Lévén, hogy február van, annak is a közepe, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol olyanokat szoktunk mondani például, hogy: most kezdődik a szezon! Vagy: most kezdődik a szezon érdemi része! Ehhez hasonlókat mondtunk éveken keresztül, idén azonban már nem tesszük ezt. Másmilyeneket mondunk.

Például hogy: csapatot építünk! Vagy: fiatalítunk! Vagy: átmeneti évet élünk, a jövőért dolgozunk!

Alig két éve a jelenlegi középvédő-hiányos időszakban a minimum az lett volna, hogy igazolásért kiált az egyszeri Barça szurkoló, a klub pedig gondolkodás nélkül vett is volna egy kiöregedőben levő játékost, hogy betömje a hiányt a védelem közepén. Máris megemlítve, hogy a kiöregedőben lévő játékost értékén felül vettük volna, a fizetését nálunk megduplázta volna előző klubjához képest, a szerződése nagyjából a 38. életéve magasságában járt volna le, ő pedig azt böcsületesen ki is töltötte volna, szabadulni még akkor se tudtunk volna tőle, ha már edzésekre is csak járókerettel tud lemenni.

Ezzel szemben idén nem igazolásért kiáltott az egyszeri Barça szurkoló, hanem Araújo felépüléséért. Egy olyan meccs előtt, ami minden szempontból a szezon legfontosabbjai közé sorolható! Egy OLYAN gyereket(!) vártunk vissza a csapatba, aki tavaly ugyan végigücsörögte a meccsek egy részét a padon, ott azonban legfeljebb amolyan nosztalgikus látványelemként létezett, a „lám, VAN a La Masián utánpótlás-képzés, hiszen az előbb bevillant egy pillanatra a kamera látószögébe az a hülyebajuszos gyerek is!”, és egyébként az ő esetében konkrétan HAMIS szlogen megtestesüléseként.

Nagyot fordult a világ közel egy év alatt! Olyan nagyot, hogy a „galaktikus” útra csábult FC Barcelona -, ha tetszett, ha nem – visszatért önmaga gyökereihez. Figyelembe véve persze azt is, hogy nem lehetséges világverő csapatot építeni kizárólag saját forrásból, az „élet”, a „sors”, a „nagy irányító” tett arról, hogy határozott pofonokkal kényszerítse a klubot vissza arra az útra, ami jó esetben önszántából a sajátja. Valamint belekényszerítse abba is a csapatot, hogy megújuljon, hiába tűnt kényelmesnek további évekig húzni a váltást, törésként megélve a kilépést a komfortzónából. Amely komfortzónát végül annak - addigi - alapja rengette meg: Lionel Messi.

Visszatekintve a szezon eddigi történéseire, tudható volt a váltás nehézsége, sejthető volt, hogy megfizetjük az árát a kényelmeskedésnek, a halogatásnak. Jöttek is sorban a pofonok, mondjuk ki, irgalmatlan szar érzés volt, hogy a Barcelona már szűkebb környezetét is képtelen meghatározni, pláne dominálni. Szó nincs itt még arról, hogy "Európa elitje", meg, hogy majd "mi is odatartoznánk", a spanyol focikörnyezetben is középcsapattá sikerült vergődni magunkat. Mert az a szezon elejében nem volt kérdés, hogy a spanyol elit ver minket, amikor csak gondolja. Nekünk pedig maradt a káröröm, hogy a Real ugyanúgy bajban van, a szezon közepére pedig az is kirajzolódni látszik, hogy a generációváltásban, a megújulásban előnybe kerültünk velük szemben.

(Lehet, hogy kiderül majd, tévedek, de ennek szerintem az oka pillanatnyilag az, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben tarthatatlan a „galaktikus szemlélet”, míg nekünk nagyobb tartalékaink maradtak a hátországban. Hátország alatt értve a játékosfigyelő-rendszert, a kapcsolati hálót a helyi (értsd: spanyol), kisebb klubokhoz, vagy egyáltalán azt az elképzelést, miszerint hamarabb képesek lehetünk visszatérni a „lásd meg a kiaknázatlan kincseket -> hozd el -> formálj belőle a magad képére és MAGADNAK megfelelő játékost -> jó esetben alapembert -> még jobb esetben kulcsjátékost” folyamathoz. Ami pedig tripla haszon, hogy ezek a kiaknázatlan kincsek jelenleg is itt vannak nálunk (Araújo például), csupán a kényszer hiányzott eddig ahhoz, hogy ki is hozzuk belőlük a lehetőségeket. Vagyis az a helyzet sem áll fenn, ami Messi leigazolásakor: MOST kell az eredmény, nincs idő kivárni, amíg első csapatbeli játékos lehet belőle, ne is áldozzunk rá időt, pénzt és energiát.)

Aztán mostanra a spanyol középcsapatból az lett, ami játékosai (értéke, tudása, képességei) jogán jár neki: spanyol topcsapat. Ami viszont ettől még a nemzetközi mezőnyben nem túl fényes titulus pillanatnyilag.

Biztosan van olyan fogalom a futballtudományban is, hogy: ciklikusság. Kell, hogy legyen, mert tapasztaltuk már többször, és most is tapasztaljuk. Egyértelmű, hogy a spanyol foci durván három évvel ezelőtt még, és azt megelőzően legalább nagyjából tíz évig uralta a világot. Az mindig is úgy volt, hogy az ENNYIRE uralkodó trendeket eltanulják aztán máshol is, meg is történt ez, ahogy szétszéledtek a világba a(z addigra már nagyon keresett) spanyol szakemberek és játékosok. Nincs ebben semmi meglepő, ugyanez történt a magyarokkal, a hollandokkal, hogy csak a számunkra legkedvesebbeket említsem. Mi pedig most egy ilyen folyamatot láthattuk az elmúlt években élő egyenes adásban.

A spanyolok szétszéledtek a világban, megtanították a világnak azt, amit ők tudnak a fociról, a világ a maga képéhez igazította ezt a tudást, majd pedig „elvették” a spanyoloktól a kiváltságot, hogy ők uralkodjanak a fociban. Ezt lényegében felismerhetjük a jelenlegi eseményekben, a felismerés után azonban a történet már sokféleképp alakulhat.

Egyik változata lehet az, amikor egy nemzet évtizedekkel később is még a dicsőséges időket meséli önmagának újra, meg újra, érdemi lépéseket azonban következetesen nem téve azok felélesztéséért. Másik változata lehet az, amikor egy nemzet -, ha évtizeddel/évtizedekkel később is – felismeri, hogy saját értékei mentén kell a boldogulást keresni, majd kitartó és következetes munkával legalább megközelíti a dicsőség éveit. A különbség véleményem szerint a cselekvésben, a tettekben, a munkában van.

Koeman amióta megérkezett, lényegében folyamatosan a munkáról beszél, ismerve őt már játékosként, ez persze nem meglepő. Mint ahogy az sem, hogy az ismert előzmények után éppen most, éppen ilyen körülmények közé érkezve, erre volt legnagyobb szüksége a csapatnak. Valakire, aki megköveteli a munkát, sőt, nála a maximum a minimum. Az a minimális elvárás, hogy mindenki maximálisan tegye oda magát, ha a melóról van szó. És hogy honnan lehet ez ismerős számunkra?

Guardiola ugyanilyen mentalitású.

Miközben a varázslatos Barça éveket emlegetjük, hajlamosak vagyunk egy dologról megfeledkezni: a csillogás, a trófeahalmozás mögött iszonyatos mennyiségű és következetes munka volt. Akkoriban nem csak azért néztünk el egy BL-kiesést, mert belefért a rengeteg siker mellett, de azért is, mert a vereség egy dolgon biztosan nem múlt: a láthatóan minden meccsbe beletett maximális munkán.

A vereség, a kiesés bármikor elnézhető, elfogadható, tolerálható, ha szemmel láthatóan megtett mindent az egyén és a csapat is a győzelemért. És ez igaz, függetlenül attól, hogy melyik csapatról, melyik bajnokságról, melyik osztályról, melyik ellenfélről beszélünk. Ha a csapat láthatóan megtesz mindent a győzelemért, mondhatjuk azt, hogy - ezúttal - jobb volt az ellenfél. És ez így van akkor is, ha a Chelsea-vel szemben esünk ki 2005-ben, de akkor is, ha a PSG-vel szemben 2021-ben.

Bajnokok Ligája, nyolcaddöntő, 1. meccs

FC Barcelona – PSG

21:00, Spíler2