A Barça történelmének volt olyan időszaka, amikor az határozta meg a szezont a szurkolók megítélésében, hogy milyen eredmények születtek a Real Madrid ellen. Ez jellemzően a hetvenes éveket jelenti, ahol reális esély alig mutatkozott trófeák megszerzésére, ezért a clásico "maradt" az egyetlen mértékegység.

Aztán a Barça történelmének volt olyan időszaka is, amikor nem csupán a Real Madrid elleni győzelmek száma adta meg a szurkolók alaphangulatát, hanem a szezonban egyáltalán elért győzelmek száma. Mert annyira kevés volt belőlük. Trófeákról itt pláne nem beszélhetünk, és leginkább a kétezres évek elejére gondolok, amikor ezt említem.

Aztán a Barça történelmének most van egy olyan időszaka, ahol a megnyert trófeák száma sem dönti már el a szezon megítélését, mert abból „legyen hat!”, nem mellesleg „verjük a Realt oda-vissza, de a játék is legyen lenyűgöző, lehengerlő, mágikus, varázslatos, káprázatos”. Ha pedig itt-ott beugrik némi porszem a gépezetbe, eljövend azonnal egy darab világvége, apokalipszis, végítélet!!! Ami három szó ugyanaz, csak így jobban adja ki a mondat a ritmusát. Szerintem. Arra meg ezek után szavak sincsenek, hogy mi történik, ha nem porszem, hanem kődarab ugrik a gépezetbe.

Azért írok ezekről már megint, mert számomra egy véleményből elég jó pontossággal kiderül, hogy szellemi szülőatyja/anyja melyik időszakban szocializálódott a Barçához is. És mindez számomra nem azért fontos, hogy tudjam, ki melyik év(tized)ben lát(hat)ta élete első Barça meccsét, hanem azért, hogy aszerint mérlegelhessem, de még inkább aszerint tolerálhassam azt a konkrét véleményt. Mert a fiatalok koruknál fogva is türelmetlenebbek, de pláne nem lát(hat)tak hosszú éveken keresztül szenvedő és pocsék Barçát, ezért az idősebbek esetében lesz kevésbé érthető a türelmetlenség és a szélsőséges vélemény. Azért sem, mert ők (akár) láthattak (is) semmirevaló Barçát, de azért is, mert a korral együtt jár a csökkenő szellemi teljesítőképesség bölcsesség és a türelem. Valamely szakasza.

Októberben könnyed 4-0 lett a Depor elleni bajnoki vége, a meccs különlegessége volt, hogy aggódhattunk, mert egy válogatott szünet előzte meg. További érdekességi momentum, hogy Messi huszonnégy nap után akkor tért vissza egy sérülésből, aztán mindössze két perc kellett, hogy megszerezze a gólját. Ezenkívül Rafinha duplázott és Suárez lőtte a negyediket. Darabra és sorrendben is. Rafinha most biztosan nem fog duplázni, mint ahogy Neymar sem. Előbbi gyomorhurut, utóbbi kisebb combközelítő izom probléma miatt maradt ki a keretből.

Kérdés alig van, merthogy esélyesek vagyunk, a legnagyobb talán az, sikerül-e visszarángatni a fiúkat a földre a mennyek után? Vagy még inkább, egyáltalán kell-e visszarángatni őket, vagy a mindennapok (edzés)rutinja hamar visszaállította az fejeket eufória üzemmódból professzionális sportoló üzemmódba.

Szerda óta szerintem már az egész világ tudja, hogy ismét három fronton vagyunk versenyben, szerintem/remélem, még egyszer és utoljára működni fog a Luis Enrique és szakmai stábja irányította zseniális formaidőzítés (ld. első szezonja itt), ezért számíthatunk mostantól az eddiginél is erősebb rotációra. Akár/ezzel együtt már ma is. Így aztán szurkolói életkortól függetlenül is jogossá lesznek az elvárások a második sor felé, mert ha úgy alakul, nekik kell hozniuk olyan meccseket, amiken lehet, hogy a szerdai csoda be nem következte esetén esélyt sem kaphattak volna.

Spanyol bajnokság, 27. forduló

Deportivo – FC Barcelona

16:15, Sport2