Besűrűsödött a naptár, besűrűsödtek a napjaink is. Gyors reakciót igényel tőlünk is ez az időszak, nem részletezem, jó néhány gondolat a tegnapi meccsről, ezúttal pontozás nélkül, mert még a gyorsnak is gyorsnak kell lennie.
ter Stegen – amint elkezdődött a kényszerszünet, elkezdődött az előrehozott uborkaszezon is, napi szinten egyre-másra jöttek ki az átigazolási hírek, amelyek között egyetlen lényeges van ebben a pillanatban, amely szerint három érinthetetlen játékosunk van: Messi, de Jong és ter Stegen. És még akkor sem kell ezt magyarázni, ha tegnap volt egy elég csúnya aláfutása.
Semedo – végiggondolva a pályaívét nálunk, az jutott az eszembe, hogy ő mindig akkor tudta megmutatni a benne rejlő lehetőségeket, amikor Dembélé is ott volt mellette a pályán. Azok voltak az igazán emlékezetes meccsei, amikor kapott maga mellé egy fiatal és gyors társat. Azontúl a többség a középszerűségbe fullad.
Piqué – durván emlékezetes pillanata volt, amikor színtiszta rutinból, a visszafutás és a zárás szögéből adódóan tartani tudta a lépést a Liga egyik leggyorsabb játékosával, Williams-szel, miközben egy Bilbao kontra jött a kapunk felé. Ezentúl pedig a szezonja egyik leginkább magabiztos meccse volt ez, miközben összességében is kiemelkedik a csapatból idén a kiegyensúlyozott és a jónál jobb teljesítményével. Kiemelve, hogy lényegében egyedül fogta meg az oldalát, ha már Semedo mögött folyamatosan tartani kellett azt.
Lenglet – amióta rárepültünk a francia vonalra igazolásban, benne összegződik az, miért is nem feltétlenül szükséges nevekben gondolkodnunk. Bevallottan a padra érkezett, amikor viszont lehetőséget kapott, kiderült, hogy extrák nélkül is lehet valaki stabil kezdő a Barcelonában. Ami egyrészt baj is, ha arra gondolunk, hogy „ennyi elég”, de biztató is, mert jutalmazza a szorgos, kitartó munkát.
Alba – amióta -, azaz lényegében a kezdetektől – nem találjuk Griezmann helyét (ld. lentebb), Alba duplán hajlamos lett „eltűnni a pályán”, miközben tegnap is meg volt(ak) a maga pillanata(i). Sehogy nem akar összeállni a bal oldalunk, így az sem derülhet ki számunkra, hogy mi maradt még Albában. Értve ezt az egész pályafutására.
Busquets – relatíve könnyű dolgunk volt a Bilbaóval, tekintve, hogy ők nem akartak kizárólag betonbunkert játszani, mégis lényegi volt a szerepe az elején abban, hogy a feltolt letámadásokkal ne kísérletezzenek sokáig. Azokra a meccs eleji tendenciákra gondolok, amikor az ellenfél még csak kóstolgatja a csapatot, bepróbálkozik a letámadással és csak rajtunk múlik, mennyire hagyjuk élni őket ezzel, vagy pedig 10-20 percen keresztül ellenállunk, hogy aztán fokozatosan visszaessenek a saját térfelükre. Tapasztalatom szerint ezek az időszakok, amiben Busquets-nek kulcsszerepe van, ha nem is kizárólag, de elsősorban rá csapódik le ez a nyomás.
Arthur – az uborkaszezon első és leginkább meghökkentő célpontja lett a személye, amikor sorra olvashattuk a híreket arról, hogy a távozásának van/lett realitása. A tegnap látottak alapján pedig akár azon is elgondolkodhatunk, hogy vajon mindenáron meg kell-e tartani őt? Leginkább pedig azért, mert itt nem egy megismételhetetlen Iniestával kellett volna az összevetést állnia, hanem „csak” Puig-dzsal.
Vidal – ha meg akarjuk keresni Valverde örökségében a pozitívumot, azt hiszem, ott lesz az, hogy hasznosította a csapat számára „a Paulinho-karaktert”. (Miközben az megvolt korábban is, csak akkor még Rakitics személyében, és egy minőségében lényegesen jobb csapatban.) Ami remekül működik azóta is. Sergi Robertót szokás jolly jokerként emlegetni nálunk, miközben Vidal is az, egyben mindkettejükre igaz, hogy a kulcs: a rengeteg munka. És mivel rendszerint a közelében is mozgolódnak, leginkább azt a kilométert viszik fel a pályára, amit Messi nem.
Griezmann – azt kezdem gondolni, hogy a szezon legsürgetőbb feladata az ő szerepének, feladatának megtalálása lenne. Sorozatosan magunknak ártunk azzal, hogy most már szinte forulóról-fordulóra mínusz egy ember lett a pályán, köszönhetően annak, hogy érzésre semmilyen mértékben nem sikerült a csapatba építése. Persze sokat fut, persze alázatosan védekezik, persze folyamatosan helyet csinál másoknak, persze ellenfél védelmeket bont, na de ettől még semmilyen formában nem beszélhetünk támadótrióról vele a pályán! Lényegében kiveszünk egy méregfogat a csapatból azzal, hogy nincsenek kidolgozva és összehangolva a kombinációk a támadóharmadban. Ezzel pedig hatványozottan nehezítjük meg a saját dolgunkat, miközben az e nélkül sem könnyű.
Messi – Suárez – ezúttal párba veszem őket, az ok pedig, hogy nem feltétlenül csak pozitív hatása van kettejük barátságának. Messit nem szükséges részletezni, Suárez pedig jó időszakaiban egy kimagaslóan hatékony befejező játékos. Ami viszont a probléma, hogy fejben, összjátékban, ügyességben osztálykülönbséget képviselnek. Neymar távozása után viszont valamilyen homályos okból Suárez akarna lenni Messi elsőszámú és rendre kizárólagos játszótársa, ami viszont látványosan nem működik. Abba nem megyek bele, hogy ez edzői elképzelés (hiánya), vagy csak egyszerűen ők azt tesznek, amit akarnak, viszont itt belép az előző fejtegetés, mely szerint – jöhet ide bárki, - folyamatosan mínusz egy ember a harmadik támadó, ez pedig a csapatnak semmiképpen nem jó. Persze jól tudjuk, milyen sokat számít a pályán kívüli kiváló kapcsolat a játékosok között (kapásból Xavi-Iniesta, nem kell részletezni), de ez önmagában kevés, ha a pályán meg nem jelentkezik az a pozitív hatás, ami egyébként jelentkezhetne. Semmiképpen nem akar ez a pár mondat vádbeszéd lenni, inkább akarja megfogalmazni azokat a kérdőjeleket, amik egyébként bennünk motoszkálnak már jó ideje.
Puig – bámulatos, döbbenetes, egészen kimagasló, tudjuk, amióta csak megláttuk, és egyáltalán, hogy lehetséges az, hogy ez a gyerek még nem stabil kezdő? Egészen elképesztő hatása lett a tegnapi meccsre, azonnal megmozdult minden, azonnal felpörgött a labda, a pálya, alapjaiban kapott dinamizmust az egész csapat vele. Máris hozzátéve, hogy jók ezek a „20-30 perces cameo-i” (a lá Bendak), de a teljes képet még mindig nem látjuk, illetve azt sem, hogy képes lehet-e ugyanezt bármilyen kaliberű ellenféllel szemben, stabilan hozni? Ezen túl viszont nem szándékom elvenni az örömünket, mert jogos, ez a bámulatos, lenyűgöző gyerek amúgyis a szívem csücske, amióta csak először megláttam a pályán, de a tegnapi szereplése jól mutatja, milyen kevés elég lett nekünk az örömhöz. Nálunk ugyanis mostanra elég lett a szuperlatívuszokhoz az, ha egy játékos FUT. Amint egy ilyen feltűnik a pályán, a csapatban, rögtön megdöbbennünk, rögtön lelkesedünk, mert kontrasztot kapunk és rácsodálkozunk, hogy ezt lehet így is? Ha végignézzük, mit jelent, amikor Vidal, Braithwaite, a szezon elején még de Jong, most éppen Puig a pályán van, egyetlen igazán lényegi különbséget tapasztalunk meg: ott van valaki, aki hajt, aki agilis, aki megy a labdára, megy a labda után, aki harcol, aki rengeteg futást visz a pályára. Ha pedig emellé még hasznos momentumai is vannak (márpedig lesznek, hisz sokat fut), az máris a foci csúcsa. Elnézést ezért a savanyúskodásért, eszem ágában nincs elvenni Puig érdemeit, úgy, ahogy van, máris kulcsszerepbe tenném a srácot, de sajnos ezek a gondolataim jöttek a pozitívumok mellé szinte azonnal. És ez nem azért van, mert pesszimista lennék, inkább azért, mert megpróbáltam beállítani a kontrasztot a képen.
Rakitic – győztes gól, ami az összképen (már) nem sokat lendít.
Fati – soha nem fogom elfelejteni az első pillanatát, amikor pályára lépett, a kamera pedig mutatta, ahogy máris jelzi a labdás embernek, adja csak neki, majd ő aztán csinál vele valamit. Máris meglepő volt egy ennyire „éretlen” gyerektől ez a bátorság, azt is hittem, hogy ez csak afféle arcoskodás, amivel erőn felül villantani akar a közönségnek. Aztán jöttek sorban a hónapok, és amióta csak látom, továbbra is lenyűgöz az, mennyire helyén van fejben. Nincsenek szélsőséges kilengések, nincsenek elbizonytalanodások, nincsenek nagyképű momentumok ez a srác olyan szinten stabil fejben, akaratban, magabiztosságban, ami kizárólag rutinos vérprofik sajátossága. Volt eddig.
Braithwaite – azt gondolom, könnyen lehet belőle egy „újabb Lenglet”. Bevallottan padra érkezett, nem nagy név, viszont munkával, elszántsággal, lehetőséggel nem kizárt, hogy a padon túl is kivívhatja magának a helyét.
