Tot El Camp

Barcelonából szeretettel!

2019. május 19. - Bendak

bendak1.jpg

Kész. Ennyi. Kikapcsoltam. Szvob már rég kikapcsolta. Gyáva embernek nincs hazája, Ernőkém. Nem vagyok mérges, nem vagyok ideges... mert egy pillanatig nem volt kérdés, hogy ezzel a felállással, ezzel a hozzáállással (jaj, csak ne kapjunk többet!) úgy esünk ki, mint egy darab trágya a platóskocsiról. Itt ülök szétesve, miattad Ernő, és néhány óra múlva indul a gépem Barcelónába. Ülök. Töprengek. Megpróbálok aludni két órát, hátha...

Fél óra múlva megint a netet böngészem a nappaliban és emésztem magam. Röhögnek rajtunk. Helyes. Megérdemeljük. Pontosabban mi nem, a szurkoló, aki bízik, aki hisz, aki kitart, az nem érdemli meg, de ez már csak így megy. Elkötelezted magad valaki mellett, hát kitartasz. Jóban, rosszban.. négy gólos vereségben. Ezek a bónuszok. Francnak van kedve ilyenkor utazni oda.. ODA! Ahova hosszú évek óta vágytam, ahol láthatom majd a kecskét! A minden idők legjobb kecskéjét... ilyen elcseszett hangulatban.

Fogmosás. Reptér. Keresem a járatot. Barcelona... alatta kiírva: Róma. Na ne szivassatok még ti is! Boarding. Felszállás. Síró gyerek. Tolakodás... bealudtam.... Leszállás. Megjöttünk. Csomagok. Barátnő: wc-re kell mennem! Oké, keresünk. Menjünk balra. Első üzlet: Real Madrid store. Itt? A labdarúgás fellegvárának küszöbén? Hát, végül is WC-t kerestünk... Rám néz. Nem érti. Megvolt. Kijárat.

Reggel nyolc óra körül lehet, napfény sehol. Mintha az egész városnak Sylvia Plath verseket olvastak volna fel az éjjel. Ilyen csodás, borongós időben vágtunk neki a majd egyhetes vakációnak. Hotel a Güell parknál. Check in. Zuhany. Akkor sem leszek rossz kedvű. Nem!

Első séta a környékes negyedbe vezet.. hosszan. Pici eső, de úgy igazán egyikőnket sem zavarja. A város közben ébredezik a kómából. Kis utcák. Gyönyörű kis utcák. Gyümölcsárus. Gyümölcskosár. Egy euró. Visszük, esszük... s közben a nap is kisüt itt-ott. Ha itt laknék, még mérgesebb le(het)nnék.

Baráti jótanácsra kis, családi restit keresünk. Asszony gagyog spanyolul, én meg szépen tudom mondani, hogy „Gracias”. Paella. Estrella Damm. Menyország. Már egy órája nem gondoltam a meccsre. Hotel. Zuhany. Ágy... a tizedik perctől húztuk az időt. Tizediktől bazzz... Rakitic a pályán volt? Játszott? Ernő meg levitte Vidalt. Aki csinált is valamit.

bendak9.jpg

Motorzúgásra ébredek. A város megint ébredezik, az idő is szebb. Akvárium délelőtt, kaja, sör, MCA délután... A múzeum előtt három hajléktallank tűnő arc focizgat. Hatalmas a placc, van hova rugdosni a labdát. Persze szanaszéjjel pattog tőlük, de biztosan nekik is van valamilyen történetük egy gyerekkori sérülésről, ami megfosztotta őket az aranylabdától. Múzeumból ki. La Rambla. Sör. Egyre jobban szeretek bele a városba, a kedvem is javul.. ezért itt is az ideje, hogy felbukkanjon egy (sokadik) angol turista Liverpool mezben. A hátán Mané neve díszeleg. Próbáljuk meg pozitívan nézni, ő legalább nem lőtt gólt. Meg eleve, milyen az már, hogy ilyenkor idejön egy angol... ráadásul pool mezben? Hogy is mondják? Kib***ott emberek..

A várost barangolva megfogadtam, hogy megpróbálok elzárkózni mindentől, ami visszarántha a kedd estébe, de egy-egy újságos standnál akaratlanul is rápillantok a Sport, a Marca és a Mundo címlapjaira… REVOLUCIÓN! Hirdeti az egyik… másikon már egy komplett lista szerepel a távozókról. Ez a tuti. Higgyétek el. Vagy mégsem? A másik azt írja Coutinho biztosan marad… Ernőről már egy szó sincs. Ah.. kib…szott emberek.

Az élet persze megy tovább, az emberek arcán pedig – ahogyan az időjárás is javul, - egyre több a mosoly is. Most már várom a vasárnap estét. Az sem számít már, hogy csak a Getafé, vagy hogy lefutott minden. Egyre többet gondolok előre, mint hátra.

Picasso múzeum, Sagrada familia, Katalán múzeum a Montjuic tetején, sör a Placa Reial-on... napfény, nyüzsgés, jó hangulat. Mi kell még? BL döntő...az kéne.

bendak3.jpg

Vasárnap van. A meccs csak este, de én már reggel a mezemet készítgetem. Próbálom milyen szépen áll rajtam. Nézzenek oda. Cruyff edition. Gyönyörűségem. 

A meccs 18:30-ra van kiírva, mi elindulunk 5 körül. Legyen kis időm ízlelgetni a stadiont és a környékét.. Millió ember. Gyerekek, felnőttek. Mindenki Barca mezben. Ugyanaz a két szín, és persze a disco pink dressz is felbukkan itt-ott, de mégis, mintha színkavalkád hömpölyögne a Camp Nou irányába. Csodálatos látvány, érzés ennek a részese lenni.. Jobbra mellettem egy katalán család teljes „dísz-Barcában”. Mezek, zászlók, sapkák, s mindezt miközben a himnuszt énekelik... csak összehasonlításként, hogy érzékeltetni tudjam a látványt: ha ők Roger Federer, akkor én vagyok Sávolt Attila.

Előttem egy nyolcvan-kilencven év körüli bácsika tipeg meggörnyedve a meccsre. A külső kapuknál már hatalmas a tolongás, hát előreengedem. Hálásan bólint és odaszól egy-két szót spanyolul. Én mosolygok, kacsintok.. majd a biztonsági hölgy elveszi az üveg vizemet. „This is too big”.. felkiáltással. Ott van a nyelvemen a „Thats what she said!”.. de úgy sem értené. Megvonom a vállam, nekem mindegy, csak engedj már be a csodák palotájába. Tizenhármas kapu, jegyek leellenőrizve. Benn vagyok. Óriás léptekkel indulok meg a pályára vezető lépcsők felé, amikor az asszony leállít: na, még elugrok egy helyre, te meg addig vegyél hot-dogot, sört, vizet meg ilyen szendvics félét... Nem gond szivi, 18 euró, csak menjünk már. Három percet ha vártam rá, örökkévalóságnak tűnt.

Megjött! Végre teperés le a lépcsőn.. és ott voltam. Érted. Ott, amit hétről-hétre bámulok már isten tudja hány éve. Amiről írok, akikről írók. Amiről ódákat zengek, vagy kritizálok vég nélkül... miattad haragszom, ugye tudod. Hol a helyünk? HOL?!? Barátnőm már csak röhög. Mint a gyerek a cukorkás boltban. Nagyjából tíz méterre ülünk le a pálya szélétől a 102-104-es székekbe. Negyed hét van. Mindjárt meccs...

Ami azonnal átjön, az valóban az elképesztő különbség a TV-s közvetítés, és a stadionos szurkolás között. Elmondhatatlan. A képernyőn valahogy úgy érzi az ember, hogy egy feneketlen katlan alján, egy végtelenségig széthúzott pályán kell hatalmas távolságokat befutniuk a játékosoknak. Innen meg mintha egymástól néhány lépésnyire próbálnának úgy helyezkedni, hogy ne lépjenek egymás lábára. Előreszaladtam. Mindegy. A hátam mögül hallom: „Azért levegőt vegyél, jó?” Barátnőm szól oda mosolyogva. Ő már kényelmesen ül, és kb. ebben a pozícióban tervezi eltölteni a következő másfél órát. Én meg azon kapom magam, hogy állok, és hiába mondogattam magamnak, hogy bizisten, ha én oda bejutok, nem fogok kamerázgatni, meg mindent megörökíteni, mint valami eszement kínai turista... ott álok, és kamerázom, ahogy bevonulnak a negyven évvel ezelőtti KEK győztes csapat tagjai, de olyan figyelemmel, mintha a következő tíz évben majd ezt a videót nézegetném minden este elalvás előtt. Tudod mit? Legszivesebben az egész meccset feljátszanám, de úgy, hogy a sarokban engem mutat a kamera, a fókusz közepén meg Messit... Tényleg, Messi. Mikor jönnek már? Az órámra pillantok, és ekkor megszólal a Barca himnusz. Ez megborotválkozott. És milyen mogorva. Hé, Leo! Hát itt vagyok, eljövök, te meg a földet bámulod? Füttyszó. Nézek az asszonyra, hogy elmagyarázzam, de ő napszemüvegben falja a hot-dogot. Fotók, pénzfeldobás, a fehér madridiak kezdenek.

bendak6.jpg

A kép kissé homályos, de legalább rossz minőségű

Nézem a felállást: 433 Leóval centerben. Mögötte Vidal rohangál fejvesztve.. kell néhány perc, hogy a csapat összekapja magát, közben persze letámad a Getafé. Információk gigabyte-jai tobzódnak az agyamban, így szerencsétlen barátnőmre ontom azokat: látod hol helyezkedik a Busquets? Nem látja. Ötös van a hátán. Nem látja. Mindegy, ezeknek most sürgős, mert a BL-re hajtanak. Mi az a BL? Enyhe fájdalom hasít át a homloklebenyemen. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ő kb annyit tud a fociról mint én a búbos vöcsök párzási szokásairól. Próbál azért bekapcsolódni: és most akkor egész végig itt fognak játszani előttünk? Remélem, hogy nem, mert ez a mi kapunk. Közben Messit lesem, mit csinál. Semmit. Egykedvűen sétafikál a kezdőkörben. Látni rajta, hogy megviselte a dolog. Engem is kicsi Leó, bazz, de itt vagyok, úgyhogy varázslat por favor! Semmi. Rám se hederít. A testbeszéde valami olyasmit ordít az 57 000 néző felé, hogy legyen már vége ennek az egész elbaszott szezonnak... vagy ő most akkor mindig ilyen, aztán egyszercsak megáll körülötte az idő, mint a Tarr Béla filmekben, aztán begyalogol a kapuba labdástul?

Közben rendszeresen hatalmas sípszó (rendszeres alatt értsd ahányszor Coutinhóhoz pattan a labda). Szomszédom bökdös: Miért fütyülik ki? Elmagyarázom neki. Mondja, hogy kár, mert ő szereti nagyon. Mondom én is... innentől ahányszor hozzáért a labdához tapsoltunk neki. Aztán egyre többen tapsoltak neki.. Megint szóba elegyedik velem: Akkor mit szóljanak a Real szurkolók? Mi itt panaszkodunk, hogy csak a liga és egy lehetséges kupa, közben pedig alakul a csapat, náluk meg kiderült, hogy tulajdonképpen nincsenek alapok, amire építeni tudnának, vagy tudtak volna... Jó, de ott van ugye az edzőkérdés. Ott már nem nagyon, itt van..? De nem érdekel a Real, és nincs többre idő, mindig történik valami apróság a pályán.

bendak5.jpg

Előttem néhány méterre Sergi Roberto, ő előtte meg Malcom. Itt ipszilonozik szerencsétlen a jobb oldalon. Beindul, nem kapja. Visszalép, megkapja. Visszapassz. Tolódik fel a csapat végre.. Ellentámadás. Gól. Kiszalad egy puta madre... Jóvan, visszafújták, pedig esküszöm Alba beragadt. Ha nem, akkor meg zseniális. Piqué közben elképesztően magabiztosnak tűnik. Labdával, az nélkül is. Umtiti dettó. Anyja kb vasbeton volt. Faterja meg Tarzan távoli rokona. Micsoda csapat, mégis kínlódunk. Valahol jogos a fütty a hatalmas madridi ziccer és a visszafújt lesgól után. Busi adta el a labdát, ő is az első, aki bíztatja a társakat. Vamos! – olvasom le a szájáról. Messi végre nagy kegyesen úgy dönt elkezd focizni. Vissza-vissza lépeget, Vidal meg rohangál a helyére. Getafé kissé megzavaradott, de a hátsójuk még jól zár. Közben szabadrúgás, a kezem pedig automatikus videózásra állítja a kamerát... ahogyan a fél nézőtér is. Messi betekeri, Piqué csúsztat, Vidal beveri, stadion felrobban. Örjöngök. Ordítom asszonynak, hogy Vidal lőtte... ő meg csak mosolyog és tapsol. Az a kopasz tarajos? IGEN! AZ! AZ A SZÉPARCÚ TARAJOS!

Kézben a meccs, megvan a kontroll, jóvan. A Coutinho az melyik? – jön közben az újabb kérdés. Az a kicsi ott? Nem, az az Alba. A Coutinho az a hetes... Aha, és ő mennyit keres? Sebaj, legalább nem unatkozik. Félidő. Máris? Nézem az órám, most ültem le tíz perce, esküszöm. Szünetben nézegetem tőlem néhány méterrel jobbra a kispadokat. Ha be akarnék rohanni a pályára, hol menne a legkönnyebben? Tudod, ez olyan, mint amikor elképzelsz egy szituációt, cselekményt, amit eszed ágában sincs elkövetni, de mégis lefuttatod a fejedben. A pálya szélén fegyveres-kommandós-megöllekarcú-halálosztó-izék néhény méterenként. Talán jobb, ha nem ma tiltatom ki magam innen vigvik kedvéért. Asszony közben visszajött egy pohár sörrel. Micsoda nő.

Kezdődik a második félidő, én meg élesítem a kamerát... azt mondjuk nem tudom, hogy minek, de betudom a „transzban vagyok úristen ez itt a Camp Nou” miliőnek. Messit lefényképezem, ahogyan elvégzi a kezdőrúgást, aztán végre elteszem a telefont és teljesen átadom magam a meccsnek. Az „oldalamon” Coutinho és Jordi Alba próbálkozik, Piqué pedig rendszeresen megindul a támadások során előre. Magyarázom megint, hogy látod, így akarják megbontani a madridi falat.. ha több, mint kétszer látod, akkor sanszos, hogy tudatos, azaz szándékos taktikai elem. Mindegy. Közben Vidal melózik annyit, hogy a kommunizmusban egy egész hétvégét neveztek volna el róla. Elképesztő odaadással játszik a faszi, a közönség pedig imádja. Én is imádom. Sőt, már az asszony is. Iván és Busquets is viszonylag magára találtak közben, így mozog az egész középpálya is szépen. Fordítások, súlypontáthelyezések.. ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. Parádés, centire kiszámolt passzok. A labdaátvételt már nem is mondom. Senkitől nem pattog el a labda. Ebben talán Sergi Roberto nyűgözött le a legjobban... ezzel és a játékintelligenciájával. Nyomás alatt is sorozatosan jó döntéseket hoz. Beindul, megáll, jól játsza meg a labdát, semmi ritmusvesztés, semmi felesleges tologatás. Szép és jó ez az egész, de én még mindig a varázslatra várok.

Aztán úgy a második félidő derekán elkezd mocorogni végre Leó is. Már nem csak hátrafelé segít ki, de mintha kezdené komolyan venni az ellenfelet is. Az egyik ilyen megindulásánál a getafei védők elég keményen próbálják szerelni.. első ránézésre szabálytalanul. Spori nem fütyül, az emberek igen, mehet tovább. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a standionban mindenki, de tényleg szó szerint MINDENKI tudta, hogy ezt most elcseszték a madridiak. Messi egy fokozattal feljebb kapcsolt, és egyre többször rontott neki a védelmüknek. Így élőben látva egész egyszerűen elképesztő mennyire erős ez a kis törpe. Rángatja az egyik, húzza a másik, a harmadik pedig szó szerint a földre akarja teperni... Messi pedig csak ment tovább a labdával, ment serényen... Érted, már az nélkül is nagyjából háromszor haltam volna meg a pályán, ez meg tologatja maga előtt, közben pedig térül-fordul, és rázza le magáról a piócaként rácsimpaszkodó védőket... Mi meg csak bámultunk hitetlenül a mellettem ülőkkel, hogy ilyen tényleg nincs. Ez a csávó végre gólt akar szerezni, mi pedig élvezzük minden pillanatát. Barátnő is csak annyit mond: wow, ez milyen erős ez a kicsi..

A Getafé ekkor már mindent bevetett, amit és akit lehetett (cserék, támadások) és el is jutottak egy kapufáig Jespernél. Ez lehetett Messinek a vészharang. Beindult nála valami, és olyan szintre váltott, amit tényleg nagyon nehéz volt még így élőben is végigkövetni. A csávó visszalépett, megkezdte a támadást, a végén pedig szó szerint a semmiből jelent meg a kényszerítő másik végén, és fejezte be a támadást. Ekkor már a barátnőm is ugrált örömében, a nézőtérről pedig szólt a vastaps. De várj, megpróbálom elmagyarázni mégegyszer. Szóval ezt úgy képzeld el, hogy nagyon, de nagyon figyelnek rá. Hol van, merre helyezkedik, a kapunak háttal, vagy szemben.. valaki mindig a közelében ólálkodik. Messi pedig hol lassít, hol kocog... a védők pedig elbambulnak. Azt hiszik, hogy biztonságban vannak, pedig a lófüttyöst. Esküszöm, én is csak azt vettem észre, hogy passzol, pillanatot kivár.. és a semmiből ott terem a védők között a labdával a lábán tempóelőnyben... és tudod mi van ilyenkor? KÉSŐ! NAGYON KÉSŐ!

Őszintén szólva a stadionban csak a legvégén derült ki, hogy végül megint Own Goal barátunk köszönt be Messi helyett, de ez – mondanom sem kell – fikarcnyit sem von le az élvezetből. Egy nagyon kemény hét után olyan gyógyírt kaptam a „sebeimre”, amik ha kárpótolni nem is tudtak, de feledtetni a bánatomat ideig-óráig biztosan.

Azt mondják az embernek valami különleges helyzetet, esetleg sokkos élményt kell átélnie ahhoz, hogy változtasson az életmódján, hozzállásán, viselkedésén, esetleg az étkezési vagy sportolási szokásain. Lehet ez fájó szakítás, egy szerencsésen elkerült baleset, vagy neadjisten valamilyen kórság. A lényeg a végén mindig ugyanaz lesz: változtatni kell a rossz szokásainkon. A Liverpool ellen elszenvedett vereség, ha másra nem is, de arra biztosan jó lesz, hogy a megfelelő emberek átértékeljenek alapvető fontosságú dolgokat, amelyek esetleg választ adhatnak a megannyi miértre, és értetlenkedésre.

Biztosan nem én leszek az, aki újrafingja a passzátszelet, de először is talán el kellene gondolkodni rajta, hogy a Busquets – Xavi – Iniesta hármast milyen értelmetlen alapon tudja, akarja, próbálja bárki is egy lapon említeni és összehasonlítani a Busquets – Rakitic – Vidal hármassal. Aztán, hogy jól van-e ez így, ahogyan haladnak a dolgok, és hogy valóban ez az az út, amit az FC Barcelonának teremtett meg anno a sors, és Johan Cruyff... (azaz biztosan a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni?) Biztosak vagyunk benne, hogy pl. Busquets azért játszik úgy, ahogy, mert tényleg gyengébb játékos, mint volt néhány éve? Biztos, hogy Coutinho azért nem tudja hozni a világklasszis Coutinhót, mert egyszerűen nem képes elviselni a gránátvörös-kék mez súlyát?..

bendak4.jpg

Arco de Triunfo de Barcelona

Az FC Barcelona kispadján sosem volt könnyű az aktuális mester dolga... talán csak egy, ehhez hasonló munkahely van a világon, a Santiago Bernabeuban. A lényeg azonban az – s legyen az akár Real Madrid, akár FC Barcelona, -  hogy az adott csapat mestere egy valami nem lehet: gyáva. Itt ez megbocsáthatatlan bűn.

2019. május 19, Bendak

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása