Az a feneség ebben a clásicoban, hogy az utóbbi években lépten-nyomon becsap minket. Az éppen aktuális összecsapást megelőző találkozó(k) sugall(nak) felénk egyféle valamit, azt hellyel-közzel el is hisszük, alkotunk magunkban egy feltételezhetően (el)várható összképet és végeredményt, aztán meg jól csalódunk benne. A nagy kérdés csupán az marad, hogy a csalódásunk negatíve értelmezendő-e avagy – mint például tegnap is – pozitíve-e? (Ez jó mondat lett, mi?) A kupa párharc legnagyobb tanulsága szerencsére hamar kimutatja magát és méretes közhely is: a jó meccshez mindig KÉT CSAPAT kell.
Az a feneség ebben a clásicoban, hogy az utóbbi években lépten-nyomon becsap minket. Az éppen aktuális összecsapást megelőző találkozó(k) sugall(nak) felénk egyféle valamit, azt hellyel-közzel el is hisszük, alkotunk magunkban egy feltételezhetően (el)várható összképet és végeredményt, aztán meg jól csalódunk benne. A nagy kérdés csupán az marad, hogy a csalódásunk negatíve értelmezendő-e avagy – mint például tegnap is – pozitíve-e? (Ez jó mondat lett, mi?) A kupa párharc legnagyobb tanulsága szerencsére hamar kimutatja magát és méretes közhely is: a jó meccshez mindig KÉT CSAPAT kell.
Máris rögvest és izibe’ azt kell ide leszögezni, hogy a tegnapi találkozó képes volt betölteni alapvető funkcióját akként, hogy kiváló szórakozást tudott biztosítani a szemlélődők számára. Először is volt neki kiválóan megkomponált dramaturgiája, rendesen tele volt töltve eseményekkel, így pedig meg volt benne a jó meccsek legfontosabb kelléke is: senki nem aludt el a vége előtt negyed/félórával! Ha fontosságában értelemszerűen nem is említhetjük egy lapon a ’99-es BL döntővel, a Camp Nou ismét egy olyan küzdelem (figyelem: nem harc, pláne nem háború!) színhelye tudott lenni, ahol mindkét csapat (és szurkolói) megélhettek ijesztő mélységeket és átélhettek szédítő magasságokat is. Ma pedig ráadásként megélhetnek két ilyen marha gyenge közhelyet is jóvoltomból. 
Engem továbbra se érdekel a pálya mozgó kellékeinek ténykedése, nem kívánok igazságot tenni, mert úgyse tudnék. De azért mégis pár szót, ami nem akar millimétereket vizslatni szuper lassított videókban szélsőségesen elfogult és kényekre-kedvekre értelmezett megközelítésekből. Részemről a tegnapi egyetlen (és hatalmas!) hiba a bíró részéről a következetesség hiánya, ebből eredően pedig az volt, hogy szabadjára engedte a játékosokat (szinte) azt tenni a pályán, amit éppen a szívük diktál.
A meccsnek azonban volt egy aspektusa, ami legalább részben újat hozott Barça oldalról: a törlesztések. Már a múlt heti meccsen észrevehetők voltak jelek, közte elsősorban a Cesc-Alonso háború (ez viszont az!), amit pedig - akármerről próbálom értelmezni - bizony a katalán(ul jobban beszélő) kezdett. Nem tudom, van-e bármiféle személyes problémájuk egymással, de Sánchez esetében nincs értelme a spanyol válogatottra utaló jeleket keresni, így marad ez a páros, mint csámcsogni való. Cesc már az előző meccsen is osztott Pepének egy alattomos visszarúgást, de számomra inkább volt érdekes az, ahogy Alonsonak ugrott, ez pedig tegnap este újfent tetten érhető volt. Sugallok ide valami botrányosat: talán úgy gondolja, elég volt a padozásból, mert képességei és teljesítménye alapján bőven jobbat lenne képes a La Roja színeiben nyújtani, mint a faarcú. A lényeg, hogy a spanyol válogatott kitalált(?) belső feszültségeinek összeesküvés-elméletéhez immár én is hozzátettem a magamét, a gondolati csíra ezennel elültetve, várjuk ki, lesz-e belőle vaskos hisztéria és károgás? 
Biztosan nem leszek aranyos és kedves ember, de a másik törlesztés az én lelkemnek nagyon jól esett. Mert bizony Messi „végre” rúgott egy olyan gyönyörűt Pepe alá, hogy azonnal mosolyra is húzódott a szájam és ki is mondtam magamban azt, hogy: „na most akkor ezt kapd ki apám! Nem csak te bírsz a lábaiddal rugdosódni és bizonybaszod neked is fáj a bibis”.
Tudom én, hogy dzsentlemenek vagyunk és a tiszta sport szellemisége fontos, mert a gyerekek is láthatják példaképüket, ahogy a pályán gonoszul alattomoskodik, de ebben a pillanatban (hajnali két óra van) ezt pont leszarom. (Nem mellesleg álszent mellébeszélések az ehhez hasonló megjegyzések olyan médiaszemélyiségek részéről, akik lihegve várják a lehetőséget lecsapni a „botrányokra”. Majd pedig miután kiaknázták az átlátszó feszültségkeltésben rejlő lehetőségeket, a végén elhatárolódnak és nagy bölcsen eljátszva a semleges kívülállót, hozzátesznek egy ilyen "szegény kisgyerekek és az idol ledőlt" ordító süketelést.) Először is a gyerekek este tízkor aludjanak (=én is tudok süketelni), másodszor pedig a naponta a TV-ből kiömlő vér mennyisége ráközelített a hektoliterre (=még mindig tudok süketelni), harmadszor pedig a Barcelona a kedvenc csapatom és éppen itt volt az ideje visszaadni valamit az elmúlt évekből (=ez viszont nem mellébeszélés).
Lehet a Madridnak játszani a tudatos megfélemlítésre, meg lehet próbálkozni ilyen eszközökkel háborút (igen, ez a szó ismét idevaló!) nyerni, viszont akkor meg ne csodálkozzon senki, ha kap egy olyat a segge alá, hogy ívben repül, mint a legkiválóbb aeroplánok. Ráadásul a legnagyobb poén ebben az, hogy éppen Pepéből váltotta ki az újszerű megközelítés a színészkedés ellenreakciót
Egyben le is zárhatjuk a kérdést, hogy akkor a Barça most ilyen, avagy olyan mocsok, vagy pedig az azonos futballközegben nevelődő-felnövő emberek ugyanúgy reagálják le a pályán megélt durva (mentális és fizikai) behatásokat. Ha a legnagyobb kemény fickók is csak addig arcoskodnak, amíg adják és nem kapják a pofonokat, akkor méretes kamu belemagyarázni a helyzetbe a „férfias játék a futball” vs „picsogó buzeráns csapat a Barça” elméleteket.
Mivel elcsépelt és nem egyértelmű irányba "bizonyító" erejű lett a bírózás, az ellenérzések újabb vezérgondolatot generáltak az arra fogékonyakban. Persze már korábban is ment a „gusztustalan reklamáló Barça” szöveg, de az egyre fogyó egyéb "érvek" híján „örömünkre” felerősödött és első helyet kapott ez a szempont, mint kritika. Jelen pillanatban azt gondolom, ez semmi más, mint egy újabb reakció egy másik provokációra. José hívei ugyanis fennen hangoztatják a mester pszichológiai hadviselésének zsenialitását, ebben vélve felfedezni a mágikus erőt. Én azt gondolom, csupán elfogultság kérdése, hogy én meg ezt az erényt szimplán csak tudatos és számító görénységnek és bulváralapokra felépített hazug imidzsnek minősítsem.
Ha beismeri valaki, ha nem, José célt ért azzal, hogy évek folyamán sorozatosan előadja a nagy halált a partvonal mellett és a sajtószobában. Annyit picsogott-szipogott az őt és csapatait sújtó kiállításokról, hogy akármelyik bírói testület is hatszor meggondolja, merészeljen-e pirosig jutalmazni (most éppen) Madrid játékost, mert utána aztán tömegével kapja a nyakába, hogy Barça-bérenc és csaló. "Ha te így látod jónak apukám, akkor mi meg emígy."
Ráhatunk a bíróra? Igen. Csak és kizárólag a kapitánynak kellene képviselnie a csapatot a pályán kérdéses esetekben? De úgy bizony ám! Tisztában vagyok azzal, hogy ez lenne a helyes megközelítés? Nyilván, hisz nem vagyok se vak, se álszent! Érdekel ez engem, ha összevetem azzal a hadjárattal, amit José az elmúlt években a Barça ellen folytat és az, hogy éppen Spanyolországban érezte szükségét csúcsra járatni a manipulatív játszadozásait? Nem! Részemről a reakció ugyanaz, mint Pepe esetében: "te provokáltad ki, akkor kóstold meg milyen az, amikor visszanyal a fagyi, a pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt." 
Miután a meccs szinte még élő érzelmi hullámai közepette bemondtam néhány őszinte gondolatot, beszéljünk persze az értékekről, mert természetesen az is volt bőven. Először is nagy-nagy gratuláció a Realnak azért a gerincért és erőért, amit tegnap - főleg a második félidőben - mutatott. Mi magunk is nagyon büszkék vagyunk a csapatunkra, ha vesztett helyzetből felállni képes, értelemszerű, hogy ezt (f)elismerjük a riválisnál is. Én személy szerint a múlt heti meccsen vártam volna, hogy a decemberihez hasonló felfogásban játszanak majd. Akkor meglepődnünk kellett, még akkor is, ha egyébként nem bántuk az erőtlen játékukat. Akik ismerik a Madridot nyilván pontosabban fel tudják fedni az okokat, én arra tudok csak gondolni, hogy őket jelenleg a hazai közönség elvárása (=mentális ráhatása) tudja inkább negatív irányban befolyásolni, egyben felszabadultabban fociznak idegenben.
Az egyéni értékelőben majd "Pintora fogom” a feltolt letámadásuk sikerességét, azonban volt részükről egy olyan játékelem, amiben tegnap a Barça fölé nőttek. A decemberi meccsel ellentétben ezúttal képesek voltak élni a saját egyéni technikai tudásukban rejlő lehetőségekkel és bizony-bizony éppen olyan szépségesen, pontosan és gyorsan járatták a labdát, ahogy azt mi is megszokhattuk „magunktól”. Ráadásul a meccs döntő hányadában képesek voltak mindezt kombinálni saját legnagyobb erősségükkel: a gyorsan végigfuttatott és a lehető legrövidebb idő alatt lezárni szándékozott támadásvezetéssel. Egy szó, mint száz: káprázattal párosuló okos és tudatos Madrid focit láthattuk tegnap, és ezt még akkor is fenntartások nélkül el kell ismerni, ha mi voltunk a szenvedő felek. Egyben az is a meccs tanulsága maradt számukra, hogy amíg képtelenek lesznek nagy hatékonysággal befejezni a támadásaikat, nem számíthatnak egyéb konklúzióra, csak arra, hogy legalább nem lettek „lealázva”.
Taktikai szempontból (már amennyit én értek a Realhoz, az meg nem sok) azt gondolom, sikerült kijavítaniuk a múlt heti meccs legnagyobb hibáját. Ezúttal olyan játékosok játszottak náluk a középpályán, akik képesek a kreatív összjátékra, és ahogy egy hete lebénította őket az, hogy képtelenek áthámozni a labdát a középpályán, most annál inkább sikerült átszaladniuk rajtunk több alkalommal is. Ahogy az elején jeleztem a jó meccshez két CSAPAT kell, tegnap a Real pedig CSAPAT és ERŐ volt éppen ilyformán ki,- és jól megérdemelt nagy betűkkel leírva.
Magunkról bővebben szót ejtek az egyéni értékelőben, zárásként annyit hogy elég nagy valószínűséggel a Valencia lesz az ellenfelünk a következő fordulóban. Ezzel pedig azt is kimondom, hogy nem sok értelme volt továbbjutnunk (ha lehet itt egyáltalán értelemről és megfontolásról beszélni).
Iniesta és Sánchez kiesése hatalmas érvágás, a Valencia pedig olyan csapat, amelyik képes kiejteni minket (nem vicc, tényleg). Szép dolog a nagy rivális legyőzése, de jelen pillanatban nem mellébeszélés az, hogy (innen nézve már) nem lett volna feltétlenül baj, ha megszakad a heti kétmeccses terhelés, főleg egy most már ennyire vészesen vékony(nak tűnő) pad mellett. A szezon minden egyéb gondjával együtt a múlt héten begyőztük magunkat a szószba.
Egyéni értékelő:
Pinto – szerintem senki számára nem lehet kérdés a tegnapi meccs után, hogy Valdés miért is az, aki és miért is megkérdőjelezhetetlen a helye és értéke ebben a csapatban. Önmagában nem Pinto baromságai voltak a nagy bajok (pedig volt belőlük nem egy), vagy mondjuk az eshetőség, hogy Victor valamelyik gólt védhette volna. A veszély az volt, hogy a szerényebb képességei lehetőséget adtak a Madridnak hosszabb ideig fenntartani és eredményessebbé tenni a feltolt letámadást. (Ld. decemberi meccs és a tegnapi.) Tény, hogy a Barçában Valdés az a plusz egyedik mezőnyjátékos, aki egy biztos menekülési útvonalat ad a védelem számára és erre senki más nem is lenne képes. Pep tartotta magát a szokásához és ígéretéhez, majdnem rajta is vesztettünk, viszont ő is védett legalább kétszer kritikus pillanatban. – 6
Abidal – én vagyok az, aki szívesen látná őt néha elbikkantani a labdát, amikor a helyzet megkívánja, de tegnap arra is rájöttem, hogy ezt egyszerűen nem teheti meg. Ebben a védelemben egyike a leginkább labda biztos játékosoknak, de még inkább egyike azoknak, akiknek nem kell feltétlenül tisztán helyezkedő középpályás ahhoz, hogy egyrészt kihozza, másrészt pedig ilyen keményen letámadó csapattal szemben megtartsa a labdát. Ha nem kontrolláltan építkezünk hátulról, menthetetlenül beszorulunk, az pedig hosszútávon ugyanúgy kezelhetetlen, mint ahogy a Barça szokta ezzel a módszerrel kicsinálni az ellenfeleit. Ebben a felfogásban erősen benne van a hibázás lehetősége is, de neki egyszerűen be kell vállalnia, mert középső ember ezt nyilván nem (vagy lényegesen ritkábban) teheti meg. Ellenfele válogatja, de a gyorsasága már nem minden esetben elegendő szélső poszton, nem véletlenül kapta maga mellé Mascheranot a végére. – 7
Puyol – ahogy a decemberi és a múlt heti az volt, ez nem lesz élete legemlékezetesebb clásicoja. Szokásom megvédeni a védelmet, ha újra és újra kiszolgáltatott helyzetbe kerül, így legalább részben most is megteszem. A meccs jelentős részében a Madrid átszaladt a középpályán és mivel ez az idén egyáltalán nem szokatlan (=nem csak Real szintű csapat képes véghezvinni), valamit jó lenne esetleg kezdeni vele. Oké, hogy négy védővel álltunk fel, de akármerről nézem, akkor is kevés egyetlen szűrőember szélességében lefedni az egész pályát, főleg akkor, ha nem (vagy így) működik fenn a visszatámadás. Nem „visszasírom” Keita-t, de tény, hogy ő szokott lenni az a bal oldali középpályás, aki képes lefedni a pálya nagy részét úgy, hogy ezzel nem vonunk el embert jobb oldalról, vagy akár középről. Küzdeni küzdött, de ezúttal ez inkább görcsösségbe fordult a játéka, Benzema pedig bárkit megetetett volna azzal az esernyővel. Szép jelenet volt ahogy a szünet előtt megvárta a Madrid játékosokat, amíg levonulnak a pályáról, ezzel is igyekezve tompítani az indulatokat, egyben "megvédeni" őket egy esetleges szurkolói "tettlegességtől" (=akármilyen bedobott tárgyra gondolok, nem feltétlenül disznófejre). – 7
Piqué – ahogy Abidal nem, ő éppen hogy megteheti és meg is tette, hogy elküldje a Holdba a labdát, amikor éppen túl nagy a nyomás a védelmen. Ugyanakkor viszont a védelem (egyik) legbizonytalanabb pontja volt. A labda kihozatalok se működtek, de nagyobb baj, hogy 1-1-ben képtelen volt erőt sugallva játszani. Nehezen kezelhető szituáció, amikor labdával lendületből érkezik valaki egy védőre, de nála tegnap többször is érezhető volt az egyik hiányossága: marha lassan fordul és reagál gyors ellenfél játékosokra. Ha jól emlékszem, a tavalyi szezonban volt egy ehhez hasonló időszaka, amikor nagyon nem szerettük, meg Shakirára gyanakodtunk (=Shakirával poénkodtunk) mint a gyenge játékának kiváltó okára. Persze ezzel együtt voltak nagyon fontos mentései, ami a terhet is figyelembe véve inkább jóra összegzik a játékát. – 6
Alves – egyértelműen jó, meg persze szükségszerű ötlet volt őt a védelemben játszatni, cserében nagyon hiányzott a támadásokból (ez persze totálisan semmitmondó kezdés volt, de most már maradjon). Már a múlt héten feltűnt, hogy CR „elkezdett” védekezni és ezúttal kettejük párharcát szerintem a portugál nyerte azzal, hogy még támadásban se mindig tudott vele mit kezdeni a védelmünk. Ezen túl pedig nem voltak társak a kreatív játékhoz, összegezve az ellenfél tegnap este egyszerűen ennyit hagyott neki is csillogni. Ugyanakkor meglőtte a hónap gólját, aminek az igazi értéke a végére derült ki számunkra. – 7
Busquets – nálam egyike volt a meccs legfontosabb játékosainak. Fentebb írtam, hogy kevés az egy darab egyértelműen védekező funkciót betöltő középpályás egy ilyen meccsen, a teherhez képest viszont hatalmasat játszott. A sziporka persze szinte lehetetlen ilyen nyomás mellett, de még abból is láthattunk tőle, a szűrőmunkája nélkül biztos vereség lett volna a vége. – 8
Cesc – neki jutott a csapatból a legkevesebb clásico, mégis ő az, aki a lehető legrosszabb módon reagálja le ezeket a meccseket. A törlesztésen túl az igazán veszélyes összeugatás (=nem csak szóban megy a perpatvar, de majdnem ütünk is) műfajában is szinte csak ő jeleskedett, amivel pedig az a gond, hogy pofázás mindig akkor van, amikor nem megy a foci. (Nem tévedés, nem olvasta senki rosszul: ez a tézis a Barcelonára is igaz, nem csak az összes többi csapatra, illetve játékosra!) Szóval pofázást és balhézást azt láthattunk tőle, cserébe viszont nem volt se foci, se teljesítmény, értsd: a meccs legnagyobb részében észrevehetetlen volt, amikor pedig csinált valamit, inkább ne tette volna. Eladott labdák tömege, csillanás sehol, védekezésben nagy ritkán morzsácska, ez együtt pedig nagyon kevés egy ilyen meccsen. Érthetetlenül hullámzó lett a teljesítménye az utóbbi időszakban. – 5
Xavi – Busquets mellett nálam a csapat másik kiemelkedő alakja volt. A meccs bizonyos - és igen rövid – szakaszaiban, egy személyben is képes volt megvalósítani a labdatartó játékot, nagy kár, hogy a társak ezúttal "nem voltak vevők" az elképzelésre. Érzésre a legkevesebbet hibázó játékosunk volt, ez pedig a tegnapiak tükrében abszolút pozitívumként értékelendő. Ugyanakkor viszont hosszabb idő után ismét láthattuk azt is, milyen szinten képes megfogni a kontrajátékot. Persze hiba lenne emiatt őt megtalálni, Messin kívül tegnap senki nem gondolta úgy, hogy be kéne verni még hármat, ha már létszámfölényben futkoshatunk a védelemre. A korábban megszokott visszavontabb posztja kényszerű helyzet volt, nagyon hiányzott mellőle Iniesta, hogy még ennél is jobb meccset játszhasson. – 8
Messi – most mondhatom ki őszintén azt, hogy a személye olyan előny, ami megfizethetetlen és kiválthatatlan akkor, ha nem működik a csapatjáték. Egy nagyon ígéretes kontrát elönzőzött, viszont ahogy lekopírozta az Abidalnak adott gólpasszát a múlt hétről, egy csapásra meg is fogta a Madridot annyi időre, hogy végül ne legyenek képesek győzni. Oké, hogy a Madrid középpályája bután reagálta le a befutásait (folyton ráengedték a védelemre), de nyilván neki is oda és akkor kellett bemozognia, hogy jó időben és helyen kaphasson labdákat. Talán védekezésben nyújtott a megszokottnál kevesebbet, de hiába tenné jól egyedül a dolgát, ha a többiek nem képesek hibátlanul megvalósítani az alapjátékot. Az a félelem (érzékenyebbek gondolják ide az óvatosság szót), amit a Real játékosaiban generál(t), alapjaiban meghatározta és el is döntötte a párharcot. – 8
Pedro – normál esetben Iniesta kerülhetne ide, de annyira rövid ideig volt pályán, hogy inkább róla ejtek szót. A legfontosabb, hogy belőtte a gólt, ami sose árt egy vereség elkerülése érdekében, amikor pedig eljött a kényszerű csere ideje, bennem kettő gondolat fordult meg. Először is Iniesta decemberben és a múlt héten is nyerőember tudott lenni, másodszor pedig bíztam abban, hogy Pedro képes lehet a védőmunkáját hozzátenni a meccshez és ezzel legalább valamennyire egalizáltuk a helyzetet. A reményeim csupán ábrándok maradtak, mert Iniesta kiválása végül egyértelműen sorscsapásnak bizonyult, Pedro pedig szinte észrevehetetlen volt védekezésben. Sorozatosan mehettek Abidalra az 1-1-ek úgy, hogy a környéken nyomát nem láttam segítő szándéknak és ez túl nagy luxus volt ahhoz, hogy ne lássuk kárát. Egyáltalán nem volt frankó ez a figura, hogy felhúzódva várja a támadások lehetőségét, miközben a csapat túlsó vége vért izzad, hogy túlélje a meccset. Csak a gólja miatt. – 7
Sánchez – amit (főleg) az első félidőben melózott, az maga volt számomra a döbbenet, pedig már hozzászokhattam volna. Képes bárkivel jól megérteni magát, és főleg nagyon aktívan, folyamatosan és a pálya bármely pontján jelzi a szándékát játékba lépni. Abszolút támadószellemben reagál a kapott labdákra, érezni, hogy bárhonnan és bármikor gólra tör, a legkiválóbb támadók prototípusa. (Amúgy Villa is ugyanez, a különbség annyi, hogy ő kihagyja a ziccereket, Sánchez pedig a kevésbé ígéretes helyzetekből is pozitívan hozza ki a csapatot.) A védőmunkája se kérdés, talán nem elhamarkodott kijelentés azt feltételezni, hogy egyszer a klub emlékezetes (pláne ha legendás) játékosaként beszél(het)ünk majd róla. - 7
Iniesta – egészen más lett volna a csapat és a meccs, ha a pályán maradhat.
Mascherano – a szándék egyértelműen a védekezés megerősítése volt, ahogy emlékszem, sikerült is hasznosan hozzátennie. Jöhetett volna hamarabb is Cesc helyett.
Thiago – nyilván nagy kihívás ilyen helyzetben beállni, nem is ennyi tapasztalattal a tarsolyban kell mágiát csinálni.
