A Gijon látogat hozzánk ma este, akiket nyilván jobb belátásra kell bírni, mint mindenkit mostantól, hogy értelme legyen a viszonylagos észheztérésnek.

Nem is tudom mikor szippantott be utoljára ennyire mérkőzés, mint a vasárnapi. Nem mint elemzőt, vagy analitikust, vagy szakállsimogató szakértőt, leginkább mert egyik sem vagyok. Mint szurkolót vitt magával. És nagyon jó helyre vitt.

Atléti, Calderon, sorsdöntő - csak a szokásos.

Mint már írtuk, a régi posztok csak részben, jobbára képek nélkül mardtak meg, s teljes helyreállításra sajnos nincs kapacitásunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy néhány személyes kedvencünket azért "megmentjük", és újra publikáljuk, a lehetőségekhez mérten az eredeti formájában. A blog bizony megdöbbentően öreg, így bizonyára sok olyan olvasó van, akiknek ezek a posztok teljesen újak lesznek. A többiek meg reméljük nem haragszanak meg ezért, és kellemes nosztalgiával olvassák majd őket. Nem is szaporítom a szót, jöjjön a TEC anno sorozat első darabja.

Egy klubnak szurkolni, egy csapatért rajongani sok tekintetben hasonlít a szerelemhez. Hajlamos az ember csak a jót látni a rózsaszín szemüvegén keresztül, és minden egyébről elfeledkezni. Persze a hétköznapi apró-cseprő ügyeken időnként a legnagyobb harmóniában élő párok is összekapnak, de a "te meg a koleszban 'szal mostál fogat minden este" típusú megjegyzések azért tabunak számítanak. Mi most - némileg szentségtörő módon - mégis teregetünk egy kis szennyest a múltból. A történet egyrészt tanulságos, másrészt természeténél fogva nem igazán közismert.

1–1-nél már megvolt a poszt címe, és egy fasza felütés is. A 11-es után viszont újra kellett gondolnom az egészet, mert ha nehezen is, de nyertünk és maradtunk másodikak. A játékosok egyéni értékelésén finomítottam, és magasabb pontszámokat adtam. De jobban belegondolva... változtatott valamit, hogy nyertünk? Tartjuk a lépést a Sevillával és még van egy halvány esélyünk a bajnoki címre, de ezektől eltekintve valami nagyon nincs rendben a csapat öltözőjében.