Kezdjük az első alapvetéssel: a Real Madridnak sokadlagos volt ez a trófea. És ezt gúnyos felhang nélkül mondom. Átjött a pályáról. Látni lehetett. Elsősorban abban, hogy -, bár akadt néhány "renitens" közöttük - jellemzően következetesen méterekről nézték végig, ahogy a játékosaink labdázgattak. Nyilván örülünk, nyilván jelentős pillanat ez nekünk, de ahogy minden esetben, itt is érdemes figyelembe venni, hogy mennyire hagyta érvényesülni egyik csapat a másikat.

Mert ez jelentkezhet abban, hogy mennyire dominál az egyik csapat, a másik meg tehetetlen ezzel szemben. De abban is, hogy mennyire passzív az egyik csapat, aminek köszönhetően a másik komfortosan lubickolhat az ajándékul kapott helyzetben.

Ezzel együtt azt is érdemes megérteni, hogy amíg többen kárhoztatják Laportát, Xavit, amiért az „elavult tiki-takával próbálkozik”, egyáltalán nem azzal próbálkozik. Amikor Xavi a futballfilozófiájáról beszél, akkor NEM a tiki-takáról beszél, hanem a domináns, más néven pozitív futballról.

A pozitív foci támadó akar lenni, de legalábbis kontrollálni akarja a pályán történteket, ezen túl ki akarja kényszeríteni a hibát az ellenfélből. A negatív foci pedig nem kíván kontrollálni, dominálni pláne nem, legfőképpen pedig nem kikényszeríti a hibát az ellenfélből, hanem kivárja azt. EZ az igazi filozófia Xavi mondataiban, nem pedig a közelmúlt fociforradalmának nosztalgikus erőltetése. Érdemes ezt észrevenni, ennek szellemében nézni, látni, minősíteni a történéseket.

A pozitív és negatív focinak van további itt érdekes aspektusa is: a pozitív foci szép, látványos, hiszen gólra tör, a negatív foci pedig praktikus, hiszen eredményközpontú. A kettő közötti megítélés ezzel együtt klubfüggő is, hiszen erősen támaszkodik adott klub hagyományaira, ezzel együtt szurkolói is jó eséllyel eleve ennek fényében választanak kedvenc csapatot.

A Barça esetében bonyolítja a helyzetet, hogy a közelmúlt csodacsapatának árnyékában létezik a jelenlegi, bár talán Messi távozásával végre széles (szurkolói) körben elfogadottá lett a múlt lezárása. De valóban, nem csak szavakban.

A pozitív/negatív focinak van még egy említésre érdemes aspektusa, mégpedig az, hogy mennyire éli sikeres, itt értsd: trófeákban gazdag időszakát a klub. Sokkal gyakoribb akkor a játék minőségében, élvezhetőségében kritikát találni, amikor sok trófeával gazdagodik a klub, ínséges időkben a szurkolók is hajlamosabbak feladni az „elveikből”, mindegy már, mi történik a pályán, csak legyen végre valami siker. Mi pedig most utóbbi helyzetben vagyunk.

Akár csak öt éve is lófütty kategória lett volna ez a trófea, dobjuk a vitrinbe, de valahova hátra, nem kell annak szem előtt rontani a képet, hiszen van annál fontosabb is. Ezzel együtt szintén öt éve már a bajnoki serleg is „érdektelen” kategóriába esett, volt belőle annyi sorban, hogy még jó is volt, ha végre más vitte el. Legyen valami érdekesség, kihívás a következő szezonra legalább. Ha bevalljuk maguknak, akkor tulajdonképpen eljutottunk oda, ahol a bajnoki trófeának sem volt már megbecsültsége, egyik pipa jött a másik után, hogy ez is megvan, meg amaz is. Ez a szuperkupa azonban, hiába kisebb értékű, nekünk most nagyon fontos volt.

Először is, ez volt a Messi-korszak utáni első trófea, ezzel ez a pillanat újabb megerősítése lett a korszak lezárásának. Másodszor sok fiatal játékosunk van, akiknek még nem volt semmi ilyesmi a pályafutásában, nyilvánvalóan fontos pillanat ez számukra. Azért is, mert tudtuk, hogy hiába ügyesek, hiába hasznosak, hiába a jövő lehetőségei, győztes csapatot formálni sokkal nehezebb, mint jót. Jó alatt értem azt, hogy ideális együttállásokkal sok csapat játszhatott, és játszott is mindig élvezetes focit, attól még a korlátaik okán nem lett automatikus esélyük akár egyetlen trófea megszerzésére sem. Inkább lett sorsuk az, hogy szétkapkodták a játékosaikat, a klub és szurkolói meg várhattak akár évtizedeket is, mire egy újabb kivételes együttállást volt szerencséjük megélni.

A fiatal játékosaink meglepően érettek, elég, ha megemlítem tegnapról Baldét, aki több alkalommal is a másodperc tört része alatt ismert fel szituációkat, volt, hogy közel ugyanazt a szituációt egymást követően két különböző módon reagálta le és mindkettőből ő került ki győztesen. Pedrit nem is kell szinte említeni, lenyűgöző, hogy milyen „egyszerű” megoldásokat választ mindig a játékszituációkra, állítom, hogy játékintelligenciában MÁR ott tart, ahol Xavi fénykorában. Sajnos félrecsúszott, de Fatinál a kezdetektől lenyűgöző volt a higgadt magabiztossága, ő is simán meghazudtolta évei számát a pályán. És persze idekívánkozik Gavi is, aki erre a szezonra eljutott oda, hogy már nem csak az elszántsága érdemel figyelmet, de a megoldásai is. Teljes értékű játékos lett azzal, hogy már nem csak labda nélkül jó focista, de azzal is. És mindezen koraérettség sem lesz elég ahhoz, hogy ezek a játékosok győztessé váljanak. Ugyanis a Barça Messivel nem csak egy korszakos zsenit vesztett, hanem a nyerőgépet is.

Mondhattuk eddig, a tegnapi nap azonban megváltoztatta ezt is. És ezért is volt nekünk nagyon fontos ez a győzelem.

Nem nagy megfejtés, de aki észrevette, felismerhette, hogy Xavi (és Laporta) Guardiolát kezdte „utánozni”. A nyári keretalakítás ugyanis lemásolta az ő elgondolását, ami szerint: a bajnokságra építi a csapatot. Sokszor hallhattuk már, hogy a City túlvásárolja magát, mert minden posztra van legalább két, közel azonos minőségű játékosa. És mit csináltunk mi? Gyakorlatilag ugyanezt. Már az ősz elején lehetett találkozni olyan ábrákkal, ahol szépen rajzolva látható volt: majdnem minden posztra van két olyan játékosunk, akik esetében bármelyik is kerül pályára, nem mondhatjuk, hogy azzal gyengébb lenne a csapat. Aztán persze, a szezon hozott kellemetlen formahanyatlásokat, de attól még a szakmai vezetés szándéka érezhető volt. Viszont hiába építünk csapatot hosszútávra, hosszútáv alatt is most értve a bajnokságot, a kupasorozat más. És más követelményeket is támaszt.

A bajnokságban belefér a botlás, akár több is. A kupában nem, van, hogy egy sem. A bajnokságban el lehet dobálni pontokat, a kupában elég egy rossz meccs és máris veszett minden. Ahogy az ősszel meg is történt. (Miközben máig azt vallom, hogy a BL kiesésünk elsősorban annak volt köszönhető, hogy éppen lesérült a védelmünk gerince.) Vagyis amíg a kupában, pláne a legmagasabb színvonalúban bukást hozott az, hogy nem állhatott fel a legerősebb kezdő, a bajnokságban ez nem okozott gondot. Oda elég volt a második vonal is. Főleg úgy, hogy közben a második vonal bebizonyította: még második vonalnak se feltétlenül felelnek meg. A fentieken túl a csapat belső kohéziójában, dinamikájában láthatóan lett egy másik kulcsfigura is, itt pedig Lewandowskiról van szó.

Ahogy Messivel elvesztettük a nyerőgépet, Lewandowski személyében kaptunk egyet helyette. Ő volt az, különösen a szezon elején, aki folyton kirángatta a csapatot a tanácstalanságból, elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy ez a tapasztalatlan és kulcsjátékosaiban még mindig borzasztóan fiatal csapat képes volt eljutni egy trófea megszerzéséig. Kiemelném, hogy a fiatalokat máris kulcsjátékosoknak tekintem, mert ez sehol nem lenne távolról sem értelemszerű. Pedig így van. Ha a jelenlegi csapat érdemi gerincét végignézzük, 18-24 évesek. Frenkie a maga 25 évével tulajdonképpen már a „korosak” közé tartozik. Az pedig nem kérdés, hogy ha a pillanatnyi legerősebb kezdőt akarjuk megnevezni, abból Gavi, Pedri, Balde, Koundé és Araújo nem hiányozhat.

Nyilvánvalóan kellett ide egy győztes mentalitású karakter ahhoz, hogy a csapat eredményes is lehessen, ne pedig azt kelljen ismételgetünk, hogy szépen fejlődünk, meg majd beérnek a fiatalok, meg majd lesz egyszer ennek eredménye is. A győztes mentalitás pedig úgy kellett, hogy a játékos a pályán is kiérdemelhesse a csapattársak elismerését. (Mert ugye Piqué hiába volt még mindig véleményvezére az öltözőnek, ha közben a pályán megkérdőjeleződött mindez.) Mindez egy versenyszituációban, ahol posztokért, a kezdőért, a jövőért, ne legyünk álságosak, nem mellesleg sok-sok pénzért megy a harc a jelentkezők között. Sok bölcsességet felsorolhat nyilván egy „öreg szaki”, de ha közben meg a termelésben nem hatékony, megkérdőjeleződik a bölcsességek hitelessége is. Meg amúgy az egész emberé.

Ha túl sokáig kell ismételgetnünk, hogy majd csak beérnek a fiatalok, meg ez lesz a jövőnk záloga, a fiatalok egyszer csak öregek lesznek, közben eltelik a pályafutásuk java és be nem vált ígéretekké válnak. Ahogy azt láthattuk már számtalan esetben, akár a foci világában is. A tegnapi győzelem nekünk azért is nagyon fontos, mert megállhatunk egy pillanatra az ismételgetésben. Már nem csupán arról kell beszélnünk, hogy épülünk, meg alakulunk, meg jó úton haladunk, beszélhetünk arról is, hogy ez a csapat elért valamit. Fel tud mutatni valamit. Eggyel nehezebb dolga lett az örök kritikusoknak, ami a Barça (média)környezetében nagyon nem mindegy, máris esélyünk nyílt arra, hogy Xavi hosszabb időt kaphasson, esélyünk nyílt arra, hogy középtávú koncepció alapján folytatódhasson a csapatépítés, ami pedig azért nagyon fontos, mert hiába hisszük az ellenkezőjét, a sikerekhez (következetes) munkára és időre van szükség.

Számtalan nagy (hatású) szakember megfogalmazta már ezt alaptézisként, ne gondoljuk, hogy mindez nem lesz igaz, csak azért, mert az "öreg szakik" mind, kivétel nélkül baromságokat beszélnek.

A másik említésre méltó zárógondolat, hogy, ha nem is volt tudatos, vagy eltervezett, a Real Madrid valószínűleg hibát követett el. Azzal, hogy sokadlagosnak minősítette ezt a trófeát. A Barca ugyanis most átlépett egy határvonalat: GYŐZTESEKKÉ váltak. Messi nélkül. Ennek pedig jó eséllyel ők fogják elsősorban kárát látni. Hamarosan. És akár egy hosszabb időszakon keresztül. Nekik van egy sokat megélt csapatuk, kiöregedő kulcsjátékosokkal. Nekünk pedig van egy sikerekre éhes csapatunk, éppen csak beér(kez)ő fiatalokkal, akik máris kulcsfigurák. Más életciklus. Más jövőképpel.