A tegnapi meccs kapcsán először is arra kellett rájönnöm, hogy az aktuális állást közlő széles feliratsávot szándékosan mindig azokra a pillanatokra időzítik, amikor az éppen kitakarja az ott történő történéseket. Az egyik lehetőség ez, a másik pedig, hogy valójában a TV-ben a labda mindig a képernyő cirka alsó ötödében tartózkodik, csak ezt meg akkor vesszük észre, amikor az említett feliratsáv éppen átmenetileg kitakarja.
Mivel a meccset mindenki látta (aki meg nem olvassa el a jegyzőkönyveket), a hajtás után esélylatolgatás van. Az meg utólag derült ki, hogy a cím semmilyen formában nem kapcsolódik a poszthoz (=eredetileg egész mást akartam írni), de végül – jobb ötlet hiányában - hagytam.
A tegnapi meccs kapcsán először is arra kellett rájönnöm, hogy az aktuális állást közlő széles feliratsávot szándékosan mindig azokra a pillanatokra időzítik, amikor az éppen kitakarja az ott történő történéseket. Az egyik lehetőség ez, a másik pedig, hogy valójában a TV-ben a labda mindig a képernyő cirka alsó ötödében tartózkodik, csak ezt meg akkor vesszük észre, amikor az említett feliratsáv éppen átmenetileg kitakarja.
Mivel a meccset mindenki látta (aki meg nem olvassa el a jegyzőkönyveket), a hajtás után esélylatolgatás van. Az meg utólag derült ki, hogy a cím semmilyen formában nem kapcsolódik a poszthoz (=eredetileg egész mást akartam írni), de végül – jobb ötlet hiányában - hagytam.
Egyáltalán nem kizárt, hogy van olyan ember, aki tudja, melyik lesz az a csapat, amelyik megfogja a Barçát, de az jelenleg nem én vagyok. Ez pedig nem holmi kincstári optimizmus, hanem az utóbbi hetek történéseinek – a lehetőségekhez képest - objektív összegzése. Nem azt mondom ezzel, hogy nem fog pontot veszíteni a bajnokság hátralevő részében a csapat, csak azt, hogy én jelenleg nem látom ennek kézzelfogható lehetőségét. Persze okokat is tudok a gondolatom alátámasztására, és fel is sorolom őket.
Először is rohadtul kijöttünk a hullámvölgyből, másodszor most már kimondhatjuk, hogy az idegenbeli frász úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Messi annyira felbőszült egyetlen kényszerűségből kihagyott meccsen, hogy azonmód bedöntött két egyéni rekordot, aztán meg tegnap már röhögve túléltük a védelem totális széthullását is. A hónapokra lesérülő játékosok is okoztak kellemetlen pillanatokat, de említhetném akár több játékosunk (Piqué, Pedro, Cesc így hirtelen) átmeneti – és olykor látványos – rossz formáját is, melyek szintén jelenthették volna azt, hogy bukjuk az utóbbi hetek meccseit sorban. Végül pedig itt van az a bizonyos faktor, amit az ellenérzelműek kibaszott máknak neveznek, én meg inkább látom benne a bosszantó „majdnem nyertünk” állapot tovatűnését. Ez utóbbira például bizonyság a tegnapi meccs, melynek ősszel még az lett volna a forgatókönyve, hogy les miatt elveszik az első gólt, a másodiknál meg Messi kapufája nem Piquéhez pattan, hanem a kapushoz úgy, hogy valójában azt se tudja mi történik a kavarodásban, de egyszer csak a semmiből a kezében landol a labda!
Az előzőekből hamar kijön, hogy a meccs végeredménye ősszel még 0-0 lett volna, most meg már állapottá lett, hogy aggodalom érzete nélkül ülhetek le Barça meccset nézni. Még a legnagyobb kavarodás kellős közepében is (ld. Granada 2-2-es állás) tök nyugival szemlélgethetem az eseményeket, mert olyan szinten biztos lehetek a csapat erejében, amire az idényben eddig nem volt példa. Magyarázatként azt tudom leginkább feltételezni, hogy a formaidőzítés a jónál is jobb szinten lett elkapva, és azt is sejtem, hogy az eredeti cél a BL rázósabb szakaszának a belövése volt. Ami - nem mellékesen - magával hozta azt is, hogy a bajnokság véghajráját is jó eséllyel kegyetlenül képes lesz megnyomni a csapat. Illetve képes is lett rá. Általában nem szoktak bejönni a jóslataim, így nem is próbálkoznék velük, de a csapat jelenlegi helyzetét összegezve azon se lennék meglepve, ha végül tényleg nem veszítenénk pontokat a bajnokság hátralevő meccsein.
Szintén az utóbbi hetek történése volt az, hogy a spanyol pontvadászat minősítése a lefutott jelzőből minimum érdekessé módosult. Ennek a lereagálásával kapcsolatban szerintem érdemes tisztázni a nyilvánvaló (csak gyakran elfelejtett) alapszituációt: amit a Madrid és a Barça csinál a spanyol bajnokságban az egyáltalán nem normális. Egy normális bajnokságban ugyanis az lesz a bajnokcsapat, amelyik a legtöbb pontot szerzi, itt meg az, amelyik a kevesebbet veszti. (Persze érzem az ellentmondást az előző mondatban, de hátha más is érzik, miért így írtam le.) Ez a két csapat lazán képes rommá verni bárkit, aki szembejön, ezzel együtt pedig ott tartunk, hogy most már „minden évben újraírják” a bajnoki pontrekordokat. További számba vehető bizonyíték az eltorzulásra, hogy ember nincs, aki meg tudná számolni, hány ezermillió egyéb (évtizedek óta elérhetetlennek hitt) rekordot döntöttek halomba nem csak a csapatok, de több játékos is. Ezermillió már megdőlt, további ezermillió meg folyamatban van és csupán meccsek kérdése, hogy meglegyen.
Nem akarom például Messi érdemeit kisebbíteni, mert nagyon is elismerem és tisztelem azért, amit a csapatért és a klubért tesz. De amíg a futball hőskorában a mesterhármas „olyan természetes dolognak számított, mint kifújni az orrunkat”, az a mai fociban már Spanyolországon kívül sehol nem hétköznapi dolog. Szintén nem akarom a "két nagy" érdemeit kisebbíteni, mert igenis gondolom, hogy a világ focijának jelenlegi csúcsát képviselik mindketten. De amíg a futball hőskorában olyan hétköznapi dolog volt a csillió – csillió mínusz kettőre végződő meccs, mint kinyitni egy ajtót, addig jelenleg csak Spanyolországban számít normálisnak a bajnokság éllovasait 4-1-ekkel, meg 5-0-okkal sorozatosan ledózerolni. Nem folytatom, mert nem tudom úgyis mindenki érzi.
Az az igazság, hogy az utóbbi években (ugyan okkal, viszont nagyon!) eltorzult az értékrendünk, és ez – kigondoltam, kimondom - vonatkozik mindkét szurkolótáborra. Mielőtt bárki félreértené, ez részemről távolról sem akart az "elefántcsont toronyból intézett" kinyilatkoztatás lenni, csupán egy szándék volt arra, hogy milyen kiindulási pontból érdemes értékelni és minősíteni az eseményeket. És leginkább azért gondoltam időszerűnek megemlíteni ezt a témakört, mert feltételezhetően a következő - nagyjából - két hónapban lesz majd alap arra, hogy igazán eldurvulhasson a helyzet.
Egyéni értékelő:
Valdés – szerintem nem volt semmi dolga, illetve talán egy alkalommal emlékszem, hogy egy punnyadtnál erősebb jelzővel minősíthető labda érkezett el hozzá – az is pont a kezébe. A labdajáratásban való kifogástalan játéka ilyen erős nyomás (és a három védő) mellett nagyon fontos volt, ráadásul – Piquéhez hasonlóan – ő is megtanulta felismerni a pillanatot, amikor egy jó bikkantás többet ér, mint a finomkodás. A magasan beívelt labdákra való kifutásai az idén valamitől megint elcsesződtek, ez pedig baj. - 6
Puyol – persze még mindig az egyik legstabilabb védőnk, de némi kis bajok azért csak vannak. Tegnap ugyanis rendszerint akkor nem tudta tökéletesen megoldani a feladatát, ha előtte versenyt futnia kellett. Egyre csak azt érzem, hogy nem való ő szélső védőnek, az akarat önmagában nem elég, főleg akkor, ha majd komolyabb játékosok rohamoznak az oldalán. A második félidőben Busquets már okosságból védte az oldalát, de nem lehet mindig megoldás középről embert elvonni egyetlen feladatkör elvégzéséhez. Az mindenkinek feltűnt, hogy a második gólt egy Puyol-Piqué-Messi támadósor hozta össze? - 7
Piqué – kezdhetném persze a góljával és azzal, hogy minden megbocsátva, de igazából éppen hogy a védőjátéka javult akkorát, ami miatt ezúttal kijár neki a dicséret. Ráadásul most még azt se mondhatjuk, hogy dolgavégezetlen hagyta el a pályát, mert kellett biza’ megfelelni kihívásnak, méghozzá soknak. Gondolom mindenki érzi a különbséget a nulla kihívásból majdnem gól(oka)t lövetni az ellenféllel és a jelentős kihívásnak korrekt játékkal megfelelni között. Elkiabálni nem szabad, de talán-talán múlni látszanak a koncentrációs problémái. - 7
Mascherano – tulajdonképpen alapszintű a focija abban az értelemben, hogy – most már – az egyik legstabilabb hátsó emberünk. Valahol a meccs elején volt részéről egy oltári nagy okosság, amikor az ellen egyik játékosával befutott a saját 16-osra, aztán villantott egy becsúszó cselt (olyan, mint a lövő csel, csak ezt védő csinálja), amivel annyira megzavarta szerencsétlent, hogy még műelesni is elfelejtett. Remélem, Alves is látta, hogy az 1-1-ben saját 16-osra visszafutás nem feltétlenül egyenlő a 11-essel. - 7
Thiago – még mindig – és már megint – abba a helyzetbe került, hogy nem tudott igazán kibontakozni a zsenije. A meccs javarészében Xavi szerepkörét kellett volna hoznia és ugyan hibát nehéz találni a játékában, de én még mindig azt érzem, a támadók mögött lehetne ő igazán nagy kaliber. Nagyon sokat dolgozott, sokat védekezett, Sánchez kapufája előtt meg a labdaszerzése konkrétan a meccs egyik legragyogóbb jelenete volt. A kiállítása rossz vicc, nem is vagyok hajlandó figyelembe venni a pontozásnál. - 7
Busquets – elképzelhető, hogy unalmas, amennyit áradozok róla, de tegnap megint nagyon királyság volt. Gyakorlatilag hosszában bejátszotta az egész pályát és szintén gyakorlatilag állandóan ott volt, ahol a labda. Nem hiszem, hogy másodpercekre bealudtam volna, de egyre csak azt kellett észrevennem, hogy: „ni, már most meg elől van, az előbb meg még a védősorban volt. Aztán meg fordítva is.” A második félidőben – ahogy fentebb is írtam – megoldotta a Puyol mögött keletkező űr betöltését, ez pedig azért is volt érdekes, mert lekoppintottuk vele a 2010-es spanyol válogatott egyik legjobb trükkjét. - 7
Iniesta – neki sikerült összehoznia egy olyan vegyes vágott meccset, amit mostanában Alves-től láthatunk igen gyakran. Egyrészt döbbenetesen indiszponált volt, másrészt meg kulcsfigurája lett annak az időszaknak, amikor emberhátrányban kellett labdát tartani az ellenfél térfelén. Lehetséges, hogy a meccs előtt a taktikai utasításokat összekeverték Messiével, más okát nem tudom elképzelni annak, hogy elkezdett kapura lődözni. Tudjuk, hogy lesz ez majd jobb is, de az se baj, ha kiderül, hogy igazából csak szerdára tartalékolt. - 6
Cesc – első ránézésre ő volt a csapat egyik leggyengébb tagja és másodikra is erős harcban áll a címért Pedroval. Persze azt se érdemes elfelejteni, hogy az ő játékában is komoly visszahúzó erő volt a megszaporodott védekező feladatok sokasága. Legalább két alkalommal emlékszem, hogy a saját 16-oson belül szerelt, szintén két alkalommal viszont nagyon korrekt támadópasszt is dobott, amik könnyen átlényegülhettek volna gólpasszá is. Valahogy abba kellene hagyni ezt a szélsőséges formaingadozást és ráállni egy stabil vágányra. Én többre tartom a kiegyensúlyozott jó teljesítményt, mint a váratlanul előbukkanó, aztán meg eltűnő zseniálisat. - 6
Messi – a legegyszerűbb lenne rámondani, hogy véget értek az utóbbi hetek varázslatai, de még ezzel a visszafogottabb játékkal is a csapat legjobbja volt. Abban az értelemben legalábbis mindenképp, hogy rohadtul nem bírtak vele (szabályosan), és még mindig kulcsfigurája a csapat mindenkori kontrajátékának. (Már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről a Barça esetében.) Nem fogom és nem is akarom eldönteni, hogy tegnap gólpasszt adott, vagy gólt lőtt az elsőnél, az biztos, hogy a másodiknál gólpassz adóként szerepel a statisztikákban. - 7
Pedro – már majdnem azt gondoltam, hogy lassú, de folyamatos előrelépés a játéka meccsről-meccsre, erre bemutat (megint) egy ilyen gyalázatot. Mivel pedig mindenki látta és ezt is gondolja, más nem maradt számomra, mint megvédeni. Először is majdnem jó arányban segítette meg mindkét oldal védekezését, másodszor pedig a kiállítás után x perccel majdnem ő lett a megmentő. Arra a jelenetre gondolok, amikor küzdés-harcossággal megszerezte a labdát az ellen 16-osán belül, pontosan vissza is passzolta Messinek, aki akkor lőtte meg az oldalhálóját. Ha az akkor bemegy, most ismét előkerülhetnének a „San Pedro” jelzők, így meg marad a további bizakodás felé. Tavaly is hasonlóan pocsék tavasz után játszotta élete egyik legjobb meccsét a BL döntőben. Azzal a forgatókönyvvel én máris kiegyezem és minden bűne megbocsátva. - 5
Sánchez – ugyan nem feltétlenül most bizonyította, de az egyik legnagyobb erénye az, amilyen biztonsággal képes megvédeni a labdát a támadóharmadban. A másik pedig az, amilyen bámulatos megoldásokkal képes tökegyedül kihozni valami jót a kevésbé egyértelmű lehetőségekből. Tegnap vagy gólt lőtt, vagy csak átesett a kapus lábán, de a kapufája meg bizonyítéka volt az előző feltételezésemnek. Kivételesen nagy küzdő, azon már meg se lepődünk, hogy tegnap is vagy háromszor szerelt a saját 16-oson belül. - 7
Montoya – nem fogom visszakeresni, melyik meccsen bizonyíthatott már a nagyvilág felé, de tegnap rájöhettünk, nem egyszeri volt a produkció. Gyakorlatilag kulcsfigurája lett túlélni a kiállítást követő zűrzavart azzal a három (vagy négy?) roppant fontos szereléssel, amit előadott. Szintén korábbról már ismerhettük a felfutásait, utólag már felesleges volt ennyire előzékenynek lennie a két helyzeténél.
Keita – az eredmény ismeretében utólagos okoskodásnak tűnhet, de Pep most éppen kiváló érzékkel nyúlt a cserékhez és neki akkor is helye lett volna, ha nem lenne a kötelező csereemberünk az utolsó húsz percekre.
Tello – az előzőekhez kapcsolódva ő is a jó érzékkel beküldött csere példája lett, az meg nyilvánvaló, hogy azért nem fog minden meccsen gól(oka)t lőni.
