köreibe emelni. Ráadásul mindezt akkor, amikor még nem a mai globalizáció határozta meg a futballt, hanem sok korlátozás. És a szép emlékeink értékéből sem von le semmit a későbbi távozása. A gólja a Crvena Zvezda ellen (1982. október 20. KEK második forduló, Crvena Zvezda – Barcelona 2-4 – szerk. megj.), vagy az a másik a Bernabéuban (1984. február 25. Real Madrid – Barcelona 2-1 – szerk. megj.) ...

1999-ben, a centenárium évében elfogadta a meghívásunkat, hogy a TV3 egyik adásában részt vegyen. Az első ami feltűnt, hogy borzalmasan nézett ki. A következő nap a Barça játszott a Camp Nouban és Ricard Maxench elhívta őt a meccsre. Tanúja voltam a meghívásnak és annak is, hogy elfogadta, másnap mégsem volt ott. Néhány napig nem is hallottunk róla, majd kiderült, hogy nagyon rosszul volt, ezért maradt távol. De, mint addig mindig, csak ment előre, soha nem állt le. Az igazsághoz tartozik, hogy játékosként is ilyen volt. Történhetett bármi, mindig bátran vállalta a kihívásokat.

Néhány évvel ezelőtt valaki csodálkozva kérdezett engem: „Maradona játszott a Barçában?“ A válaszom nem lehetett más: „Igen, csak...“

Néha ugranunk kell a történetben, amikor egy játékos örökségéről beszélünk. Mint ahogy tesszük azt Maradona esetében, ha szóba kerül a Barça. Ha nem lettek volna ennyire meghatározók egyes játékosok, Kubala Barçája, Di Stéfano Madridja, Maradona Albicelestéje, Pelé Santosa is másként élne emlékeinkben. Azt hiszem, a titok az, hogy minden remekműnek szüksége van az alkotójára is ahhoz, hogy megszülethessen. És Maradonából hiányzott az elhivatottság ahhoz, hogy egy nagy Barcelona épülhessen köré.

Azokban az években minden feltétel adott volt ahhoz, hogy egy emlékezetes csapat megszülethessen. Schuster és Maradona voltak a szólóénekesek, joggal gondolhattuk, már csak a zenekarnak kell tökéletesnek lenni mögöttük, és megtehette volna a történelmi léptékű ugrást a Barça. Mégis elvesztettük mindkét játékost, mégpedig igen hamar. Schuster mindössze tíz meccsen lépett pályára, Maradona talán tizenhaton egész évben. Talán elég lett volna egy kicsivel több ahhoz, hogy bajnokságot nyerhessenek, mert hiszem, hogy abban az évben ez volt a legjobb csapat a spanyol mezőnyben.

Németországban (1983. szeptember 14. KEK selejtező Magdeburg – Barcelona 1-5 – szerk. megj.) olyan briliáns volt a játékunk, hogy azt hihettük, csak a csúcson állunk majd meg, Schuster és Maradona együtt olyanok voltak, mint két legyőzhetetlen szuperhős. Tudtuk, hogy a Földről jöttek, pedig valójában földöntúliak voltak.

Forrás: Barça magazin 2009. februári száma

Roppant tanulságos számunkra a történet, például azért, mert megcáfol egy Magyarországon évtizedek óta dogmaként hirdetett (tév)eszmét: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.

A nyolcvanas évekre Katalónia megkapja a rég áhított szabadságot és kiderül, hogy nagyon nehéz ezzel egyik napról a másikra valamit kezdeni. A spanyol gazdasági csoda egyik központja éppen ez a régió, tehát a nagy pénz alapból adott. Annyira, hogy a klub könnyedén kibővíti, felújítja és átalakítja a Camp Nout a ’82-es vb-re, ezzel szemben most ugyebár öt éves ütemezésre kényszerül az anyagi korlátok miatt, miközben a világ egyik legjelentősebb sportklubja. De ráadásul a Barça azt is megengedheti magának akkoriban, hogy galaktikus menedzserjátékot játsszon szinte évről-évre a világ aktuális legjobbjait leigazolva – ’78: Krankl, ’79: Simonsen, Dinamite, ’80: Schuster, Quini, ’82: Maradona. Ennek ellenére mi lesz az eszetlen költekezés eredménye? 1978 (Cruyff távozása) és 1984 (Maradona távozása) között egy KEK győzelem (1979), amit inkább tekinthetünk a Cruyff-éra utolsó nagy tettének, egy másik (1982), amit betudhatunk a befektetések sikerének (is), de ezentúl nulla bajnoki cím, két spanyol kupa (1981, 1983) és egy spanyol szuperkupa (1983) győzelemmel kiegészülve.

Összegezve: az akkori idők galaktikus Barçája hat szezon alatt addig se jutott el, hogy a legjobbak közé verekedje magát, tekintve, hogy a BEK-ben egy percet nem játszott.

A tanulság pedig? Kiderül számunkra, hogy önmagában a pénz semmit nem befolyásol a futballban (sem), ha nem párosul innovációval (Cruyff és Pep edzőként), fegyelemmel (Pep és Luis Enrique(?) edzőként), professzionalizmussal (Pep edzőként), megkérdőjelezhetetlen vezetőkkel (Cruyff és Pep edzőként) és kemény munkával (Rijkaard, Pep és Luis Enrique(?) edzőként).