Adott a következő szituáció: van egy csapat, amely állami hátterekkel, a világ összes pénzével, százmilliókat elköltve, FFP-szabályokat büntetlenül áthágva keresztülhugyozta magát Európa összes klubcsapatán, ezáltal "kikiáltatva magát" az aranybogyó gálán a világ legjobb klubjának.

Egy klub, amelynek elnöke "egyszer csak" ott találta magát az UEFA legfelsőbb vezetői között egy rendkívül befolyásos pozícióban. Egy elnök, aki ellen mélyreható nyomozás folyt a megnyert katari VB projekt miatt. Egy elnök, akit emberrablással, kínzással és zsarolással vádoltak a politikai ellenfelei... 

Aztán van itt egy edző, aki – számomra legalábbis – a világ egyik legjobbja: mentálisan kőkemény, elképesztően felkészült és végtelenül innovatív. Egy igazi EMBER – csupa nagybetűvel. Egy fickó aki megjárta a poklot és úgy tudott visszajönni onnan, ahogyan számomra elképzelhetetlen.

Ráadásul "egy közülünk".

Itt lépte át a "hallhatatlanság küszöbét" és rakta össze a történelem egyik legbrutálisabb FC Barcelonáját. 

Egyszerre érzem ezt a rohadt nagy ellentmondást aközött, amit a klub az új tulajdonosokkal képvisel és aközött, amit a gyepen mutat Luchóval. Egyszerre van bennem ez a kettőség, mert látom és elismerem a pályán nyújtotta teljesítményüket, de közben látom, és tudom, hogy ez a pénzzel és "politikai szívességekkel teli" aranykalitka kong az integritás és identitás ürességétől..

...s ha majd egyszer az elnök úr erre a hobbira is ráun, akkor megint nem marad más, csak az üres, magárahagyott kalitka.