Pep mondta egyszer, neki edzőként az a feladata, hogy megoldást kínáljon a csapatnak arra, hogyan juttassa el a labdát az ellenfél kapujáig, arra viszont már nincs ráhatása, hogy azután mi történik. Számomra pedig jelen pillanatban két ok miatt érdekes ez a megállapítás.
Az egyik, hogy lehetséges választ kínál nekünk arra, hol kellene meghúznunk a határt az edző és a játékosok felelőssége között, a másik pedig az, hogy világosan leírja a filozófiát, ami a Barcelonát meghatározza. Ugyanis itt egyetlen szó nincs arról, hogyan kellene kivédekezni egynullra egy meccset, arról sem, hogyan kell a győzelmet akárhogy megszerezni, de arról sem, hogyan kell felépíteni a középpályás játékot. Nem! Itt egyetlen dologról van szó: a labdát el kell juttatni az ellenfél kapujáig! Ez a célja a játéknak, ez a sava-borsa a focinak: kikényszeríteni az ellenfelekből a hibát, nem pedig kivárni azt, amíg ők maguk megteszik. Felülkerekedni az ellenfélen olyan módon, hogy célzott kontroll alatt MI döntjük el, mikor és hogyan oldjuk meg a lehetőséget a gólszerzésre. Mikor? Állandóan arra törekedve. Hogyan? Minél szebben és látványosabban.
És persze, eljuttattuk mi kétszer is azt a Leganés kapujáig, és persze meglett a győzelem is, csak ha ILYEN körülmények között akarnánk győzelmekért szorítani, lehetnénk a klasszikus angol foci rajongói, vagy akár követhetnénk Mourinhót klubról klubra, mikor melyik csapatával játszatja a pragmatikus futballt. Viszont mi rohadtul nem ezért választottuk a Barçát akkor, amikor rányílt a szemünk a foci világára! Lefogadom, hogy bárki bármikor érzett először szimpátiát a csapat iránt, abban mindig perdöntő volt a játék szépsége. Akár Cruyff volt a kiindulás, akár Ronaldinho volt a belépő, akár a Messi-Iniesta-Xavi hármas, a közös pont egy dolog: izgatott várakozás volt a soron következő meccs, mert pontosan tudta mindenki, hogy láthat valami olyat, amit semelyik más csapat nem adhat meg neki.
Ha pedig ez volt a belépő, nyilvánvaló, hogy a reakció most nagyjából egy irányba mutat: csalódás az egész úgy, ahogy van. Ráadásul most éppen abban az időszakban vagyunk, amikor rommányerjük magunkat a bajnoki trófeákkal, azaz gondolkodás nélkül rámondja a többség, hogy inkább buknánk el minden trófeát, de lenne érdemes leülni a képernyő elé, mert tudjuk, hogy (ismét) láthatunk valami szépet. Nem feltétlenül varázslatosat, nem feltétlenül bámulatosat, legalább két-három szépséges villanást a másfél óra alatt. Mert személy szerint ott tartok, hogy megelégednék azzal is, ha amiatt kellene aggódnom, lemaradok valamiről, ha a képernyő bámulása közben átmenetileg megpihentetem a szemem egynehány másodpercre, esetleg percekre is.
A szomorú pedig az, hogy aggodalom nélkül megtehetem, úgyse fogok lemaradni semmi érdemlegesről.
Egyéni értékelő:
ter Stegen – irgalmatlanul jól eltalált lövés volt a kapott gól, esélye nem volt közbeavatkozni - 5
Wagué/Firpo – nem történt itt semmi különös, egyszerűen csak egy unásig ismert Valverde tünet. A rotáció kimerül abban, hogy amikor elég játékos sérül le, vagy lesz eltiltott, hoppá(!) sor kerül azokra, akik addig szinte csak a padról, vagy a lelátóról láttak Barça meccset. Tervszerűség nulla, előrelátás szintén, nincs semmi csodálkozni való azon, hogy a hirtelen éles helyzetbe csöppent játékosok hibázni fognak, vagy ha nem is, képtelenek lesznek érdemben hozzátenni a csapat játékához. Egy dolog edzésen megismerkedni a társakkal, egy dolog tudni azt, mit is kellene csinálni a pályán, pillanatok alatt széteshet mindez éles elvárás súlya alatt. Nem is tartom ésszerűnek ilyen körülmények között bármit is számonkérni rajtuk. Játszatni kellene őket basszameg, amikor csak lehetőség nyílik, akár csak utolsó tíz percekre, amilyen gyakran csak lehet. Ne csak akkor érezzenek füvet a talpuk alatt, ha a parkban sétáltatják a kutyátmacskáthörcsögöt, vagy a kínai csüngőhasú malacot – 5
Umtiti – vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban, mert bármikor képes megmutatni azt, mennyivel nagyobb klasszis Lenglet-nél, hogy a következő pillanatban aztán a most már lassan másfél szezonra húzódó meccshiányos állapota miatt kijöjjön egy hülyeség a testkultúrájából. (És itt jegyzem meg, nagyon nagyra értékelem Lenglet-t, de érezni lehet, hogy Umtitivel ellentétben ő egy kitartó, szorgalmas kis hangya, kevésbé a természetes tehetségének köszönheti azt, amit elért.) Ugyanakkor egyre erősebb bennem a kérdőjel, meddig tartható fenn az állapot, ahol lényegében abszolút kiszámíthatatlan az, mikor és mennyiben számíthat rá a csapat. Azt gondolom, vagy így, vagy úgy, döntésre kell vinni a dolgot legkésőbb nyáron, mert ez semmiképpen nem fog így működni hosszútávon – 5
Piqué – ha olvasni akarunk a sorok között, féllábbal már a civil életben van, mégis azt gondolom, nehéz lenne vitatni a helyét a kezdőben pillanatnyilag. Egyik oldalról persze nincs jobb opció nála, másik oldalról viszont még így – félkoncentrációval, vagymiez – is bőven elfér ebben a csapatban. (Hogy ez aztán a csapat kritikája-e, azt döntse el mindenki maga.) Történjék bármi, rajta mindig érezhető az elkötelezettsége a klub iránt, és hiába volt ez néhány éve még természetes külön-külön mindenkitől, manapság különösen becsülhető és becsülendő vonása - 6
Busquets – tuggya a fene most már eldönteni, hogy a csapat hiányzó koncepciója az oka a totálisan hektikus játékának, vagy a korából fakadó lelassulása, vagy akár a fásultsága miatti koncentrációs kihagyások miatt lett kiszámíthatatlan. Érik persze erősen a generációváltás, nyilván ő is egyike lesz a közeljövőben távozóknak, viszont jó lenne, ha csak a szépre emlékezhetnénk, nem kellene kényszerből „elrontani” a pályafutása végét - 5
de Jong – a srác tavaly elődöntőt játszott a BL-ben úgy, hogy magasan kiemelkedett a csapatából, most meg ott tart, hogy egy – mondjuk ki – az ő klasszisa alatt vergődő csapatban vergődik ő is egy Leganés ellen. Nem arról van szó, hogy ez a keret egyéni képességekben ne tudna a tavalyi Ajax fölé nőni, hanem arról, hogy töredéke nem jön ki a játékosokból a valós tudásuknak. Sem egyénenként, sem csapatként - 7
Dembélé – lehetséges, hogy pont akkor csinált valami érdemlegeset, amikor azt én éppen nem vettem észre, ha igen, elnézést kérek, ha viszont nem, akkor ez egy szép nagy kövér nulla volt tőle. Plusz egy, mert egyszer biztosan eljutott addig, hogy egy-egyben a kapussal szemben földberúgja a labdát - 1
Griezmann – azt hiszem, most már világos, hogy a balszélen legfeljebb egy játékoskarrier mélyrepülése lesz belőle (is), és talán erre mások is ráébredtek, amikor meccs közben belépett középre, míg Dembélé ment ki az addigi helyére ezzel egy időben. De elnézve a szezonja eddigi ívét, hamarosan ki kell találni valamit, mert egyre inkább adja, hogy Suárezzel és Messivel egyszerre a pályán – kigondoltam, kimondom - el lesz baszva a nagy nehézségek árán nagyon drágán megszerzett játékosunk - 4
Messi – elképzelhető, hogy csak belelátni akarom, de volt olyan érzésem meccs közben, hogy néha-néha már ő is elkedvetlenedik a pályán. Egy olyan játékos, aki világéletében a minden mást felülíró győzelmi éhségéről volt ismert, eljutott oda, hogy alkalmanként belefásul a kilátástalanságba? Ha igen, akkor baj van - 6
Suárez – azt gondolom, egy ilyen mélyen és szorosan tömörülő csapattal szemben még mindig ő a legideálisabb opció elől. Itt nagyon is elfér az, hogy statikus legyen, hogy a védőkkel „verekedjen”, ráadásul ilyen irgalmatlanul kis területen játszva nem fogható abban sem, ha az összjátékban esetleg hibázik. Meg persze ő szerezte az egyenlítő gólt - 7
Rakitic – mellőzöttség ide, feltételezhető távozás már télen oda, mutatott valamit abból, miért is igencsak jó játékos ő még mindig. Neki jutott például eszébe az, hogy ha már hátrányban a Leganés kénytelen volt kijönni a sajt kapuja elől, akár be is lehetne ívelni a labdát a védelmük mögé.
Vidal – győzelmet érő gól csereként, bárhol, bármikor elismerésre méltó.
Fati – visszatérünk az elejére, az elcseszett rotációra. A sérülések miatt élt a lehetőséggel, amit kapott, aztán felépült mindenki előtte, gyorsan felejtve is lett, hogy most meg szembesüljön azzal, iszonyatosan nehéz lesz visszatalálnia arra az útra, amelyen elindult. Elfogadom, szkeptikus vagyok, de nem lepne meg, ha most már nem is sikerülne.
