Minimum érdekesen alakul a szezonunk. Kezdődött azzal, hogy kaptunk egy váratlan kulcsjátékos-távozást, majd kaptunk egy (két) nagyon kellemetlen pofont, amiknek összegzéseként okkal tűnt kilátástalannak számunkra ez az év. Aztán hiába kezdtek szépen csendben érkezni a jó eredmények, sok problémával kellett szembesülnünk folyamatosan.

Kezdetben majdnem szégyenkeznünk kellett amiatt, hogy jelentős részben átalakult a játékunk. Nem ragaszkodtunk a dominanciához, Dembélé sérülésének és Luis Suárez gyatra formájának köszönhetően gyakorlatilag nem volt támadójátékunk, mindezek következtében pedig újra felütötte fejét nálunk a Messi-függőség. És ez még akkor sem jó, ha Messi most már hosszú évek óta bizonyítja, hogy elviszi a hátán a csapatot akár tökegyedül is.

A hónapok során ugyanakkor egyre világosabbá vált, hogy olyan edzőt kaptunk, aki telitalálatnak bizonyult. Képes volt a játékosok számára is egyértelmű rendszerbe terelni a csapatot, megadta az öltözőnek azt a nyugalmat, amire nagy szükség volt az előző szezon után, valamint megfelelő ütemezésben sikerült adagolnia a rotációt is. Szerencsére egy dologgal nem kellett kiemelten foglalkoznia, ez pedig a motiváció. Merthogy a motiváció nem volt kérdés a szezon elején sem, ugyanakkor nagyon is kérdés volt az, hogy sikerül-e utat mutatni a csapatnak, hogyan is lehetne valósággá a motiváció irányultsága. Vagy másik oldalról megfogalmazva, reálisak-e a célok a csapat számára?

És most – Coutinho érkezésével – talán azt mondhatjuk, hogy igen. Persze még távolról nem nyertünk semmit, ugyanakkor lett egy olyan játékosunk, akiről Messi ugyanazt elmondhatja, amit Iniestáról: minden sokkal könnyebb neki is, ha a közelében lehet a pályán. Bízhat benne, hogy nem szórja el a labdát, számíthat rá, hogy kölcsönösen meglátják egymást a megfelelő pillanatokban, mindezt pedig úgy, hogy a legritkább esetben gondolkodik hátra, majdnem mindig előre, de legalábbis oldalra irányítja a csapat játékát. Mert persze fontos akár egy hátrapasszal is fenntartani a kontrollt a pályán, de minél kevesebb „aktív” játékosunk van, annál nehezebben szerzünk gólokat, annál nehezebben érjük el a győzelmeket.

Iniesta már nyilván nem fog meccsenként négyszer-ötször egyedül sikeresen megindulni, hogy megérkezzen az ellenfél védelmére, ha viszont ő nem teszi, akkor egyedül Messire hárul ez a feladat. De Iniesta már azt sem tudja megtenni, hogy egy egész szezonon keresztül megadja a lehetőséget Messinek például a „mandinerekre”, amik régen látványos elemei voltak a csapat támadójátékának. Esetleg akkor van erre esélye, ha tartalékolható az ereje azokra a meccsekre, ahol Coutinho nem játszhat, a többit pedig reményeink szerint megoldja majd az új szerzeményünk.

Ha pedig megoldja, akkor számíthatunk a látványos támadójátékra, számíthatunk Messi tehermentesítésére, egyben számíthatunk arra is, hogy a csapat két (mostantól három?) kulcsfigurájának formája tervezhetővé, időzíthetővé válik, nem pedig esetlegessé, esetleg kényszerré. Meglátjuk, minden esetre újabb okunk van a bizakodásra. A kezdeti kilátástalanságot joggal váltotta fel a hit egy eredményes szezonban, a csapat pedig pontosan tisztában van azzal, hogy hiába a sorozatos jó eredmények, még nem nyertünk semmit. Ideális kombinációnak tűnik.

Spanyol bajnokság, 21. forduló

FC Barcelona – Deportivo Alavés

TV: Sport1, 20:45