Az van, hogy sok bajunk van, a sok baj egészen elképesztő lehetőségeket kínál mélységben (is) a kibeszélésre, meg az is van, hogy nekem a sok baj közül egy témában akadt néhány gondolatom. Amit most meg is kísérlek összelapátolni valamilyen rendezett formába. A sport fejben, mentális egészség/egészségtelenség, mindez a csapat szemszögéből, és hasonlók következnek.

A gondolatmenetem onnan indult, amikor is szvob tévébeni vendégeskedésénél elhangzott az a nagyon is érdekes mondat, miszerint azért, mert Koemannak anno nem volt szüksége sportpszichológusra, meg hasonló, amúgy „kislányoknak való társas nyivákolásra”, attól még korlátolt gondolkodás azt hinni, hogy másnak se lehet. Vagy másnak se legyen.

Ha máshonnan nem, Valdés karrierútjából tudhatjuk, hogy ő gyakorlatilag egész pályafutása során mentális problémákkal küszködött. Gyerekként fel is adta egy évre (?, ha jól emlékszem), elhagyta a Barça akadémiát, majd visszatért, életének egyik legérzékenyebb időszakában kikapta magának a toleranciájáról híres van Gaalt, mint mentort, hogy végül egy sportpszichológus kitartó munkájának köszönhetően legalább nagyjából el tudja viselni a nyomást, hogy amikor ő kapusként hibázik, az a hiba mindig(!) látványos, rosszabb esetben pedig sorsdöntő lesz.

Valóban vannak megingathatatlan személyiségek, akár a mindennapjainkban, akár az élsportban, velük valóban nincs sok tennivaló ebből a szempontból, azonban Koeman egy fontos szempontot kihagyott: egy személyiség alakulása jelentős részben a családon múlik. Ezt pedig azért merem kijelenteni, mert Iniesta és Xavi is többször beszélt erről. A családi környezetük kiemelkedő fontosságáról a személyiségükben, majd később a pályafutásukban, az életútjukban. Ők viszont beszéltek arról is, hány náluk nagyobb tehetség tűnt el az évek során, elsősorban éppen a megfelelő családi háttér hiánya miatt.

De ha nem elegendőek ők, nézzük csak meg, mit tapasztalunk Dembélével. A külső és a belső fegyelem hiánya, a céltalanság, a következetlenség, a kitartó munka hiánya, a rendezetlen életvitel jut eszembe elsőként. Mindehhez pedig azok a hírmorzsák, amik már évekkel ezelőtt a lehúzós családtagok luxusvillába özönléséről, a céltalan semmittevésükről, éjszakába nyúló bulizásról, meg a konzolok eszetlen nyomkodásáról szóltak. Márpedig ez minta. Amely mintáról tud(hat)juk, hogy a gyereknevelés kiemelten fontos eleme. Dembélé pedig ezzel kap egy olyan mintát, ahol ő teremti meg az anyagi feltételeket, de élvezni meg nem élvezhetné szabadon, hiszen neki dolgoznia kellene tovább ugyanezért. Ha viszont nem kapta meg a helyes mintát már gyerekkorában, akkor nagyjából meg is van a probléma egyik forrása.

Márpedig valószínűleg nem kapta meg, a szülei is ugyanennek a sáskahadnak a tagjai, különben vagy nem is engedték volna így rá ezeket az embereket, vagy eltakarítanák őket minél messzebb, mert ebből sok minden lesz, de felfelé ívelő karrier rohadtul nem. Ha viszont ez ennyire nyilvánvaló (szerintem az), Koeman önmaga alkalmatlanságát bizonyította, mégpedig a pedagógiai képességének alacsony szintjét, esetleg hiányát. Pont most, amikor tömegével lehet kisiklatni a fiataljaink pályafutását! Ezzel pedig a klub (közel)jövőjét kétségessé tenni.

Az utóbbi években annyiszor hangzott el a fegyelmezett munka kifejezés a csapattal kapcsolatban, hogy a fülünkön fojt már ki. De hogy a jó francba lehet(ne) fegyelmezett munkát feltételezni, ha többekben eleve az önfegyelem nincs meg? Rohadtul nem elég az edzéseken muszájból megcsinál(gat)ni amit mondanak, régen túl vagyunk már azon, hogy az élsportban fenn lehet maradni amatőr hozzáállással. Sorolhatnám a példákat, azt is, hogy miért volt Pep első dolga eltávolítani a csapattól Decót és Ronaldinhót. Mert pontosan tudta, hogy mennyire veszélyes a fegyelmet feladni.

Csak abba gondoljunk bele, hogy bármelyik közösségre milyen hatással vannak a lógós, mindent megúszó, folyton a csapat érdekei, meg a felelősség alól kibújni akaró emberek. Főleg akkor, ha rohadtul nincs is mire fel megengedniük maguknak a nagy büdös semmit. (Amely utóbbi kifejezés a teljesítményértékelés pont alatt szerepel a nevük mellett.)

Nagyon gyorsan képes egységet bomlasztani egy ilyen hozzáállás, nagyon gyorsan kialakul a „ha ő se, akkor miért pont én?” gondolkodás, és ebben nincs különbség a mindennapok és egy sportcsapat között. Főleg akkor, ha nincs is következménye annak, amikor bárki megengedi magának. Mert nincs meg a külső fegyelem. Belső meg nyilván soha nem is volt.

Pepre anno szükség volt, hogy megadja a külső fegyelmet, de hiány nem volt a belsőben sem. Messi, Iniesta, Xavi, Puyol a csapat gerince volt, egyben a belső eltökéltség élharcosai is. Náluk szó nem lehetett lazításról, leengedésről, megingásról, és nem csak azért, mert az edző azt mondta, hanem azért, mert számukra ez volt természetes. Ez az alap. A személyiségük egyik alapköve.

Bartomeuék azt gondolták, hogy a pénz jó motiváció. De azt is gondolták, hogy a pénz ELÉG motiváció. Közben meg a francokat! A pénz soha nem lesz hosszú időn át kitartó motiváció egy borzasztóan egyszerű ok miatt. Az emberi természet úgy működik, hogy hamar megszokja a jót/jobbat és folyamatosan többre vágyik.

Ha a mindennapokban előléptetnek valakit, vajon mennyi ideig fog tartani az eufória, az elégedettség? Van bárki, aki azt gondolja, hogy azután – mondjuk – egy évtizedig feltételezhető a megugró lelkesedés, a folyamatosan magas színvonalú munkavégzés, az elvárhatónál több energia, amit a munkába fektet bárki is? Egyáltalán nem. Körülményektől függően ez az állapot akár néhány hónap alatt visszaeshet a korábbi semleges, esetleg fásult állapotba.

Akkor miért lenne jogos feltételezés, hogy ha leigazol egy sportklub egy játékost, azt a játékost majd még éveken keresztül sarkallni fogja a jobb teljesítményre az a bődületes pénz, amit bevételez? Egy fiatal esetében persze nagy dolog lesz az első drága autó, egy idősebb játékos esetében érdemi esemény lesz a harmadik nyaraló megvásárlása a karibi szigetvilágban (ott más szögben világítja meg a tengert a Nap délután háromkor!), de ugyanolyan természetessé fog válni nagyon hamar, mint ahogy természetessé válik bárki életében egy magasabb életszínvonal. Emberekről beszélünk, ebből a szempontból az egyetlen különbség a nullák száma a bankszámla-kivonaton.

Ha pedig eljutottunk a „világvégéhez”, akkor nincs is semmi megoldás? Nincs kiút, nincs remény, mindenki zsoldos ebben az eltorzult világban, akár focista, akár magánember? Szerintem nem. Egy szempont ugyanis kimaradt. A szempont, amiről egy időben nagyon sokat beszéltünk a klub táján: a feltétlen lojalitás. Másképp fogalmazva: az érzelmi töltet. Ugyanis az érzelmek azok, amik képesek magasabb szintre emelni az embert.

Hányszor hallottuk a játék szeretetét! Hányszor hallottuk, hogy egy játékos élvezi és szereti, amit csinál! Hogy hálás a sorsnak, mert megadatott neki, hogy azt tehesse, amit a legjobban szeret a világon: focizhat! És mindezért cserében megadhatja mindazt a családjának, amit szeretne! És itt most megint előkerült a család, ahonnan indultunk, a szeretet, ami egy határozott érzelem, és a vágy, ami megint egy nagyon is határozott érzelem. De előkerül még egy fontos elem: az alázat! Egyben önmagunk helyes megítélése a világban. Amely megint egy jó eséllyel családból hozott pozitív minta, de legalábbis nem a (leggyakrabban) serdülőkorban totálisan elferdült téveszme. Miközben meg a pénz csak egy járulékos(!) haszonná válik, mert a fókusz nem azon van. De van még tovább.

Hányszor hallottuk azt, hogy a játékosok mennyire szeretik a klubot! Hogy mindent és bármit megtennének a klubért, aminek a szeretetét sok esetben már gyerekkorukban „megtanulták”, ráadásul nem csak beszéltek erről, de a pályán, tettekben láthattuk is. Megint rohadtul nincs itt szó pénzről, még egy Gerard Piqué esetében sem, aki pedig olyan módos családi háttérrel érkezett, hogy nem sok oka volt összerúgdaltatni magát, egyáltalán nem volt rászorulva, hogy szakadó esőben is a pályán rohangásszon. De akár azt is említhetem, hogy nem sok szüksége volt egy olyan akut medencetájéki fájdalmat összeszedni, amiért később akár súlyos árat is fizethet. Persze, ő is nyilván vállalta, akarta, a hírnevet, a sikert, de lett volna könnyebb útja is ezt elérni. Vagy adott volt számára a lehetőség, hogy léha, semmilyen életet éljen.

Sok a sérülésünk, ami joggal veti fel a háttérmunka hiányosságait, azonban felvet még egy lehetőséget: a megúszás intézményét. Első hallásra különösnek tűnhet ezt iderángatni, nem lesz az, ha a mindennapokból melléteszem a következmények hárításának „kiváló” találmányát. Kifogás, mellébeszélés, a (nyílt) konfliktus kerülése különböző – átlátszó és kevésbé átlátszó – technikákkal, próbálkozásokkal. Szerintem nincs ember, aki ne találkozott volna ezzel élete során. Ha sok a túlóra, majd táppénzre megyünk, ha berendelnek rendkívüli időben, majd kitalálunk valami kifogást, ha elaludtunk, majd ráfogjuk valami külső tényezőre az okot.

Hiszek abban, hogy mindez létezik az élsportban is. Nem megy a foci, nem megy a csapatnak, a közvélemény is folyton csak baszogat, majd jól elmegyünk táppénzre. Akkor lehet mutogatni kifelé. „Csinálnám én, de sajnos hátráltatva vagyok! Pedig úgy, de úgy akarom…” Lófaszt!

Nem arról beszélek nyilván, hogy bárki is erőltesse, ha valóban baja van. Ha beteg, ne menjen dolgozni, ha sérült, ne sürgesse a visszatérést, nem lesz jó az senkinek. Csökkent teljesítmény, pocsék közérzet, szenvedés, kínlódás az egész. Viszont hiszek abban, hogy az alibi, a kifogás nagyon is létező dolog a játékosoknál is. Nincs ebben semmi titok: ha azt is gondolja bárki, hogy ők a modernkori rettenthetetlen gladiátorok, nem azok. Emberek. A maguk bajával, problémáival, személyiségével együtt. Ha pedig ezt elfogadjuk, elfogadhatjuk azt is, hogy egyes szituációkban úgy reagálnak, ahogy bárki. Nem feddhetetlen hősként állnak ki a vérzivatarba, hanem egyszerűen meghátrálnak. Emellett további dolgot is tesznek: hazudnak. Önmaguknak, a külvilágnak, mindegy, gyártanak valami kifogást, ami mentesíti őket a felelősség alól. Például lesz egy rejtélyes és sorozatosan visszatérő sérülésük, ami viszont elindítja őket egy olyan spirálba, amiből gyakorlatilag nincs kiút. Sérülés-teljesítménycsökkenés-kifogás-teljesítménycsökkenés-sérülés-kifogás… Bármelyik sorrendben és kombinációban kiváló út arra, hogy egyre mélyebbre süllyedjen egy játékos (ember?) mind fizikálisan, mind mentálisan.

Ami nagyon idekívánkozik még: egy hatékony lehetőség a jelenlegi mentális nihil (ki)javítására, amit Xavi (meg)adhat a csapatnak. Annak idején ugyanis éppen ő volt, aki arról beszélt, hogy a nehéz pillanatokban (,igen, ilyen is volt, miközben éppen világvertünk) a játékrendszerben való FELTÉTLEN HIT volt, ami kisegítette őket a bajból. Lefordítva: az automatismo, a (játék)rendszer eredményességének (sorozatos) igazolása és visszaigazolása egy olyan eszköz, ami hatékony, ráadásul független az egyénektől. Független a pillanatnyi hangulattól, erőállapottól, formától, időjárástól, világválságtól, vagyis gyakorlatilag minden külső és belső akadálytól! (Emlékszünk arra, hogy amikor a Barca elindult az emelkedőn, éppen egy világválság kellős közepében voltunk?) Ha pedig így van, akkor az egység nem csupán csapategység, de egység a HITben is, ami majdnem mindegy, hogy mi, de megingathatatlan, ha fel van építve és, ha jól van felépítve. Legfőképpen pedig pozitív irányba visz. (Megjegyzés ehhez a szakaszhoz. Aki esetleg nem találkozott vele, rengeteg tömegben röhögős kép jön ki mostanában edzésekről, ugyanis Xavival minden egyes napon valamilyen csoportos JÁTÉK is a munka része. Több csapat egymás ellen, változó összetételben "idétlenkedik", hogy kiderüljön, melyik bagázs lesz adott nap győztese.)

Már Koeman is sokat beszélt a koncentrációról, pontosabban annak hiányáról. Ahogy eddig is, ismét egy mentális kérdésről beszélünk, miközben azt is tudjuk, hogy sorsdöntő az élsportban. Hányszor hallhattuk – különösen – BL kapcsán, hogy milyen apróságokon múlik egy-egy meccs, elég egyetlen rossz pillanat, mennek a levesbe álmok, remények, hitek, bizodalmak! Különösen pedig akkor lesz ez érdekes, ha mellétesszük a foci két alapvető felfogását. Aktív-passzív, ahol az aktív ki akarja kényszeríteni a hibát, míg a passzív ki akarja várni, amíg a hiba „magától” bekövetkezik. Pedig hát nem kizárólag magától következik az be, amit „pillanatnyi kihagyásként” minősítenek leginkább a köznyelvben. És tömegével hozhatunk fel példákat erről a sportág történelmében.

Amíg az aktív felfogás erénye, hogy kikényszeríti a hibát, a passzívé, hogy időben észreveszi és helyesen ragálja le. Vagy: él vele. És igen, továbbra is a nehezebb út lesz az aktív, hiszen több munkával jár, egyben nemesebb is, már ha hiszünk a lovagkori eszmékben. A Barca szurkolói meg hisznek (valami hasonlóban), ezért is vélték ezt szimpatikusnak, voltak büszkék rá, amikor a világ élvonalába emelte a klubot. A filozófiája. Is. És persze, könnyű lelkesedni, amikor minden csillog-villog, könnyen el lehet bizonytalanodni, amikor nem. És itt most nem az elpártolásról beszélek, hanem például a felvetésről, hogy lehetne védekezőbb a felfogás, az biztonságosabb. Olykor eredményesebb.

Miközben mindig is tudtuk, hogy a támadó felfogás kétélű, egyben a legveszélyesebb. Ha párharchoz akarom hasonlítani, olyan mértékben eltolja a figyelmet a támadás felé, hogy kiszolgáltatottá teszi az „elkövetőjét” a bekapott ütésekkel szemben. Aki ezt felvállalja, mindig is ki lesz téve az ütéseknek, nem véletlenül híresült el Cruyff egyik mondata, amiben arról beszél, hogy mindegy, mennyit kapunk, többet kell rúgni, mint az ellenfél. Ő ugyanis már eleve feltételezi, hogy kapni fog. A győzelem meg azután csak azon múlik, hogy mennyit ad.

Sejthettük előre, hogy Xavi érkezésével (ismét) felvállaljuk ezt a kockázatot. Utólag is tudhatjuk, mert soha nem titkolta, mi vár ránk. Felvállalunk valamit, amiről azt mondják, hogy elavult, idejétmúlt, közben meg ez rohadtul nem igaz. Ugyanis a foci pillanatnyilag ugyanazon alapelvek mentén működik (sikeresen), amit még Guardiola felvázolt a világnak. A topklubok csapatai állandó nyomást gyakorolnak az ellenfélre, gyorsan és ügyesen járatják a labdát (nagy a sebességük fejben és annak fizikai megjelenésében is a pályán), kombinatív játékot játszanak, gyakorlatilag minden lényegi elemet átvettek amit irányelvként a Barca -, mint a „fociforradalom elkövetője” – felvázolt.

Persze, többen mondják, hogy a foci -, történelme során ki tudja hányadszor - megint fizikális irányba fordult, szerintem ez viszont nem igaz. A fociban a sztárok, a jó játékosok (most is, sőt egyre inkább) kivétel nélkül jól bánnak a labdával, ez pedig érzékelhető irány. Guardiola és a Barca nem csupán megmutatta a világnak, hogy a labdával való kapcsolat az elsődleges, a világ ezt el is fogadta és alkalmazkodott is hozzá. És igen, még a hagyományosan fizikai felfogásáról híres angol bajnokság is. Sőt, ők leginkább. Mert nekik kellett a legnagyobb szemléletbeli változást elfogadniuk és elfogadtatniuk a közönségükkel. Napjainkra pedig nem kérdés, hogy kik vannak az élen, ránézésre pedig utolérhetetlen magasságokban.

A tiki-taka nem halt meg, csupán átalakult. Mint ahogy minden futballtrend érkezik és átalakul. Fejlődik. Mert ez a természetes életútja. A Barcának se szükséges feléleszteni a saját találmányát, sokkal inkább szükséges rendbetenni a hátteret, használni, ki,- és felhasználni a már meglevő eszközeit és tudását, végül pedig mindezt a fejlődés irányába módosítani. Mozgósítani. Amíg a Barca évtizeden keresztül trendet alkotott, most meg kell hajolnia a változás előtt, alkalmazkodnia kell úgy, hogy –, még mindig a maga képére formálva – eltanul elemeket, azokat pedig mindennapjaiba illeszti. Ha nem teszi, marad ahol most tart.