Feltehetőleg valamilyen sötét mágia vagy egyéb boszorkányság védi az Anoetát, más magyarázatot ugyanis nem igazán tudunk arra, miként voltunk képesek az utóbbi öt évben egy középcsapat otthonából csupán egyetlen árva pontot elhozni. Közben megfordult néhány edző a Barca élén, de sem Guardiola, sem Vilanova, sem Martino, sem Luis Enrique nem tudott itt győzni. Viszont ha idén bajnokok akarunk lenni…
Még az ős NST-n született egy poszt a di Matteo-féle Chelsea BL győzelme kapcsán: "szeretni nem kell, tisztelni muszáj" címmel. Valahogy így vagyunk az Atlético Madriddal is. Simeone legénysége nem az eszéről híres, de amit csinálnak, azt jól csinálják. Mégis, Luis Enrique Barcája ellen már hetedik alkalommal dől romba az eltervezett taktikájuk. Tény, a fizikai párharcokra építő, pozíciós játékuk nem ez ellen a katalán csapat ellen lett kitalálva.
Naivan mást vártunk, aztán persze összejött a legrosszabb forgatókönyv. Az Atletin kellene túljutni a BL elődöntőjéért. Egy olyan csapaton, akik akkor érzik magukat a legjobban, ha valaki rájuk akarja kényszeríteni az akaratát, birtokolni akarja a labdát, kezdeményezni akar ellenük. Ha egy összecsapásban ők a nagycsapat, hajlamosak megszenvedni, mint ahogy az látszott a PSV ellen, de ha odaadhatják a labdát, visszaállhatnak, faraghatnak, kontrázhatnak, akkor nagyon jól tudják leplezni a hiányosságaikat. Kétrészes gladiátorharcra készülünk.
Történelmi mérkőzésre készül a Barcelona. Igazán ritkák azok a Calssicók ugyanis, amiknek nincsen igazán tétje. Ez a mai pont olyan - ezért történelmi. Majd mindegy mi történik, mármint a pontok tekintetében, kevés már a hátralévő meccs, nagy a pontkülönbség, a Real számára a bronz csillogása az életszerű, de mégis. Mégis van valami, ami miatt minden Classico fontos.
Ahogy a bölcs Marsellus Wallace mondta: "A meccs estéjén talán érzel majd valami szúrás félét. Az a becsvágy, ami buzerál."
