Mikor a kapcsolatunk elkezdődött, nem gondoltuk, hogy így fog véget érni, nálunk ugyanis ez nem szokás.  Nálunk nem szokás úgy kezelni a „mestert”, mint egy kapcarongyot, aki egy az alkalmazottak közül, akinek a neve coki. 

Nálunk úgy szokott lenni, hogy van egy edző, akinek van egy filozófiája, amit a klub tiszteletben tart (mert közel áll a csapatéhoz), hagyja őt dolgozni, megkapja a lehetőséget, aztán figyeli a munkát és ha nem megy, megköszöni és vált. A pánik és a kapkodás (eddig) nem volt vendég a Camp Nou-ban és őszintén reméljük, hogy ez után sem lesz gyakori. Szóval, ami történt azért a klub helyett is elnézést kell kérnem, mert ez tényleg modortalan volt. Igen, ezt az elnök is megtette, de amit csináltak veled az egy olyan otrombaság volt, amit mindenekelőtt elkövetni nem szabad, mert erre a bocseszka már igazán vékonyka sebtapasz.

Mikor a kapcsolatunk elkezdődött sokan mondták, hogy nem lesz ez jó, bár korántsem annyian, mint ahányan most úgy emlékeznek, hogy mondták. Végtére is nem indult rosszul, sőt. A játék ugyan nem volt szép, de az eredmények jöttek, a védelem és a középpálya stabil volt és (ezt be kell látni) egy brutálisan szar mentális helyzetet kellett menedzselni. Neymar lelépett, testidegen játékos érkezett (Paulinho), a csapat két szezonja nem járt már a BL közelében és bár az eredmények nem voltak rosszak, azért a csoda elmaradt - a Barca az elvárás alatt teljesített.

Veled aztán megdöbbentően kevés gólt kaptunk és közepesen érdektelen meccseken hoztuk a pontokat. Inkább emlékeztetett a csapat egy gyárra, mint egy színházra, márpedig a Barca-szurkolók többsége a művészetbe szeretett bele, nem a just-in-time logosztikába, az automatizált gyártósorokba és a tökélyre csiszolt munkavédelemi protokollokba. 

Amit én ekkor megkedveltem az a személyiséged volt. Kifejezetten bírtam azt a sztoikus nyugalmat, hogy rendíthetetlen magabiztossággal hozod a pontokat, aztán mikor vége a melónak, szarsz bele az egész csillogásba és hazamész az asszonyhoz, meg a hegyekbe fotózni. Nekem ez nagyon bejött. Néha az volt az érzésem, hogy azt csinálod, mint mi a Football Managerben, hogy összerakod a csapatot, kiszámolod, hogy mi lesz, tervezőasztalon megrajzolod, exceltáblából kiexportálod, leteszed az öltözőbe, aztán meccs végén ránézel az eredményjelzőre, elégedetten bólintasz, majd irány haza. Meccs alatt meg olvasol - filozófiát, pszichológiát, meg ilyesmiket.

A Roma azonban megmutatta, amit sejtettünk, sőt láttunk, hogy idegenben nagyon nem megy. Feltűnt egy akkor még kimondatlan fundamentális probléma: egy ponton túl nem vagy hatással a csapatra.

A római kirándulás csúfos bukáshoz vezetett, amit igen nehéz volt megemészteni. Nekem viszonylag hamar sikerült, mert úgy voltam vele, tudod, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A szezon végén a Barca hozta a kötelezőt, bajnokság, kupa: pipa. Nem jó, de nem is tragikus – mondhattam volna, ha létezett volna már ez a mondás.

Sokakkal szemben nem utáltalak meg, talán a személyiségemből is fakad, hogy a családtagokkal szemben elnézőbb vagyok és te, Ernő bátyám, a család tagja lettél. Tudtam, hogy nem te vagy a legjobb a csapat számára, sőt azt is tudtam, hogy ebből biztosan nem lesz az, amiért szeretjük ezt a színházat, de személyesen úgy voltam vele, hogy mivel nem volt a láthatáron értelmes edző-választék, így legyél te. (Közben meg hátha akad majd valami okos spanyol, holland fószer, vagy esetleg egy visszavonult legenda.)

Egyik sem történt meg, a problémák viszont gyűltek. Bizonytalanabb volt a csapat, hektikusabbak az eredmények, mintha húzott volna egy mágikus kéz a mennyei fotosopon egy shadows and highlights-ot, a fények fényesebbek, az árnyékok sötétebbek lettek. Ha úgy tetszik: jobbak és szarabbak lettünk egyszerre. Tudod, talán pont ez vezetett az igazi katarzishoz, a Liverpool elleni meccsekhez, ugyanis az otthoni találkozó után elhittük, hogy esélyünk van a továbbjutásra és a BL-re, pedig valójában nem volt. (Most már könnyű okosnak lenni, mióta láttuk a Matchday sorozatot.)

Utólag már azt is látom, hogy mikor a Klopp-gyerekek kivégeztek minket te akkor szűntél meg Barca edzőnek lenni. Nem voltál többé mester, csak egy alkalmazott, akinek coki a neve. Ha azt mondják, maradsz – maradsz, ha azt mondják, mész – mész.

Maradtál. Ezt rohadtul nem értette senki, mi több, már én sem. A bajnokság meglett, de buktuk a kupát, te meg maradtál a padon. Ekkor már a személyes szimpátiám mellett sem tudtam felhozni semmit a mentségedre. Már önmagam számára sem.

Szomorú volt ez a helyzet és méltatlan.

Nem tudom, mi történt, de én őszintén hiszem, hogy te egy jó ember vagy. Egy olyan faszinak gondollak, akit az ember szívesen választana szomszédjának, kollégájának, esetleg a gyereke keresztapjának. Olyan ember, akivel jót lehet beszélgetni kutyasétáltatás közben, vacsora alatt, akivel szívesen süt az ember szalonnát, vagy akire nyugodtan bízza a házat, amíg nincsen otthon.

Sőt, azt is gondolom, hogy bizonyos futballcsapatokat is bátran rád lehet bízni, de az nem az FC Barcelona – és ezt szerintem te is tudod már egy ideje. Talán régebben is, mint mi.

Sokan kérdezték: miért nem mondasz le? Nincs benned ennyi gerinc? A #valverdeout gyakoribb szó volt a Barca fórumokon mint a Messi.

Figyelj, őszintén fogalmam sincs mi történt azokban a napokban, amikor egy edző le szokott mondani. Kérték, hogy maradj? Te akartál maradni? Kellett a pénz? Tökre megértem, hidd el, csak nagyon kíváncsi vagyok és remélem, egyszer majd megtudjuk az igazat. Biztos vagyok benne, hogy létezik egy olyan igazság, amit most még nem ismerünk.

Nem leszek túl népszerű ezzel (mondjuk nem hat meg nagyon), de én köszönöm, hogy megpróbáltad, hogy beletettél mindent, amit tudsz, hogy akartad, hogy szerettek a játékosok, de nekünk nem erre és nem rád volt igazából szükségünk – vagyis az első év után már biztosan nem.

Köszönöm, hogy megismerhettünk és minden jót kívánok, Ernő bátyám, és ha egyszer lesz egy önéletrajzi könyved, az elsők között fogom elolvasni, hátha megtalálom benne a hiányzó mozaikokat - akkor talán majd jobban értek mindent.

Adiós, Ernesto! Muchas gracias y buena suerte!

Szvob.