Megszokhattátok már, hogy a szezon végével mi is „lekeverjük” a magunk módján az évet. Természetesen idén sem marad el az okoskodás, a változás csupán annyi, hogy a szokásos 5-6 kérdés helyén most mindösszesen egy, na jó, kettő szerepel... nagyjából. Azért csak kettő, mert a szófosást mi is, meg gondolom ti is unjátok, és azért nagyjából, mert a kérdés(ek) teljesen nyitottak, így a mezei tot el camp blogger kvázi szabadon írhat bármiről, ami bökte a csőrét... no meg persze kötelező tételként Iniestáról. Jöjjön hát a 2017/18-as évzáró poszt "a la Tot El Camp".

John:

Én azt gondolom, minden elhangzott a szezon során a blogban, és azt is gondolom, hogy ez olyan szezon volt, ahol alapvetően egyetértett az egész szurkolótábor. (Leszámítva persze a BL-kiesést, de az több mint elégséges mértékben ki lett beszélve.) Ami szerintem a szezon végére kívánkozik, a kettősség, ami látható ívben jellemezte a csapatot.

Neymar váratlanul elment, Valverde kénytelen-kelletlen(?) biztonsági üzemmódba állította a csapatot, hisz Messin kívül senkire nem támaszkodhatott támadásban, aki hozhatta volna az eredményeket. Így aztán jó focit nagyon nem játszottunk, eredményeset viszont igen. Aztán féltávnál megérkezett Coutinho, Dembélé is visszatért a sérülése után, és Valverde elkezdte felépíteni azt a Barçát, amit mindannyian látni szeretnénk.

Azonban itt már megjelent a csapat másik arca, mert hiába szerettünk volna mindent a támadógépezetre bízni, az még nem volt elég megalapozott/megbízható. Még akkor se, ha egyes ellenfeleket képesek voltunk látványos és jó focival bedarálni. Tavaszra megbomlott a szezon első felének egyensúlya a pályán (is), felállt védekezésben bizonytalanok/sebezhetőek voltunk, és még távolról sem voltunk annyira összeszokottak elől, hogy a (támadó)dominanciát bárkivel szemben fenn tudtuk volna tartani. És ezzel nagyon kiszámíthatatlanná váltunk, mert kizárólag az ellenfélen múlt, hogy melyik Barçát láthattuk éppen a pályán. Vagyis hiába volt meg a domináns foci csírája/szándéka a csapatban, sok tényező hiányzott ahhoz, hogy ezt valóban képesek legyünk megvalósítani.

Én azt gondolom, hogy a következő szezon legnagyobb feladata lesz abban a formában visszatérni önmagunkhoz, hogy úgy kell tudnunk (támadó)dominanciát mutatni a pályán, hogy közben kiegyensúlyozottnak is maradunk. Valverde nálunk is bizonyította, hogy kiváló válságmenedzser, most már azt is bizonyítania kell, hogy megfelelő feltételek (keret, felkészülési idő) esetén is képes győzelemre vinni a csapatot.

Bendak:

Kezdeném a legfontosabb dologgal: Iniestával, egy vallomással, és két történettel.
Mondhatni megszállottan imádom Andrés Iniestát. Játékosként is, de főleg emberként... számomra teljességgel, mindenki felett áll. Tisztelet és mágia. Nem nagyon tudok még egy olyan aktív labdarúgót említeni, akit oda lehetne emelni Don Andrés mellé a polcra. Kivételes, egyedi játékost, csendes hadvezért veszít el a csapat, s attól tartok a hiányát jobban meg fogjuk érezni, mint hinnénk.. A világ legjobban focizó borászáról két történet jut az eszembe. Az első egyenesen Henrytól jött, akit nem sokkal a leigazolása után megkérdeztek, ki volt rá a legnagyobb hatással a Barcából. Mindenki Ronaldinhot, esetleg Messit várta válaszként, mire Titi csak annyit mondott: Iniesta. Ahogyan kezeli a labdát, ahogyan fedezi a labdát, amilyen morállal dolgozik... majd hozzáfűzött egy történetet is. Az egyik edzésen Ini fél méterrel Henry mellé passzolta a labdát, aki nem mozdult érte, csak nézett a spanyolra, hogy ezt mégis hogy gondolta. Ini megállt, ránézett Henryra és szigorú hangon így szólt: "Ne csak állj ott, azonnal szerezd vissza!..." Majd ugyanazzal a lendülettel indult a labdás játékos után.. Ez az én Iniestám.

A másik történet pedig, amivel számomra emberileg is mindenki fölé nőtt, az a VB döntőben lőtt gólja utáni ünneplés. Egy olyan, gyakorlatilag emberi ésszel felfoghatatlan pillanatban az első dolga/gondolata nem az, hogy saját magát ugrálva, pózolva éljeneztesse.. Hanem a majd egy évvel azelőtt elhunyt legjobb barátjának, aki éppenséggel a városi rivális csapatának kapitánya, állítson így örök emléket... mert bizony az a képsor már a labdarúgás történelmének része, s ugyanúgy szól Dani Jarqueról is, ahogyan Iniestáról és egész Spanyolországról...

De, hogy a szezonról is ejtsek néhány szót: Ernő ugyebár azzal jött ide, hogy új kihívásokra vágyik. Nos, megkapta. Csőstül. S jelentem, eredmények tekintetében bőven meg is ugrotta. Persze hiányérzet van, s lesz is mindig, ahogyan volt anno Pep „csodaBarcájánal” (miért nincs „B” terv), ahogyan volt Tito „százpontos Barcájánál”, ahogyan volt Luchó „trpilázós Barcájánal” (de miért ilyen a játék),...  Az augusztusi rémület vs. év végi hiányérzeten túl amit mindenképp kiemelnék, az Valverde keze munkája. Luchó alatt azt hiszem kijelenthető, hogy úgy igazán egyetlen játékosunk sem fejlődött annyit, amennyire az tőlük elvárható volt. Ernő alatt viszont úgy érzem mindenki lépett egy szintet.. van aki kisebbet, van aki nagyobbat, de végezetül csak kiderült, ki mennyit is ér valójában. Az nem is lehet kérdés, hogy elégedett vagyok a szezonnal. A bajnokságot és a kupát egy iyen kerettel, de mégis ekkora fölénnyel behúzva egy BL győztes Real, és egy UEFA győztes Atletico előtt igenis rendkívüli eredménynek mondható. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom Valverdét illetően, az a bátorsága. Senor „csakatuti” remélhetőleg a következő szezonban bízik majd annyira a csapatban, hogy egy bátrabb, dominánsabb támadójátékkal felvértezve küldi majd ki Oszmánékat a pályára... Egy Messit, egy Coutinhot, egy Suarezt, s egy bátran megrajzolt, kreatív, energikus 4-3-3-as Barcát igenis neki lehet ereszteni bárkinek, hisz kérdem én, kivel merjen támadni az ember, ha nem a világtörténelem legjobb játékosával?

A szezonra visszatekintve ha ki kellene emelnem valakiket, (León kívül persze) az elsősorban Ter Stegen lenne. A német egyértelműen szintet lépett, s ma már vitathatatlanul a világ legjobbjai között emlegethetjük. Másodsorban pedig a mogyoróagyú Jordi Albát, aki a kakadu távozása után kiaknázható opciót jelentett a megrendült csapat számra, s mentette meg a bal oldalunkat, így valamilyen szinten a szezonunkat is.. Végül pedig az, aki mellett nem szabad szó nélkül elmenni: Mascherano. A kisfőnök távozását azt hiszem komolyan megérezte a keret, s most nem csak a pályán betöltött szerepére gondolok... Jövőre mindenekfelett ésszerű, okos igazolásokat várok. Nem feltétlenül nagy neveket, inkább „Barca kompatibilis”, egyérintőzésre képes, kreatív emberekre gondolok.. és persze a fiatalok beépítését az a felnőttek közé, ahogyan az volt, ahogyan annak lennie kellene...

Vigvik:

Három dologról feltétlenül érdemes szólni így a szezon végeztével. Először is a 4-4-2-ről. Többször kifejtettem berzenkedésemet ettől az ósdi formációtól, de így utólag azt kell mondjam, hogy Valverde a szegény ember kézzel nőz mondás jegyében végül is bölcsen járt el. Szezon közben leírtam, hogy egyfajta kényszerpálya is volt ez számára, hiszen nem nagyon maradtak épkézláb szélsői, de ez csak féligazság. Rijkaard és Guardiola (meg nyilván egyéb edzőink is, de ők biztos) többször is kerültek olyan helyzetbe, amikor egy-egy posztra egyszerűen kifogytak az embereik hosszabb távon is. De a szerkezethez soha nem nyúltak komolyabban (ilyen okból), mindig a kényszerposztra erőltetett játékos volt a megoldásuk. Így lett pl. Iniesta bal szélső, Mascherano pedig középső védő - hogy néhány jól elsülő példát mondjak.

Mindenesetre abszolút nem volt kézenfekvő, hogy erre, a 4-4-2 felé van az előre, de Ernő szépen kiszagolta ezt. Mert a felállás alapjában működött, és azt gondolom, összességében jobban jártunk így, mintha körömszakadtáig ragaszkodunk volna a három támadóhoz. Más kérdés, hogy azt is gondolom, még eredményesebb, frankóbb játékot hozó lehetett volna tavasszal a csapat, ha szezon közben taktikát váltunk, és jobban kiaknázzuk a két új emberünk kínálta lehetőségeket. 

És ezzel át is kötnék a második menüpontra: most akkor sikeres szezon volt ez? Örülünk, Vincent? Mostanában két dolog folyik a csapból: az egyik a mindenféle ilyen motivációs baszomságok, hogy told ki a határaidat, meg lépj ki a komfortzónádból, ne hagyd ellaposodni az életed, hanem lehetőleg dugd meg Claudia Schiffert a Jupiter hátulján, mert hát különben nem is élsz, csak létezel. A másik meg a keleti bölcsek faszaságai, hogy örüljünk mindennek, az életnek, a viruló penésznek a sarokban, a körmünkre nőtt varázsgombának, mert hát minden egy csoda, csak nem értékeljük eléggé. (Ezek a tanácsok kizárólag egy fehér keretes, fekete háttérre applikált, szőnyegbe tekert, kopasz csávó szájából hangzanak igazán meggyőzően.)

Nos, talán nem lesz meglepő, amit mondok: egyikkel sem értek (teljesen) egyet. Meg kell találni az egyensúlyt az életben a tücsökszó hallgatása és luxusnyaralásra spórolás között. És kicsit sánta párhuzam, de a szezonunk is ilyen. Tudni kell örülni a sikereknek, mindemellett látni kell azt is, hogy a történelmi dupla ellenére ez egy problematikus szezon volt bizonyos szempontokból.

Végül: Iniesta... Kb. mióta az eszemet tudom, a Barcának szurkolok, de azért a rajongás intenzitása időben erősen változó volt. Gyerekkoromban a pénzügyi lehetőségeim és technikai fejlettség igencsak behatárolta a lehetőségeimet. Végül is nagyjából 2004 óta követem napi szinten a csapat körüli eseményeket, és ami még fontosabb: azóta látom szinte az összes bajnoki meccset a tévében.

Nagyjából tehát azt lehet mondani, hogy Iniestát a kezdetek kezdete óta figyelhettem, és lényegében ő volt az első ilyen játékosunk. Bevallom, eleinte borzasztó sutának tartottam. Nyüzüge kiscsávó volt, óriási burával, aki minden helyzetet elbalfaszkodott. Abszolút nem úgy robbant be a csapatba, mint Messi, igazából csak 2007 környékére lett számomra végleg világos, hogy ő itt vezérevezős lesz.

Pályafutása zenitjén az volt ő a bal oldali félterületen, ami Messi a jobbon. Ha jobb góllövő lenne, biztos vagyok benne, hogy megkapta volna a sokat emlegetett Aranylabdát is. Mérhetetlen veszteség, személyes véleményem szerint nagyobb érvágás a távozása, mint volt Xavié vagy Puyolé. Hiányozni fogsz, Don Andrés!

Szvob:

A Rómás szezon, vagy a Kétvereséges szezon, de leginkább Ernő bá első szezonja – így fogok emlékezni erre az idényre, ha már félholt öregember leszek és még fogok egyáltalán emlékezni bármire. (Nem jut eszembe... valami növény...Rózsa? Szegfű? Megvan: ibolya! Ibolya, mit is szedek a memóriámra?)

Korábban, jobb ötlet híján, retrospektívnek szánt posztunkban már végigsuhantam az évadon majdhogy’ meccsről-meccsre, így ezt most kihagynám, inkább koncentrálnék néhány személyes, elsősorban nem szakmai benyomásra.

Neymar - Tudom, hogy elmúlt a divatja, de nekem sokszor hiányzik Neymar és kifejezetten nem örültem, amikor távozott. A körülményeknek különösen nem, de a ténynek sem. Továbbra is azt gondolom, hogy hiányzik a játékunkból az a fajta kreativitás és az a jó értelemben vett zabolázatlanság, amit ő tud, de nincsen és nem is lesz, hacsak vissza nem tér, de nem fog – jól tudjuk. Tartok tőle, hogy Madrid-mezben hamarabb látjuk és akkor talán már majd nem fog hiányozni. 

Ernő - Korántsem a világ legjobb edzője, korántsem definiálja újra a labdarúgást, de azt gondolom, hogy egy nagyon jó ember és egy igen nagyon megfelelő szakember erre a posztra, akár még évekre is, ugyanis ha tudatosan és szisztematikusan építkezni akarunk (nem a stadionbővítésre gondolok) pont egy ilyen karakterre van szükség, aki személyében és szakmai hozzáállásában adja azt az állandóságot, ami a csapat megújításához feltétlenül kell. Egy új Barcához talán már majd nem ő kell, de ez egy másik kérdés. 

Mascherano - A Jefecito távozása, noha kevesebb fényt kapott, mint kellett volna, nekem fontos esemény volt, de minden bizonnyal a romantikus énem miatt, mert bírtam nagyon Kisfőnököt, még akkor is amikor béna volt és valószínűleg valahol mindennek még az ostoba nosztalgiához is köze van, noha azt igyekszem kerülni – de nem megy.

Dembele - Ha az új reménység szentháromságát kellene megalkotni, akkor annak Denis Suarez, Sergi Roberto és Dembele ülnek a három csúcsán. Lelki szemeim előtt látom, hogy Messi búcsúmeccsén, az akkorra már Xavivá barnult hajú Sergi és Denis fineszes asszisztjaiból Dembele hint hármat Messi 82. percben való lecserélése után, csak hogy lássa az Öreg, hogy rend marad a háznál.

Sorfal - Erről nem írtam sokat, sőt talán csak ilyen fennhéjázó leszarom-típusú semmit, pedig sokkal rosszabbul esett ez a sorfal kérdés, mint állítottam. Nem lettem tőle dühös, nem akartam Madridistákat felkoncolni, csak nagyon szomorú lettem. Azért lettem szomorú, mert megint elvettek egy darabot a kedvenc játékomból, aminek része a tisztelet, a hagyományok és a fair play. Ezeket köpte szemen a kopasz vagy köpette vele szembe a fasz.

A Madrid hozzáállása végtelenül elkeserítő, mert pont ezek a sorfal típusú romantikus szokásjogok teszik széppé, kiszámíthatóvá és élni érdemessé az egész világot és egyszer ezekért az apró tiszteletlenségekért, ezekért az elsőre nem is nagynak tűnő eltérésekért az úriemberségtől, egyszer kurva nagy árat fogunk fizetni, mert kollektíve fogjuk elfelejteni, hol is volt az az erkölcsi zsinórmérték, amihez vissza kellene térni, hogy túléljünk.

Iniesta - Nyilvánvaló, hogy Messi a legnagyobb, sőt ő minden idők legjobbja, de ha lehetne, egy alternatív világban mégis inkább Iniesta lennék.

Úgy emberileg, mint szakmailag.

(Most egy kicsit gondoljatok a Donra és olvassátok el újra a fenti, tiszteletről és úriemberségről szóló szakaszt.)

Duplázás - És ez a lényeg. A csapat sokat küzdött, sokat szenvedett, sokat áldozott fel, de a végeredmény azt mutatja: busásan megérte. Az út, amin járunk nem látványos, nem annyira szemkápráztató, mint Pep forradalma, nincs akkora mázlink, mint az Ini-Messi-Busi-Piqué LaMasia generációval, de a törekvések előre mutatók, hatékonyak és ami a legfontosabb (és mindenki gondoljon erre, ha csügged): nekünk van még feljebb.