A poszt eredetileg 2011. szeptember 10.-én került publikálásra a Som Un blogon.

Dahl (Johnny Depp csinos pofijának is köszönhetően) klasszikussá vált történetében már Charlie bejutása a gyárba is kisebbfajta csoda, ami pedig utána következik, attól lesz az egész egy világhírű mese, nem pedig egy másodosztályú német családi film forgatókönyve. Persze az egész sztorit olyan erősen meghatározzák a lehetetlen fantáziaelemek, hogy hajlamosak lehetünk elsiklani a valódi mondanivaló felett, ami lecsupaszítva törvényszerűen kissé klisészagú. Viszont ha egy ilyen fantasztikus eseménysorozat a való életben történik meg, az minden, csak nem közhelyes, márpedig a Barca jelenlegi sikerei bővelkednek az ehhez hasonló hihetetlen hollywoodi históriákban. A tavaszi menetelés egyfajta állandó rettegésben telt; a végletekig összekuszált hátvédsor, Xavi vádlija, a fáradtság egyértelmű jelei, mind-mind borzolták az idegeinket. Talán még a legelvakultabb szurkolók sem számítottak rá, hogy végül ilyen remekül alakulnak a dolgok. Vajon mi volt a titok, mi állhatott az újabb világraszóló sikerek mögött? És hogy a pokolba jön ez össze Johnny Depp-pel?

A válasz mindenre természetesen Carles Puyol.

Carles Puyol i Saforcada 1978. április 13-án született az általa csak Poblaként emlegetett katalóniai falucskában. Itt nevelkedett, viszonylag szerény körülmények között, és eleinte egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy majd éppen focista lesz valamikor, a kis Carles ugyanis rendszeres résztvevője volt a területi atlétikaversenyeknek is, számtalan érmet és különdíjat nyert a mindenféle futó és ugró számokban. Állítólag égedelem rossz kölök volt egyébként, állandóan orvoshoz kellett hurcolni a mindenféle balesetei után. Ettől függetlenül a futball már idejekorán meghatározó szerepet játszott az életében. 13 évesen történt vele a következő sztori: egy kispályás tornán szerepeltek, ahol Puyol egy ütközést követően fájlalni kezdte a karját. Nem szólt azonban semmit, hiszen a focihoz elég két jó láb, végigjátszotta a meccset, majd az edző csodamasszázsa után a hátralevő partikat is. Másnap a doki megállapította, hogy az a kéz bizony eltört. Annak rendje-módja szerint Puyí gipszet kapott, és másfél hónapra parkolópályára került. Igen ám, de három hét múlva újabb torna következett, ezért hősünk 9 nappal a baleset után levágta magáról a rögzítőkötést, és megkezdte a felkészülést a csapattal. Ez egy 15 évesekből álló korosztály volt, ahova meglehetősen nehéz volt beférkőzni egy két évvel fiatalabbnak, így történt, hogy Puyol lett a kapus… A félig még törött karral végigvédett torna után – surprise, surprise - csak sajgott a sérült testrész, így orvosi javaslatra a kis Carles végleg felhagyott a háló őrzésével.

Itt álljunk meg egy kicsit. Szóval adva van nekünk egy saját bevallása szerint sem kiugróan tehetséges fiatal focistapalánta, aki ügyesen, de azért nem kiemelkedően bánik a bogyóval, és él-hal a játékért és a csapatért. Felvesszük az akadémiánkra, ahova csak a legjobbak kerülnek be? Aligha. Puyol azonban 17 évesen, további kacifántos, sikerekkel és kudarcokkal egyaránt teli évek után valahogy mégis felvételt nyert az általunk is ünnepelt La Masíába. Megtalálta tehát a nyerő kupont a csokigyárba, de ami még fontosabb volt, alázattal érkezett oda és már a legelső napon tisztában volt vele: neki itt meg kell döglenie a sikerért, ha akar valamit. És talán ez az a része a modern labdarúgásnak, ami nem, vagy csak nagyon kis mértékben tanulható. Az a fajta alázat, ami miatt a szakadó esőben tartott alapozásokon is példát mutat a többieknek. Az a fajta mentalis tartás, ami továbbviszi az egyént, és rajta keresztül a csapatot azokban a helyzetekben is, amikor mások már feladnák. Az a fajta állandó győzni akarás, ami nem engedi a koncentrációt lazulni a legszélsőségesebb helyzetekben sem, és ami átragad a hóbortos-borostás védőtársakra is. Nem kérdés, hogy egy jól felépített öltözőben a labdazsonglőrökön, a driblikirályokon és az agytrösztökön kívül kell egy kapitány is, aki gatyába rázza a bandát. Kell egy Puyol. Ezt vehették észre benne a Barca szakijai.

Ahogy azt tehát feltehetőleg a sasszemű figyelők előre sejtették, az ifjú Carles jó értelemben vett egyszerű származásának és neveltetésének, valamint vasakaratának is köszönhetően szépen haladt előre a ranglistán, szívósan dolgozott, helyén kezelte a dolgokat. Hálás volt a klubnak a lehetőségért, és minden erejével igyekezett megragadni azt. A nagy csapatban 1999-ben mutatkozott be, eleinte jobb hátvédként számoltak vele. Ekkoriban igen sok sérüléssel bajlódott, néhányat ezek közül óriási lelkesedésének köszönhetett. Talán emlékszünk még rá, amikor rövid időn belül törte el előbb az egyik, majd a másik oldalon is az arccsontját, aminek következtében kapott egy manapság is sokszor látható protektív maszkot. A fenti gipszvágós sztori fényében nem meglepő: ez is idő előtt lekerült, mert zavarta a játékban, hogy aztán pár héttel később, azon a bizonyos sorsfordító klasszikuson emlékezetes módon fókázza ki Roberto Carlos bombáját – egy orrtörésért cserébe… Nehéz megmondani, hogy ilyenkor bevillan-e a szilánkosra törő pofaszerkezet lehetősége, mindenesetre Puyolt nem különösebben izgatta. (Érdekességként megemlítjük, hogy a műanyag Zorró-álarc volt kölcsönben az ifjú Messinél is, aki szintén kb. 5 percet bírt benne.)

Öt éve volt a felnőtt csapat tagja, amikor Rijkaard kinevezte első számú kapitánnyá, lényegében a 2004-2005-ös idénytől kezdve. Ekkora már végképp áttelepedett a védelem tengelyébe, és klasszisát világszerte elismerték:  2000-től tagja lett a spanyol válogatottnak, valamint a  híresen keresztbeálló éles szemű Sir Alex is hevesen csábította (és a klub anyagi gondjai miatt a transzfer egy hajszálon múlott, hiszen Puyol hajlandó lett volna költözni, ha a Barca érdeke ezt kívánja). Csapatszinten azonban csak nem akart jönni a várva várt siker, a csupaszív puli érkezése elállította a '90-es évek gránátvörös-kék kupaesőjét, szóval nem mondhatni, hogy a Barca kabalája lett volna, mielőtt 26 évesen megkapta a karszalagot. Aztán mégis gyorsan személyes kedvencünkké vált ez a szezon, a sérülésektől tizedelt gárda régen látott, szemkápráztató játékkal lett bajnok az öt szűk esztendőt követően. Puyol mindeközben gyakorlatilag egyszemélyes védelmet alkotott – a két szélen Gio és Belletti inkább a támadások építésével volt elfoglalva, párja középen pedig a kiváló közgazdász, de védőnek kevéssé tehetséges Oleguer Presas volt… Többször hallhattuk madridista komáinktól, hogy egy olyan csapat nem lehet bajnok, akiknek összesen egy normális védőjük van. Nos, Puyí bizonyította az ellenkezőjét, a Barca pedig megkezdte mindenkori históriájának legsikeresebb hét évét – története legsikeresebb kapitányának vezetésével.

A következő évre a csapatot elkerülték a sérülések, hősünk immár Marquezzel párban játszhatott, és ez meg is látszott az eredményeken, hiszen a mindig hőn ahított BL-serleg is a vitrinbe került a bajnoki címvédés mellett. Puyol személyes mítosza tovább épült, ekkorra már egyértelműen nem kizárólag labdástól megzabálni tudta az emberét, hanem egyre jobban megtanulta a védőszakma elegánsabb módszereit is. Karrierje meredeken ívelt felfele, és ez immár begyűjtött kupákban is megmutatkozott.

Ami ezután történt, arra igazából senki nem számított: a következő szezontól kezdve, egészen Rijkaard 2008-as távozásáig a Barca gatyaféken csúszott lefele a lejtőn, letarolva mindent, amit a felkapaszkodás közben épített. A közvélemény egyértelműen motivációs problémákat és a csapategység hiányát vélte felfedezni a háttérben. Vajon mi történt, ami miatt a mentális csodamanusból kifogyott a manna, és nem tudta már összetartani társait? A Barcelona a 2006-es esztendőt még Eto'ot kényszerből nélkülözve is rendezett állapotban, a tabella élén fejezte be (egészen pontosan a klub vb miatt karácsonyra a Sevilla beelőzött a több játszott meccsének köszönhetően). Körülbelül ekkor, közvetlenül Puyol édesapjának értelmetlen halála után kezdődött a szomorú vesszőfutás, amit már csak Pep érkezése tudott megállatani. Az újabb (nem) meglepő párhuzam látványos, és ha elfogadjuk, hogy Puyol személyisége valóban erősen építkezik a neveltetésből, a származásból, akkor nem nehéz elhinni azt sem, hogy a tragédia teljesen összekuszálta – a csapat pedig vezér nélkül maradt.

Az utóbbi, immár Guardiola fémjelezte időszak történései mindannyiunk számára jól ismertek. A Barcelona az elmúlt három évben a legtehetségesebb riporterek és újságírók szókincsét is kiapasztotta, és új standardokat állított fel az európai labdarúgásban. Hogy Puyol azért szedte össze magát, mert Pep kiváló pszichológus, vagy a válogatott siker billentette ki, esetleg csak az idő segített, azt nehéz pontosan megítélni, talán mindhárom közrejátszott. Mindenesetre tény, hogy a két, egyénileg is viszonylag gyengébben sikerült, komoly sérüléssel is tarkított év után Puyol "visszatért", és ismét fénysebességgel száguldozva, könyörtelenül harapta el ellenfelei torkát - a csapat pedig elképesztő címhalmozásba kezdett. 2011 januárjában - két és fél év folyamatos pezsgőmámor után - azonban rés keletkezett a pajzson, Puyí térdsérülést szenvedett, aminek jelentőségét (jórészt a zseniális edzőnknek köszönhetően) igazán persze csak folyamatában vettük észre. Ahogy haladtunk bele a tavaszba, úgy látszott egyre jobban kiveszni a Guardiola-team varázsa. A védelem – főképp Abidal ijesztő betegsége után - romokban hevert, Piqué nem igazán tudott megbírkozni a vezetés feladatával, de a fő gond a fejekben jelentkező fásultság volt. A március beköszöntével egyre kevesebb kifogás maradt az akadozó játékra. Ettől független a csapat tehetségének köszönhetően, "rutinból" rendre győzni tudott, de egyre világosabbá vált, hogy minden sorozatban az ősi rivális testén keresztül vezet az út a kánaánba, és a csozé José elég drabálisra gyúrta a hófehér monstrumot. Elérkezett az a 18 nap, a sorsdöntő szakasz – és rögtön az első meccsen, hónapok után először, felbukkant a védelem tengelyében a borzas-kócos üstök…

Puyol végül összesen négy meccsen lépett pályára tavasszal: a bajnokságot lényegében bebiztosító összecsapáson, a BL-elődöntőkön, majd a döntőn. Guardiola pontosan látta, hogy a klasszikusok nüanszokon fognak múlni, és a koncentráltság, az egységesség fontosabb lesz mint valaha. Azzal is nyilván tisztában volt, hogy kapitánya szó nélkül fogja „levágni a gipszet” - immáron sokadszor. Kár, hogy a kupadöntőn esély sem volt rá, hogy ott lehessen...

Puyí az utóbbi négy naptári évben mindig megnyerte a szezon legfontosabb trófeáját (rendre Eb, BL, vb, BL). Mindenezen sikerek ellenére a szupersztár kategóriát soha nem érte el, mindig „csak” egy volt a legjobbak közük (meg persze a Barcások házi kedvence). Azért a szukolók elismerését igazolja, hogy 2001 óta kihirdetett Uefa Team of the year csapatba tíz év alatt hat alkalommal került be, ezzel egyedüliként tartva a rekordot. Szóval akkor tényleg pótolhatatlan és nélkülözhetetlen lenne a Barca számára Puyol? Igen, ezt pofázzuk már oldalak óta. Természetesen nem, számtalan győztes meccset tudhat maga mögött a csapat a kapitány nélkül is, közöttük igen kiélezetteket is, sőt, nem rég az is kiderült, hogy mégsem ő a Real elleni ultimate antianyag - mi azért már nagyon vártuk vissza, mert ha nem is ő a Barcelona legcsillogóbb játékosa, a titkot... a titkot biztosan tudja.

Isten hozott újra a fedélzeten, Kapitány!