2003. július 22-én, azaz napra pontosan 14 évvel ezelőtt a futball legcsodálatosabb játékosa besétált a Camp Nou kapuján. A TEC anno sorozatunk kereteiben leporoltuk nektek john 2014. november 17-én publikált fordítását.

A Barcelona történelmének utóbbi éveit nehéz lenne megérteni... Ronaldinho alakja nélkül. Nagyon sok érdemet tulajdoníthatunk neki abban, hogy a klub jelenleg ott tart, ahol... “Az FC Barcelona a XXI. században” – ebben a cikkben Joan Manuel Tresserras kontextusba helyezi a brazil csillag érkezését és kibontakozását. Beszél benne a virtuozitásáról, a képességéről, mellyel képes megálmodni az egyes akciókat, az általa közvetített érzelmekről és a mosolyáról... Majd miután elérkezik a sportban és a társadalmi megítélésében elért csúcshoz, Tresserras beszél nekünk a bukásról is, amit az itt tartózkodása utolsó másfél évében megélt.

A különböző tényezők összhatása, mint a hiányzó belső késztetés, vagy az elvárások kezelésének nehézsége, mind befolyásolták a mese végét. Cselek, eredetiség, sebesség, óriási tehetség, erő, rugalmasság, mosoly... Ronaldinho alig néhány meccsen megmutatta kivételes mivoltát, ezzel megnyerve a Barça szurkolók szívét és megváltoztatva a kollektív hangulatot. A kezdeti habozás után a csapat alig néhány hónapon belül elkezdett dolgozni és rá is érzett erre a virtuóz varázslatra. Mindössze néhány éven át érezhettük ezt a lelátón, utólag visszatekintve mégis úgy tűnik, mintha sokkal hosszabb idő lett volna. Ám végül a varázslat tovatűnt.

Ugyan kapott még egy szezon haladékot, de kiderült, hiába. A mágia egyedi volt és soha többé nem tér már vissza, de ez nem csupán a közelmúlt történelme, hanem maga a történelem. A tündöklése és a bukása valószínűleg az egyik legfényesebb a futballban, miközben alig négy évig tartott.

Ronaldinho a Barça önbecsülésének mélypontján érkezett, és ez nem csupán sport,- vagy teljesítménybeni kérdés volt. Az egész klub egyre mélyebb spirálban haladt lefelé, hiába a jó szándékú irányelvek, vagy a szakmai törekvések. Az önazonosság elvesztése, a taktikai kilátástalanság, a sürgető kényszer, a krónikus válság csüggedéshez vezetett. Régmúlt idők szellemei tértek vissza a Barcelonához.

Van Gaal sikerei is megkeseredett emlékek voltak csupán, amelyek nem tudtak nyugodt és magabiztos légkört teremteni. A közvélemény egyetértett abban, hogy a csapat gyenge, és nagyon hektikus teljesítményt nyújt hétről-hétre. A “Figo-ügy” mély kétségeket ébresztett és a klub elvesztette minden hitelességét. És ezen még egyes alkalmankénti győzelmek sem segítettek sokat, csupán még jobban ráébresztettek mindenkit arra, milyen is lehetne a helyzet. Sem Rivaldo zsenialitása, sem Cocu fegyelmezettsége, sem Guardiola kitartása nem volt elegendő ahhoz, hogy feledtesse azt, a holland edző mennyire nem volt képes azonosulni sem a klubmodellel, sem magával a klubbal. A szurkolók többsége nem szívesen vállalta a külvilág felé elkötelezettségét, mert nem értették, a Barça miért fordult el saját értékeitől. Hosszú és nehéz hónapok agóniája után végül választás elé került a klub. Eljött az idő a gyökeres változtatásokra.

Nagymértékben ezek az előzmények adták meg az alapot Ronaldinho érkezésére. A személyisége hamar elbűvölt mindenkit, a gólja a Sevilla ellen pedig máris tudatta mindenkivel, hogy egy nagy játékost láthatunk a pályán. Egy futballmágust.

A Barça akkorra már elvesztette helyét a világ nagy futballklubjai között. A gazdasági és szociális válság, a népszerűség hiánya megmutatta, hogy az angol klubok gyakorlata a helyes út, a dinamikus globális stratégiák vezetnek eredményre. Ronaldinhónak pedig része volt abban, hogy az irány helyesnek bizonyult, mert gyorsan hitelessé tette az új vezetőség döntéseit. Mindössze két évvel később pedig a klub vitathatatlanul ismét a legnagyobbak közé tartozott. Kétségtelen, hogy az ő varázslata rángatta ki a Barçát történelme egyik legsúlyosabb válságából.

Az első három szezonjában – és részben a negyedikben is – Ronaldinho egy csodálatos futballtemplomot épített fel. Játékos volt, építő és a csapat szíve-lelke, a klub megtalálta a tökéletes forgatókönyvet a válságkezeléshez. De Ronaldinho nagylelkű zsonglőr is volt. Ő volt a bűvész, aki bármikor képes volt meglepni a védelmeket, lábbal, sarokkal, háttal, mellkassal továbbítva a labdát kedve szerint. Úgy tűnt, bármilyen lehetetlen helyzetből is képes mindenre a labdával.

Olyan dolgokat tett a pályán, amit addig elképzelni sem tudtunk. Úgy tűnt, éppen csak kitalál valamit és már meg is tette kedve szerint. Hétről-hétre újabb és újabb határokat fedezett fel és lépett át. Sportról beszélünk, mégis művészi alkotást láthattunk. Futball show. Joga bonito. Cirkusz. Szamba.

Az ölelkezések a meccsek előtt azt sugallták, egyetlen cél érdekében van a csapat a pályán és Ronaldinho víziói mozgattak mindenkit. Előfordult, hogy képtelenségnek tűnt adott pillanatban megoldani a szituációt, neki mégis elég volt egyetlen érintés, hogy kijavítsa a társak hibáit. Előttem a kép, ahogy a Milannak gólt szerez a Camp Nouban. (2004.11.02. Barcelona – Milan 2-1. A gól 2:45-nél, de érdemes végignézni, mennyire más volt akkor a Barça – szerk. megj.) Amilyen kiszámíthatatlanul elhúzza a labdát először jobbra, aztán meg balra. A hirtelen váltás az erő és a sebesség tökéletes elegye, az egy-egyben megállíthatatlan őserő. Az intelligencia, amivel a másodperc tört része alatt felismeri a szituációt a pályán, ugyanakkor uralja a pályát érzelmileg is. Ez az a futball, ami igazi ajándék bárkinek, aki láthatja. A showműsorával és a ragyogásával szinte pillanatok alatt nemzetközi csapattá tette a Barçát, de mindenki szerte a világon hálás lehet azért, hogy ilyen futballélményt megélhetett.

Ronaldinho Barçája volt látható-olvasható mindenhol. Magával ragadott mindenkit, de emellett még győztes is tudott lenni. Elkerülhetetlen volt, hogy bálványimádás legyen a vége, az út a dicsőséghez olyan intenzív volt, hogy nagyon gyorsan élő legendává lett a személye. Pedig azzal kezdődött, hogy egy „hétköznapi” zseni érkezik a klubhoz, és akkor úgy tűnt, ez is olyan csoda lesz, amelyet már láthattunk számtalanszor. És mi egyre többet akartunk, mindig újabb és újabb csodákat látni. Bár tizenegyen voltak a pályán, mi mégis csak azt vártuk, mikor kerül hozzá a labda. Emberfelettivé tettük őt.

Ám az álmok végül véget értek, mert nem lehetett könnyű megfelelni az elvárásoknak, a csodálatnak, a követelményeknek és a felelősségnek. Be kell ismernünk, hogy a nagy játékosokat mindig is a körülöttük levő emberek befolyásolták. Idővel a tehetség pénztermelő gépezetté lesz, mert nagy profitot hoz. De valójában ők mind olyan srácok, akik az egész világ előtt tündökölnek és meg van a veszélye annak, hogy hamar elveszítik a realitásérzéküket. A futballtörténelem bebizonyította nekünk, csak nagyon kevesen állnak készen arra, hogy már életében szentté avatják.
 
Ronaldinho következetes volt, kitartó, és változatlan, nála mégis az eredményesség felett állt a játékos könnyedség minden körülmények között. És az egyre erősödő nyomás végül elkezdett feszültségeket okozni. A nyugalom ugyan adott volt, ám hiányzott a sikeréhség és az elismerés is egyre kevésbé volt intenzív, köszönhetően az egyre magasabbra tett elvárásoknak. Annyira hozzászoktunk a varázslathoz, hogy minden mérkőzésen elvártuk és egyre inkább természetesnek tekintettük. Míg végül a varázsló és varázslata megtört. Fokozatosan és egyre inkább fényét vesztve tűnt el, ahogy a bizalmunk is. A végén pedig a szurkolók úgy érezték, elárulták őket. A bizakodás végül további egy év haladékot adott, de kellett is, különben elfogadhatatlan lett volna a végső döntés.

A távozása után egy ideig nem értettük, vagy legalábbis nem fogadtuk el a helyzetet, de az idő segít megfelelő perspektívából visszatekinteni számunkra, így Ronaldinho ma már megkaphatja azt az elismerést a szurkolók szívében, ami megilleti őt. Soha senki nem játszott így előtte. Nem csak a Barçában, de sehol a világon. A mélységes krízis után büszkék lehettünk, és kaptunk egy olyan vezéregyéniséget, akit szerethettünk, és akit az egész világ szerethetett. Elnyerte magának a szurkolók szeretetét és az ellenfelek csodálatát. Vitathatatlan, hogy ismét nagy klubot faragott a Barçából, amely azóta is nagy. Bizonyára pozitívabb lezárása lett volna az ő fejezetének, ha része lehet a későbbi évek eseményeiben, de meg kell értenünk azt, hogy a valóság értékeit a mesék mutatják meg nekünk.

Ronaldinhót joggal helyezhetjük a klub történelmében Kubala és Cruyff személye mellé, mert volt annyira meghatározó, mint ők ketten. Amikor róla beszélünk, arról a játékosról beszélünk, aki a kétségbeesés évei után képes volt egy csodálatos illúziót elhozni nekünk. Az érkezése hozta el azt a friss levegőt, aminek köszönhetően a klub ismét a sikeresség útjára léphetett. A csapatársai feltétel nélkül bíztak benne, ő pedig megadta nekik a hitet, hogy győztes csapattá lehessenek. Alig néhány hónapra volt szükség és a diadalmenet is megkezdődött. A szurkolókat elbűvölte a varázslat, és hamar reagáltak is. Ronaldinho élvezettel játszotta a futballt, az emberek pedig élvezettel nézték őt. Az addig szinte üres lelátók hamarosan megteltek, az addig csalódott és hitehagyott közönség pedig optimistán és bizakodással telve köszöntötte a csapatot a pályán. 

Végtelenül nyugodt és magabiztos volt, egyetlen mosolya elég volt a többieknek bízni, és hittel játszani. És az is igaz, hogy szupersztárként is alázatos és egyszerű tudott maradni. Egyenrangúként tekintett mindenkire. A csapat nagy játékosainak ugyanúgy tudott szívességet megköszönni, mint a klub legalacsonyabb beosztású dolgozóinak.

 „Mindig büszkén fogok beszélni arról, hogy együtt dolgozhattam egy ilyen játékossal és megoszthattam vele a tapasztalatomat. Engem is meghódított azzal, amilyen bámulatos dolgokra volt képes a labdával, de még ennél is jobban a mosolyával. A szerepe vitathatatlan a sikereinkben, az érdemeit soha senki el nem veheti.” - Frank Rijkaard

 Forrás: Barça magazin 2009. februári száma

Mi lehet az oka annak, hogy míg a Barça szurkolói “csak” elismerően beszélnek Messiről, amikor Ronaldinho kerül szóba, csupa felsőfokú jelzőt, csodálatot és áhítatot érezhetünk jellemzően a véleményekből? Leo a világ legjobbja(i közé tartozik már most), sokkal több trófeát adott nekünk, mint Dinho, bármilyen összevetésben jobb az argentin, mint a brazil. És mégis.

Az egyik ok az lehet, hogy Ronaldinho szerethetőbb figura, mint Messi. Könnyed, laza, örömteli, míg Leót látva elsősorban a feszült koncentráció tűnik fel, valamint az, hogy a földöntúlisága már-már ijesztő. Kevésbé (tűnik) emberi(nek), kevésbé (tűnik) elérhető(nek), kevésbé (tűnik) megközelíthető(nek). Talán nem túlzás párhuzamot tenni Krisztus alakjának kettősségével. Belőle is ismerünk egyet, aki megfoghatatlan, mert annyira isteni, és ismerünk egyet, aki közelebb áll az emberekhez, mert érezhetik, hogy “egy közülük”, így nagyobb bizalommal fordulnak felé.

A másik ok az lehet, hogy Messi hiába egy nagyobb Barça korszak jelképe, a siker kevésbé kötődik egy személyben hozzá, mint Ronaldinho esetében. Ma már tudjuk, hogy Messi a pályafutása csúcsát elsősorban Pepnek köszönheti, azt is, hogy a játékfilozófia és a spanyoljaink nélkül valószínűleg soha nem jött volna létre az a Barcelona. Ezzel szemben Dinho inkább tudta egy személyben (és) alapjaiban meghatározni a maga korszakát. Tette ráadásul mindezt úgy, hogy kevésbé homályosította el a mögötte álló csapatot az alakja. Gyorsan megjegyzem, ez szerintem inkább a médiagépezet hibája, mintsem egy negatív célzás Messire!

Egy további lehetséges ok az, hogy Ronaldinho nagyobb katarzist jelentett a Barcelona szurkolóinak. Sokkal hosszabb és mélyebb válságból rángatta ki a klubot és a csapatot, így a feladata, a felelőssége és a sikere is jelentőségteljesebb.

De talán akkor állunk a legközelebb az igazsághoz, ha felidézzük Ramos Besa újságíró szavait, aki az “Amikor a Barca újra mosolygott” című összeállításban azt mondja, kettejük között az a legjelentősebb különbség, hogy hihetetlen, amit Messi tud, de azt minden nap tudja. Ha lemaradtál egy meccsről, majd megnézed a következőt. Ezzel szemben Ronaldinho folyamatosan képes volt meglepni minket a focivarázslatával és egyszerűen látnod kellett őt mindig, különben azt érezhetted, lemaradsz valamiről. Valami csodálatosról.

Persze nem akarok és/így nem is fogok rangsort felállítani kettejük között, én mégis azt érzem, Ronaldinho abban volt (a leg)nagyobb, hogy képes volt belőlünk hétről-hétre kiváltani a szent ámulatot, miközben nézhettük őt a pályán. És ez a varázslat azóta sem múlik, feledésbe pedig soha nem merül.