Nagy utat jártunk be szeptember óta. A kétkedve fogadott vezetőedző, a Valenciából kikukázott vörös villanykaró, a "nevenincs" horvát futógép és a játékra alkalmatlan belga keményfiú mellé Douglas érkezése sok szurkolónak már csak hab volt a tortán. Ennek a brigádnak kellett megadnia a VB-n szénné égő spanyol válogatott alapembereinek, valamint a döntőt elbukó Messinek azt az impulzust, amitől azok majd újra talpra állnak, és felveszik a kesztyűt Cholo martalócai és Ancelotti pöccre robbanó fehér serege ellen.
És íme; itt állunk most kilenc hónappal később, kaján, letörölhetetlen vigyorral az arcunkon, s talán magunk sem hisszük el, hogy itt a lehetőség megismételni egy történelmi, akkoriban megismételhetetlennek hitt szezont. Az a szezon persze más volt, Pep miatt. Ő volt az, aki lesöpörte az asztalt, levágta a beakadt horgonyt és visszatért az alapokhoz. A filozófiája tiszta volt, átgondolt és rendkívül bátor is. A múltban lefektetett alapokra épített, de olyan formában kivitelezve azt, ami példa nélküli volt a labdarúgás történetében. Pepnek serege volt, akik ellenállhatatlanul hatoltak előre, míg elérték teljesítőképességük határait. Lucho más. Lucho egy szörnyet teremtett.
Próbáltam feleleveníteni a szezon főbb mozzanatait, jókat és rosszakat egyaránt. Eszembe jutott Rosell "tündöklése és bukása". Messi adóügyei. A Neymar-transzfer. Zubi munkássága. Bartomeu szavai. A huszonötféle kezdőcsapat. Luis Enrique és Messi összezörrenése. A klubon belüli politika, ami majdnem felzabálta és romba döntötte az egész idényünket. A Soci elleni bukta. Puyol és Zubizarreta távozása. Abidal eltávolodása a klubtól. Az Atlético elleni tripla győzelem. A BL menetelésünk. A Real felett aratott győzelem. Pep visszatérése... Megannyi olyan momentum, próbatétel, amelyen csak együtt, csapatként léphetett túl a társaság.
A tegnapi győzelem egy lépéssel közelebb vitt minket a végső célunkhoz, s bár kissé aggódtunk a formaidőzítés miatt, azt hiszem, egyértelműen kijelenthetjük, régen volt a csapat az évnek ezen a táján fizikailag és fejben is ennyire jó állapotban. Az Athletic Bilbao tradícióik megbecsülése miatt számomra Spanyolország egyik legtiszteletreméltóbb csapata. Nincs még egy ehhez fogható klub a világon, ez tény. Ahogyan az is, hogy tegnap szemernyi esélyt sem adtunk nekik a papírforma felborítására, s a frusztráltság a tehetetlenséggel párosulva aztán meg is hozta a "gyümölcsét". Az Aduriz-Inaki-Rico sor főleg fizikailag igyekezett megtörni a hátsósorunkat, s egy-egy beíveléssel próbálta Stégára (7) hozni a frászt, de hol vannak már azok az idők, amikor minden egyes beívelt labda miatt olyan arcot vágtunk, mint a spanyol király a himnusz alatt. Dani bár ellopta a show-t a mérkőzés előtt, s így megint csak napirenden maradt a szerződése, de a 90 perc alatt megmutatta, miért van még mindig helye a csapatban. Néha úgy éreztem feleslegesen cipeli a labdát, s passzolhatott volna hamarabb is, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Úgy fest, tökéletesen tisztában van vele ő is és Piquéék is, mikor és mit szabad tennie. A gólpassza Messinek tökéletes ütemben jött, pontosan annyira a védők mögé/közé, hogy az csak Leónak legyen jó. Az ilyen elbitangolások során persze figyelnünk kell a hátsónkra is, ami tavaly még komoly gondokat okozott, de többek közt a Rakitic (7)-Dani Alves (8) duó és a csapat (Busquets, Alba, Mascherano - 7) mozgásának összekoordinálásával szinte minimálisra csökkentek ellenfeleink veszélyes kontra lehetőségei. A hátsónkhoz visszatérve azt is kijelenthetjük, hogy Piqué (8) talán az év eleji mellőzésnek (is) köszönhetően felnőtt a feladathoz, és az idény második felére a csapat egyik vezérévé vált. Korán besárgult, de azért furcsa volt látni a félidő végén, hogy a lapok aránya mindösszesen 1:1. Az, hogy mindössze 2 góllal fordulhattunk, csakis a partjelzőn, Herreín kapuson és Suarez (7) helyzetkihasználásán múlott, amit most nem rovunk fel neki, ha cserébe a jövő hétvégén kettőt tol helyette. A gólpasszért viszont jár a pacsi! Az egyedüli dolog, ami miatt szívnunk kellett a fogunkat, az Iniesta (6) viszonylag korai padoztatása, s bár Xavi (<3) játékát a búcsú közeledtével bármikor örömmel várjuk, azért nyugodtabban néztük volna a cserét, ha nem egy bazi nagy zsák jéggel ültetik le a lócára.
Három dolog maradt a végére:
Neymar - a futballromantikus énem sosem fogja megérteni, miért kell valakinek szétrúgni a bokáját, ha az jobb, mint az ellenfél. Jöhetnek érvek pro és kontra az utolsó percekben elkövetett esernyőcseléért is, de az a megmozdulás a Bilbaó játékosaitól inkább tudható be már a fent említett frusztráltságnak, mint a "tiszteletlenségnek". Neymarban megvan ez a bármire hajlandó, mocskosul pimasz, rosszfiús "favella-mentalitás", amire már régóta szükségünk volt. Imádom. Mert a miénk. (8)
Messi - Meglőtte az év gólját, ráadásul a döntőben. 10 másodperc alatt 56 méter, 4 emberen át. Nem is értem miért nem dobta le a felsőjét... (10)
Kupa - a legjobb helyen (27)
