Avagy, hogyan lett a Barça ”egy klubnál több”-ből szimpla világmárka.

Mivel saját ötletünk évek óta és továbbra sincs, persze igazából van, csak majd hülyék lennénk ingyér' ugyebár, viszont bajok vannak ezerszám', a klasszikus megoldáshoz nyúlunk: átveszünk egy anyagot valakitől, aki frankón összefoglalta az ezerszám' bajokat. Mi több! Nem csupán összefoglalta, de folyamatában el is helyezte azt a közelmúlt eseményei között. Sőt, kívülállóként, ezért aztán objektíven elemezve a tényeket, új megvilágításba helyezi a körülöttünk történő változásokat.

Az alábbi írás a ’The Telegraph’- ban jelent meg március 8-án és Jonathan Liew agya/keze munkája. A fordítás nem szó szerinti, mert úgy béna lenne. Az eredeti pedig itt van: http://www.telegraph.co.uk/football/2017/03/08/madridification-barcelona-barca-went-mes-que-un-club-just-another/

A folytatás meg a tovább után…

Birodalom

„A Barça egy globális klub. De a világ egy nagy hely, és pillanatnyilag mi csak egy nagyon kis helyet foglalunk el benne.”

Josep Bartomeu, a Barcelona elnöke

Múlt év szeptemberében a Barcelona megnyitotta első irodáját New Yorkban egy kisebb ünnepség keretén belül. A Waldorf Astoria szálló bejáratánál – ahol ebben az időben a klub vezetői és tisztségviselői tartózkodtak - az USA zászlaja mellé felkerült a klub lobogója is, éjszaka pedig az Empire State Building épülete pompázott a Barça színeiben. Ronaldinho eközben nagy meglepetést okozott azzal, hogy megjelent egy bronxi középiskolában, ahol a helyi srácokkal focizott egy kicsit. „Közelebb akarunk kerülni a szurkolóinkhoz” – magyarázta a klub elnöke, Josep Bartomeu.

Ám ahhoz, hogy a látogatás valódi okát megtudhassuk, egy igényes éttermet kellett figyelnünk Manhattanben ezekben a napokban, ahol Bartomeu elnök és Manel Arroyo alelnök több alkalommal is tárgyalásokat folytattak olyan Wall Street-i vállalatok képviselőivel, mint a Morgan Stanley, a Pricewaterhouse Coopers, a KPMG, vagy a BlackRock.

Amióta Bartomeu 2014-ben az elnöki székbe került, két fő célja van: minél ragyogóbbá tenni a klub nemzetközi hírnevét, valamint ezt a hírnevet minél nagyobb mértékben pénzzé tenni. Az elnök által kitűzött cél, hogy a Barcelona legyen az első futballklub, amely eléri az éves egymilliárd eurós bevételt. És mivel saját, szűkebb környezetében gyakorlatilag elérte a lehetséges bevételi plafont, ahogy az elnök fogalmaz: „ennek a pénznek a nemzetközi piacról kell származnia”.

Hong Kong után New York lett a Barça második tengerentúli központja, és így részévé vált annak az agresszív marketingstratégiának, amivel a klubot, mint márkanevet akarják eladni, immár Észak-Amerikában is. A Barcelona labdarúgó iskolái már behálózzák az Egyesült Államokat és Kanadát, és Bartomeu a Harvard Bussiness School diákjainak azt mondta videóüzenetében: „reméljük, hogy a világ legjobban csodált és kedvelt klubja leszünk”. Még ebben az évben újabb két iroda nyílik meg: Sanghajban, valamint Sao Paulóban.

Eközben a klub kereskedelmi osztálya folyamatosan azon dolgozik, hogy a lehetséges bevételi forrásokat kutassa. Vásárolj FC Barcelona Tempranillo vörösbort! Béreld ki a klub csapatbuszát egy napra! A Joan Gamper által alapított FC Barcelona a XX. század elején a katalán hovatartozás jelképe volt, ma pedig egy világmárka, amelynek elsődleges célja a tőkeáttétes kereskedelem, és amely a labdarúgáshoz csak érintőlegesen kapcsolódik.

Két nappal a New York-i iroda megnyitója után a klub vezetősége hazautazott, hogy élőben nézhessék végig a Barcelona 2-1-es vereségét az Alavés-től a Camp Nouban.

Az út vége

“Egy év a Barcelonánál annyi, mint két év bárhol máshol.”

Victor Valdes, Barcelona ex-kapus

2017. március 4-én este a közönség Luis Enrique nevét skandálta, miközben a Celta Vigo éppen félúton volt ahhoz, hogy ötgólos vereséget szenvedjen a Camp Nouban. Lionel Messi káprázatos gólokat szerzett és fantasztikus gólpasszokat adott, a csapat pedig átmenetileg elfoglalta az első helyet a spanyol bajnokság élén. „Lucho szeretünk téged, kérünk, maradj!” – énekelték a szurkolók. De ez már inkább volt búcsú, semmint a bizalom jele, az edző ugyanis ekkorra már bejelentette végleges távozási szándékát.

Luis Enrique szabadidejében gyilkos 'ironman' triatlonokon vesz részt, de három év a Barcelona kispadján elég volt ahhoz, hogy teljesen felőrölje a munkája. Tegyük hozzá, tisztességesen helytállt. A második világháború óta csupán két edző volt a Barcelona történelmében, akik négy szezonnál többet bírtak – Frank Rijkaard öt évet, hogy a végére önmaga árnyékaként távozzon, és végleg lerombolja edzői pályafutását. Johan Cruyff nyolc évet és megélt egy szívrohamot is eközben.

A Barcelona szervezeti felépítése az ok, amely a futball egyik legkimerítőbb munkahelyévé teszi a klubot. Az angol klubokban az erőviszonyok egyenletes irányt mutatnak: egyre nagyobb hatalom a tulajdonosoké, egyre kevesebb hatalom a szurkolóké. Ezzel szemben a Barcelona a szurkolók tulajdonában van. A közel százhetvenhétezer pártoló tag nem csupán a meccseket nézheti, de a szavazataikkal döntenek arról, ki legyen a következő elnök, így adva hangot az elégedetlenségüknek, és ezzel is táplálva a média lavináit. „A Barça egy folyton morajló vulkán” – ahogy Cruyff jellemezte.

Ha egyetlen pillanatot akarunk megnevezni, amikor Luis Enrique úgy döntött, tovább nem kíván ezen a vulkánon ülni, a PSG elleni első mérkőzést kell kiemelnünk, Párizsban. Valóban sokkoló élmény volt látni, ahogy a Barcelona darabokra hullik, történelmi pillanat volt az a klub történelmében. Mióta a Barça aranykora megkezdődött egy évtizeddel ezelőtt, szenvedett vereséget a csapat. Sőt, nagy vereséget is szenvedett. De ez más volt. Megsemmisítés.

És ezek után Luis Enrique is elvesztette a korábban megszokott kontrollt önmaga felett. „Elfogadom, hogy enyém a felelősség. De amikor győzünk, ugyanezen a hangon kérdezzenek tőlem, mint most!” – mondta akkor egy újságírói kérdésre válaszolva. És a helyszíni beszámolók szerint a kamerák kikapcsolása után a riporter és az edző között tettlegességre is majdnem sor került.

Öt nappal később a Camp Nou közönsége lehurrogta Luis Enriquét a 2-1-es, Leganés elleni győzelem ellenére, majd újabb öt nappal később az edző lemondott.

A tűz uralma

“A pénz másodlagos. A legfontosabbak az elvek, az értékek. És a Barça elvesztette ezeket.”

Johan Cruyff, 2015

Hiába a zűrzavar a pályán, a Barça nincs válságban. Három győzelem a bajnokságban és a PSG elleni történelmi fordítás újabb reményt adott számukra. (A cikk a Málaga és a Juventus elleni vereség előtt íródott – szerk. megj.) Ám a háttérben zajlik egy csata, amely alig észrevehető. A csata a Barcelona lelkéért.

Joan Laporta 2003 és 2010 között volt a Barça elnöke és ő irányította a klub történelmének talán legemlékezetesebb átalakulását. Érkezése előtt a csapat a bajnokság hatodik helyén végzett, amely a nyolcvanas évek óta a leggyengébb eredmény volt a Barça életében. Ezután Frank Rijkaard vezetésével három éven belül megnyerték a Bajnokok Ligáját, majd a távozása után, José Mourinho ellenében egy addig tapasztalatlan edzőt, Pep Guardiolát nevezte ki utódjaként az elnök.

A Barcelona szurkolóinak egy része szerint Laporta uralkodása hozta újra vissza a „régi szép napokat”. Visszahozta a klublegendát, Johan Cruyffot, akit tanácsadóként alkalmazott, majd tiszteletbeli elnökké is kinevezett. Sok pénzt fektetett a La Masiába, amelyet csak „álmaink gyára”-ként nevezett. Hitt a Cruyff-féle futballban, a gyorspasszos játékban, amely a hetvenes évek óta védjegye volt az első csapatnak. A Barcelona néhány évre a pályán és azon kívül is elkápráztatta a világot.

De 2010-ben az egykori alelnök, Sandro Rosell érkezett a Barça elnöki székébe, akinek egészen más elképzelése volt a klub jövőjéről. Ő úgy gondolta, a Barcelonának szembe kell néznie a piac realitásaival, ha talpon akar maradni. Laportát azzal vádolta, hogy súlyos adósságokat hagyott maga után, és megígérte, egy erősebb pénzügyi modellt épít fel, hogy a klub versenyezhessen a világ legjobb játékosainak megszerzéséért. A Neymarért és Luis Suárezért kiadott közel száznegyvenmillió euró az egyik legfélelmetesebb erődemonstráció volt a sport világában.

2014-ben az ellene folyó vizsgálatok miatt Rosell lemondani kényszerült, ám közeli barátjának és szövetségesének, Josep Bartomeunak tudta átadni az elnöki széket. 2015-ben Luis Enrique csapata triplázott, egy évvel később duplázott, az idei szezonban azonban felszínre törtek olyan problémák, amelyeket eddig eltakarhattak a korábbi események.

A Barcelona igazoláspolitikája drága hibák sorozatává változott. A nagy hanggal beharangozott érkezők, mint Arda Turan, André Gomes, vagy Paco Alcácer, nem váltak be, miközben egy olyan alapjátékos, mint Dani Alves megfelelő pótlás nélkül távozott. Az eredmény pedig egy kétarcú Barcelona: még mindig elég jó ahhoz, hogy győzhessen, de megdöbbentően sebezhető, ha gyengébb napot fog ki.

Eközben pedig a híres La Masia utánpótlás-vonalai megszűntek. Ahogy elődjét, Tata Martinót, Luis Enriquét is azzal kezdték vádolni, hogy elhanyagolja a saját nevelésű fiatalokat. Miközben a valóság az, hogy kevesebb, mint három év alatt tizenhat fiatalnak adott lehetőséget a bemutatkozásra. És bár feltűntek olyan játékosok, mint Munir és Rafinha, az igazság az, hogy a fiatalok túlnyomó többsége nem képvisel elég magas színvonalat. Így aztán a Barça elengedni kényszerült olyan ígéretes játékosokat is, mint Alex Grimaldo, vagy Gerard Deulofeu. Ezzel együtt pedig a Barça a korábban megszokottnál is erőteljesebben kénytelen az érinthetetlen csillagaira támaszkodni, mint Messi, Suárez, Neymar, Iniesta, Busquets és Piqué.

És hogy mennyire érinthetetlenek, az idén januárban vált világossá, amikor a klub egyik igazgatója, Pére Gratacós nyilvánosan kritikát fogalmazott meg Messivel szemben.  „Leo a csapat egyik legfontosabb játékosa, de Neymar, Suárez, Iniesta és Piqué nélkül nem lehetne ilyen jó. De természetesen egyértelmű, hogy ő a legjobb” – mondta akkor. Néhány órán belül kirúgták.

De hiába kell problémákkal szembenézniük, akad néhány jó hír is a klub háza tájáról. A ’Deloitte’ könyvvizsgáló cég két évtizede készíti el jelentéseit a sportklubokról, és húsz év óta először fordult elő, hogy az éves árbevétel tekintetében a Barcelona megelőzte a Real Madridot, a mindenkori rekordot jelentő hatszázhúszmillió eurós mutatójával. Történhet tehát bármi a pályán, a Barcelona hatalmas léptekkel halad előre. A pályán kívül.

Ennek persze nem mindenki örül. Laporta ugyan vereséget szenvedett az elnökválasztásokon, mégis folyamatosan kritizálja a jelenlegi vezetést. „Már jó ideje megkezdődött a Barça lerombolása. A jelenlegi vezetők csak a saját üzleteik lebonyolítására használják a klubot” – mondja ő.

Összefoglalva a 2017-es Barcelonát: kiegyensúlyozatlan csapat, gyenge igazolások, világszínvonalú sztárok, kétszintű öltöző, elhanyagolt utánpótlás és soha nem látott, szárnyaló kereskedelmi teljesítmény.

Tartalomszolgáltatás

“A legjobb játékosok megkeresik a saját fizetésüket.”

Jose Angel Sánchez, a kétezres évek elejének kereskedelmi igazgatója a Real Madridnál

Ahhoz, hogy megérthessük a modern Barcelonát, meg kell értenünk a modern Real Madridot. És, hogy mindkettőt megérthessük, meg kell értenünk a modern Manchester Unitedet. Az 1990-es években a Manchester United nem csupán uralta az angol labdarúgást, de megváltoztatta a gondolkodásmódot abban, ahogy a futballklubok bevételeiket növelhetik. Ők voltak az első csapat, akik kihasználták a kelet-ázsiai feltörekvő piacokban rejlő lehetőségeket, ők voltak az elsők, akik felismerték a vendéglátásban rejlő potenciált, és ők voltak az elsők, akik saját tévécsatornát hoztak létre. Ők voltak az ezredforduló leggazdagabb futballklubja, amelyet a Real Madrid, a Barcelona és a többi rivális is csak irigykedve nézhetett.

2000-ben Florentino Pérez azzal a merész ígérettel került a Real Madrid elnöki székébe, hogy megválasztása esetén elcsábítja Luis Figót a rivális Barcelonától. Az ezt követő években a Real megvalósította a sportban valaha látott legbámulatosabb igazoláspolitikát és elkezdődött a „galaktikus-korszak”. Négy egymást követő nyáron érkezett Figo, Zinedine Zidane, Ronaldo és David Beckham, miközben a klub elköltött kétszáztizennyolc-millió eurót. Később megszerezték Kakát, Cristiano Ronaldót, Gareth Bale-t és James Rodriguezt. A Real Madrid tizenhat éven keresztül vezette a világon átigazolásért kiadott legmagasabb összegek listáját, egészen addig, míg tavaly nyáron a Manchester United le nem igazolta Paul Pogbát.

És még ha kintről értelmetlennek, akár őrültnek is tűnik ez az igazoláspolitika, volt benne rendszer, amelyet – akár hiszi valaki, akár nem – az Oroszlánkirály című film inspirált. A Real vezetői tanultak a Disney menedzsereitől, túlléptek az elsősorban jegyeladásból származó bevételekre alapuló felfogáson és felépítettek egy hosszútávon is szórakoztató márkanevet. Ahogy a film is kilépett a mozik világából és mellékhajtásként további bevételeket generált a kapcsolódó termékek révén. Ez lett a Real Madrid klubmodellje: csináld meg a show-t, add el a tömegeknek, majd sajtold ki belőle az utolsó fillért is!

A United ragyogó nyomot hagyott maga után az újszerű szemléletével, a Real Madrid azonban rajtuk is túllépett. Tartalomszolgáltatóvá definiálta a futballklubot és szórakoztató árucikké definiálta a labdarúgót. „A legjobb játékosok megkeresik a saját fizetésüket. Ők biztosítják a legjobb teljesítményt és a legjobb látványt is. A Real Madrid egy márka, és a termék – a játékosok és a játék – a tartalom. Mindent ezért teszünk.” – Angel Sánchez.

2003. július, a Real Madrid bemutatja legújabb igazolását, David Beckhamet. A sajtótájékoztatót délelőtt tizenegy órára időzítették, hogy még leadhassák Ázsiában az esti híradókban. És – Diana hercegnő temetése után – a tévé történelmének második legnézettebb eseménye lett. „Fordulópont volt az érkezése, mert bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a látvány fontosabb számunkra, mint maga a játék” – mondja egy meg nem nevezett Real Madrid igazgató Sid Lowe: Félelem és reszketés a La Ligában című könyvében.

És az eredmények érkeztek is. A klub boldogan tartotta galaktikus csillagait, ez egyensúlyba hozta a költségvetési eredményeket, ám veszteséget jelentett máshol. Mivel az átigazolások elsősorban a támadókra fókuszáltak, maga a csapat szánalmasan kiegyensúlyozatlanná vált. Pérez bármilyen fizetést hajlandó volt megadni kedvenceinek, miközben a hátsó ajtón egymás után távoztak a még sikeres edzők is. A közepes játékosok és a perememberek egyre többet kezdtek panaszkodni arról, milyen kiváltságok illetik meg a sztárokat, ezért közülük többet is könnyedén eltávolítottak, miközben a csapat egyre mélyebbre süllyedt. Az ötvenes évek eleje óta nem fordult az elő, hogy a Real Madrid semmilyen trófeát nem nyert három szezonon keresztül, emellett eladtak több edzőpályát is, csak hogy a galaktikusok fizetését fenntarthassák.

„A Real Madridnak nincs semmilyen terve arról, hogyan játsszon” – írta Santiago Segurola az ’El Pais’- ban. „Ez a Real Madrid nem más, mint egy kereskedelmi termék, ahol a sport másodlagossá vált. A sztárok hatalmas fizetéseket vesznek fel, miközben nem alkotnak csapatot. Kiábrándító mozaikot alkotnak azzal, hogy néhányan már pályafutásuk alkonyán járnak, a többiek pedig kizárólag anyagi okok miatt szerepelnek itt”.

És miközben a Real Madrid visszaesett, a Barcelona éppen ellentétes utat járt be. A Rijkaard vezette Barcelona megszerezte a klub történelmének második legrangosabb európai kupáját, majd érkezett Guardiola, aki rövid idő alatt további kettőt is megnyert. És ahogy a Guardiola vezette saját nevelésű csapat elsöpört mindenkit, elsöpörte a galaktikus ideológiát is, rámutatva annak gyengeségeire és eredménytelenségére. A saját utánpótlás, a lokálpatriotizmus és a természetes tehetség hozta el a diadalokat, éppen úgy, ahogy Laporta és Cruyff korábban elképzelte.

A pályán kívül azonban valami egészen más folyamat vette kezdetét.

Támadás

“Számomra a Real Madrid a férfi, a Barcelona pedig a nő. Ráadásul egy extrém módon hiú nő.”

Carlos Ruiz Zafon, író

Amikor Laporta 2003-ban átvette a Barcelona irányítását, a klub szörnyű bajban volt. A bevételek nyolcvannyolc százalékát elvitték a fizetések, a kereskedelmi elképzelések primitívek voltak, és ahogy Laporta akkor megjegyezte, míg a Manchester United kétmillió eurót kérhetett egy barátságos meccsért, a Barcelona mindössze háromszázezret.

És amíg Rijkaard és Guardiola a csúcsra emelték a La Masia legjobbjait, Laporta feladata az volt, hogy a kereskedelmi gépezetet rendbe tegye. Újratárgyalta a klub adósságainak ütemezését, hatvan százalékkal megemelte a pártoló tagság létszámát, és amikor a lehetőség megnyílt erre, leigazolta a saját galaktikus játékosát. Felhasználva Rosell kapcsolatait a Nike-nál, megszerezte Ronaldinhót, majd később Samuel Eto’o-t, Thierry Henry-t és Zlatan Ibrahimovicsot.

És ugyan a Real Madridhoz hasonlóan a Barcelona is sokat költött, a figyelme nem korlátozódott kizárólag a sportra. Mert ahogy Ferran Soriano alelnök fogalmazott „kötelezettségekkel tartozunk a társadalomnak is”. 2006-ban a Barcelona történelme során először engedett szponzort megjelenni a csapat mezén, ám az Unicef logóért a klub fizetett évi hétmillió eurót, nem pedig fordítva. Emellett Laporta, a rendíthetetlen szeparatista szoros együttműködést alakított ki a katalán függetlenségi mozgalommal is. És bár a klub szlogenje – „több mint egy klub” – gyakran ideális fegyverré vált, amelyet éppen a Barça ellen lehetett fordítani, mégis igaznak tűnt.

Aztán Rosell érkezése az elnöki székbe mindent megváltoztatott. Az Unicef logó hátrakerült, hogy helyet adhasson először Qatar Foundation-nek, majd a Qatar Airways-nek 2013-ban. És éles ellentétben Laportával, aki gyakran fogalmazott meg kritikát a „spanyol elnyomással” szemben, Bartomeu még a katalán függetlenségi népszavazástól is elhatárolódott 2015-ben. „Nem fogok nyilatkozni. Nekünk mindig a sportról kell beszélnünk, nem vehetünk részt politikai kampányokban” – mondta akkor.

Bartomeu úgy gondolja, nincs ideje a kicsinyes regionális politikára, az ő elképzelései sokkal nagyratörőbbek. A következő projektje a Camp Nou kilencvenhétezerről százötezresre, valamint a VIP-szektor ezernyolcszáz férőhelyesről tízezresre való növelése. Első alkalommal fogják értékesíteni a Camp Nou névadási jogát a legnagyobb ajánlatot tevő cégnek, feltehetően újabb több-százmillió eurós bevételt elérve ezzel.

Természetesen sokan tiltakoznak ez ellen, de Bartomeu máris leszögezte, hogy mindez szükséges akkor, ha a világfutball csúcsán akarják tartani a Barcelonát. A stadion nevének értékesítése nem csupán lehetőség, hanem kötelezettség. És mindez elvezet minket a legfontosabb kérdésekhez. A Barcelona a fennmaradásáért akar pénzt keresni? Vagy azért marad fenn, hogy pénzt keressen? 

A labda pattog

“A Barcelona egy olyan csapat, amely lassan a végéhez közeledik.”

Bernd Schuster, ex-Barça játékos

A klubok szeretik azt mondani, hogy a pénzügyi sikerek és a sportsikerek szorosan összefüggenek egymással. Győzz a futballban! Keress pénzt! A pénzből vegyél játékosokat, hogy még többször győzhess! Persze nekik ezt kell mondaniuk. Mert ez jó indok a kapzsiságra, nagyszerűen néz ki a tanácsteremben, miközben a 'powerpoint' prezentációkat adják elő, a legnagyobb előnye pedig, hogy elég homályos ahhoz, hogy hihető legyen.

De a kapcsolatok összetettsége ennél jóval bonyolultabb a sport legmagasabb szintjén. És ezt legjobban talán éppen Josep Bartomeu 2015. decemberi interjúja írja le, amelyet a ’Financial Times’-nak adott. „A képlet, amely a klubot naggyá tette a közelmúltban a következő: a sportsikerek adják a társadalmi sikereket, a társadalmi sikerek pedig a gazdasági sikereket. De mi szeretnénk, ha a sikerek nem csupán a győzelmeken, vagy a vereségeken múlnának. Mi azt akarjuk, hogy akkor is a klubra hivatkozzon a világ, ha valami hiba történik”.

Olvasva az utóbbi két mondatot, nagyon nehéz kitalálni, vajon mire is gondolhatott az elnök. Hisz lényegében arról beszél, hogy egy modern klub elsődleges funkciója nem csupán a győzelem, hanem az, hogy már előre bebiztosíthassa magát egy vereség esetére is. Természetesen Bartomeu számára sem mindegy, hogy a csapat győz, vagy vereséget szenved. A kijelentéseinek inkább az a lényege, hogy üzleti szempontból mindegy az eredményesség.

Ez a látásmód azonban rávilágít egy fontos elemre. Ugyanis minden sport magában hordoz bizonytalansági tényezőket. A labda pattog. A sorsolás szerencsés, vagy kevésbé szerencsés is lehet. A forma kiszámíthatatlan, közbeszólhat a fizikai állapot, de akár az emberi gyarlóság is. A csapat együttműködése és az emberi kapcsolatok mind véletlenszerűséget hordoznak magukban. Játszhatsz rosszul, de ha nyersz, megkapod a három pontot. Játszhatsz jól, de vereséget szenvedhetsz, és nem kapsz egy pontot sem. Hiába készülsz fel alaposan és hiába ölsz sok pénzt a projektbe, nincs garancia a sikerre.

A sikeres vállalatok pedig mind irtóznak ettől. A bizonytalanság rossz a befektetők számára, rossz a piacnak és rossz az üzletnek. Ez az, amiért a modern klubok mindent megpróbálnak megtenni annak érdekében, hogy a sport kockázatát lehetőség szerint minimálisra korlátozzák, miközben a bevételeiket maximalizálják. Ezért is van, hogy Bartomeu támogatja az elképzelést, mely szerint a nagy klubok automatikusan indulhatnának a Bajnokok Ligájában, akkor is, ha bajnoki eredményeik alapján erre nem lenne lehetőségük.

A pályán soha nem zárható ki teljesen a vereség. Ugyanakkor a Barcelona megteremtette magának azt a pénzügyi erőt, amellyel biztosíthatja a trófeák megszerzését az elkövetkező évtizedben. De akár tudatosan, akár nem, ugyanazt a fellendülés,- és válsággörbét járják be, amit a Real Madrid egy évtizeddel ezelőtt. Azok az erők, amelyek a stabilitást megadják a tanácsteremben, gyakran a stabilitás ellen dolgoznak a pályán.

A modern szuperklub egy nyugtalan vadállat. Annak érdekében, hogy a show folytatódhasson, folyamatosan meg kell felelni a változó környezetnek, emiatt viszont a klub szinte állandóan átmeneti állapotban működik. Minden átigazolási szezon új igényt jelent sztárok érkezésére, tekintet nélkül a taktikai szempontokra, vagy arra, hogyan illeszkedik majd az új ember az öltöző légkörébe. A rajongók és a média általi állandó nyomás azonnali döntéseket kíván, mivel a közvélemény azonnal ítéletet mond az új emberek és a friss események felett. A modern szuperklub nem más, mint egy szórakoztató termék.

A Real már felfedezte ezt. A Barcelona szintén felfedezte. Lesznek szezonok, amikor megnyernek több mindent. De lesznek szezonok, amikor nem nyernek semmit. Ám amíg a klub okosan kezeli a helyzetet, még a kudarc éveiben is felfedezhetők lesznek viszonylagos sikerek. És itt ismét a Manchester United modellje tanulságos. A pályán nagyon hullámzó a teljesítményük, mégis egymást követő tizenkét szezonban sikerült folyamatosan növelni a bevételeiket. Akár szerepeltek a Bajnokok Ligájában, akár nem. És ha ez egy klubnak sikerülhetett, akkor a világ minden klubja akar magának ebből egy szeletet.

Tehát Schuster véleménye egyszerre helyes és téves. Ez nem a Barcelona vége, hanem a végtelen számú végek és kezdetek örökös változása. Hiába láthattuk közelinek a véget az elmúlt hetekben, a taktikai váltás a 3-4-3 rendszerre és Messi újbóli közel csúcsformába hozása javított a helyzeten.

De hacsak nem változik valami gyökeresen, a Barcelona eredményei nem lesznek ugyanolyanok, mint a közelmúlt legsikeresebb éveiben. A játék folyamatosan változik. Nincs sok értelme összehasonlítani a La Masia jelenlegi fiataljait a Messi-generációval. Ugyan nyolc saját nevelésű játékos szerepelt a 2011-es BL-döntőben, közülük öten 1998 és 2004 között debütáltak, amely időszakot azóta is a klub egyik mélypontjának tekintenek. Talán Sergi Samper, vagy Adama Traoré képes lett volna megküzdeni azokkal a viszonyokkal és azokban a nehéz időkben is feltűnni. De talán nem.

A klub változik. Soha többé nem lesz olyan saját nevelésű generáció, amely a Guardiola csapat alapjait alkotta. Soha többé nem lesz a Barça mezén ingyenes reklám. Ez lehet sajnálatos egyesek számára, de ha 2017-ben is fenn akarnak maradni a csúcsfutballban, akkor el kell fogadni, hogy ez az ára az üzleti tevékenységnek.

A Barcelona nincs válsághelyzetben. És bizonyos értelemben ez a lényeg. Jöhet akár több katasztrófa is a jövőben, de a Barcelona soha többé nem lesz válsághelyzetben.