Érdekes dolog a nosztalgia, mert hiába nem szívünk csücske az Espanyol, sokkal jobb akkor utálni őket, ha számottevő tényezők, mint akkor, ha éppen színtelen, szagtalan, jellegtelen akármik. Gyanítom, hogy senki nem ébredt szombat reggel gyomorgörccsel amiatt, hogy a városi derbi vár ránk, mert hiába készül náluk éppen új csapat, évek óta nem jelentenek – nemhogy komoly, de – semmilyen problémát számunkra. És most már még csak nem is rugdosódnak alattomosan a pályán. Nagyon.
A gondolat elsősorban Sergio García visszatérése miatt ötlött a fejembe, aki korábban már kivívta magának a jogot, hogy ne kedveljük, de még inkább azért, hogy felidézzem a Tamudo-de la Pena-Luis García triót. Akiket okkal utálhattunk teli tüdőből, egyszerűen azért, mert rohadt jó játékosok voltak, ráadásul voltak olyan szerencsések, hogy pályafutásuk egy bizonyos szakaszában egy csapatban játszhattak, ahol ki is teljesedhettek. És hiába az utálatunk, az Espanyol velük legalább egy karakteres csapat volt, akikkel kötelező volt számolni, főleg ellenünk.
Főleg ellenünk, mert mindig felszívták magukat, mindig reális veszélyt jelentettek, és akkor még megvolt a tudásuk is ahhoz, hogy érdemi problémát jelentsenek. Mára ez tovatűnt, az pedig majd kiderül, hogy lesz-e még a jövőben is hasonló helyzet. Az biztos, hogy a városi derbi pillanatnyilag csak nevében az.
Egyéni értékelő:
ter Stegen – csak ismételhetem magam, mert még mindig szokatlan: van egy (világ)klasszis kapusunk. Még ha most nem is kellett megmentenie a meccset - 6
Semedo-Deulofeu – átmenetileg párba vettem őket, mégpedig azért, mert azt éreztem, mindkettejüket hátrányosan érintette, hogy egy, a csapatnál rutintalannak számító társ mellett kell játszaniuk. Legfőképpen addig, amíg az Espanyol ki nem mozdult a kapuja elől, mert látványosan nem tudtak mit kezdeni a kis területtel, ami jutott nekik. Látható volt, hogy nagyon elkél a segítség és főleg Deulo akkor mutatott életjeleket, amikor Messi kihúzódott melléjük, hogy ott is kombinatívkodjon némelyest. Rögtön más lett azonban a helyzet, amikor mindketten futhattak, mert ott már tökéletesen és hasznosan kijött a sebességfölényük a hátramozgó ellenféllel szemben. A dolog másik oldala, hogy Valverde szerintem tudatosan áldozta be a jobb oldalt támadásban – főleg a meccs első kétharmadában – hogy cserébe Alba kaphasson területet, amit ő aztán maximálisan meg is hálált – 6
Alba – ha már, akkor vele folytatom. Később lesz még ilyen megjegyzésem, de a játéka máris az első pozitívuma lehetett a „csonka tridentének”. Ugyanis már nem él a „szabály”, hogy a három támadó támad (=valahogy majd megoldják), a többiek pedig legfeljebb az ellenfél megbontására irányuló elmozgásokkal, meg itt-ott kényszerítőkkel vesznek részt a támadásokban. Mert a szélső védő igenis felfut, igenis kombinatív összjátékokban vesz részt, valamint igenis gólpasszokat ad. Az ötből mindjárt kettőt – 8
Piqué-Umtiti – egy újabb páros, akiket összekötök, mégpedig azért, mert most már talán elmondhatjuk, hogy Puyol távozása óta ismét van alap középső védő párosunk. Ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy értik-érzik, ki, mikor, merre és miért, de főképpen abban, hogy alapjai lehetnek a jó ideje hiányolt labdakihozataloknak, még egy magasan letámadó ellenféllel szemben is. Ugyanis Umtiti most már láthatóan alkalmas erre. Nem jön zavarba, ha rárontanak, miközben neki „tilos” vaktában elbikázni a labdát, tudja hova kell helyezkednie adott szituációban, hogy passzsávot biztosíthasson Piquének, vagy akár a szélső védő párjának és tudja, hogy mikor lehet/szabad/kell előrejátszania a labdát. És ha a két középső védő labdabiztossága megvan, adott a lehetőség, hogy Busquets a számára legideálisabb szerepben mozoghasson, avagy újra régi fényében csilloghasson – 7
Busquets – hiszem, hogy az előbb leírtak adták számára a lehetőséget ismét brutálisan jónak lenni és az is volt. Nem mellesleg Xavi szelleme köszönt vissza a pályán, mert élmény volt nézni ezeket a szinte hibátlan labdafedezéseket és a pofátlan lefordulásait, amiket a maga esetlen(nek tűnő) mozgásával, de zseniális labdahúzogatásaival produkált. Ehhez persze kellett az is, hogy a középpályán olyanok legyenek mellette, akik csukott szemmel lehozzák a kötelező automatizmusokat, viszont a „csonka tridente” újabb hozadéka az lett, hogy a támadásokban bizony már a középpályások is aktívan részt vesznek – 8
Iniesta-Rakitic – egy újabb páros, mert itt is helyénvalónak érzem. Andrés végre kiszabadult abból az ostoba helyzetből, hogy elsősorban védekezik (test-test elleni küzdelmekre kényszerül!) és mivel támadni „úgysem az ő dolga”, a kreativitását legfeljebb nosztalgiavideókon látja viszont. Mert itt bizony bőven dobhatott előre támadópasszokat, lehetősége lett megindulni és lehetősége lett elsősorban a súlypontokat váltogatni, nem pedig elpocsékolni a tudását. Persze lássuk a realitást is: már nem olyan robbanékony, már nem olyan fordulékony, hogy valaha is láthassuk őt régi fényében csillogni. Biztos vagyok abban, hogy lesznek még emlékezetes pillanatai, de azt kétlem, hogy folyamatosan (el)várhatnánk tőle a régi nagyságát, vagy azt, hogy olyan szintű kulcsemberként számíthatunk rá a szezonban, mint évekkel ezelőtt. Egyszerűen nem fogja bírni fizikálisan. Sem egész meccseket, sem az egész szezont. A „csonka tridente” hozománya lett Rakitic támadójátéka is, amit különösebben magyarázni szintén nem kell. A középpálya újra kettős funkciót lát el, mert védekezik és támad is. És most már Rakitic-nek is „szabad” fellépni a támadásokkal, „szabad” összjátékba kezdenie Messivel és „szabad” kapura lőnie. És persze „szabad” gólpasszt adnia. Kettőt – 7
Messi – feledve a pletykákat, hogy ő most akkor elnököt akar-e buktatni és azért olyan, amilyen, azt érzem, hogy személyesen mélyen érintette őt Neymar távozása. De legalábbis nagyon feltűnő volt a különbség az arcán (és persze a játékán) az első két bajnoki és a harmadik között. Ismét energikus volt, ismét mosolygott, ismét láthatóan élvezte a játékot. Én azt feltételezem, idő kellett neki, hogy feldolgozza magában ezt a „hűtlenséget”, hogy újra maximálisan a focira koncentrálhasson, illetve jó szokásához híven maximálisan élvezze azt. Valverde azt mondta, mindent megtesz majd azért, hogy Leo a számára legideálisabb szerepben mozoghasson a pályán. De azt már nem tette hozzá, hogy nem szükséges az egész csapatnak mindenáron hozzá igazodnia, majd ő megteremti magának a helyet, a helyzeteket, mert tudja, hogy mikor mit kell csinálnia – 9
Suárez – azt gondolom, ő lesz az, akinek idő kell megszoknia az új helyzetet, vagyis Neymar hiányát. Mert hiába klasszis befejező ember, ha közben a csapatjátékból is ki kellene vennie a részét, viszont a labdaügyessége kevés azon a kis területen, ami jellemzően jut neki. Meglátjuk persze, hogyan változik mindez, amikor majd mindkét szélen összeszokott és igencsak penge „gyerekek” szaladgálnak fel, s alá – 6
Paulinho – első ránézésre az a típus, aki „először üt, aztán kérdez”. A többi meg majd kiderül.
Dembélé – biztos vagyok abban, hogy egyszerre volt felemelő és ijesztő számára, amikor több tízezer ember olyan hangorkánnal üdvözölte a pályára lépését, ami általában csak a legnagyobb közönségkedvenceknek jár. És a csapat, valamint az edző feladata lesz megoldani, hogy ne bénítsa le őt a felfokozott elvárás, ami automatikusan együtt jár a klub történelmének legdrágább igazolása titulussal.
Gomes – csereként bejött.
