Az utóbbi hetek eseményeit látva azt a következtetést kell levonnunk, hogy Pep folyamatosan "mellébeszél". Ugyanis – önmagához híven - egyre jobban erőlteti „a bajnokság már reménytelen”, a „Madrid még soha nem bukott címet 10 pontelőnyről”, valamint a „kevesebb mosolygás, több futás” szlogeneket.
Mivel tudjuk róla, hogy hajlamos olykor indokolatlanul(?) is józan gondolkodásra inteni a közvéleményt, hagyjuk csak meg neki ezt a kommunikációs vonalat. Mi viszont szurkolók vagyunk, tehát nem csak lehetőségünk, de kötelességünk érzelmi alapon véleményt mondani, így megtehetjük, hogy elrugaszkodunk a valóságtól, és egy kicsit eljátszunk a gondolattal. Mekkora esélye van annak, hogy ez a szezon megint egy hatkupás legyen?
Az utóbbi hetek eseményeit látva azt a következtetést kell levonnunk, hogy Pep folyamatosan "mellébeszél". Ugyanis – önmagához híven - egyre jobban erőlteti „a bajnokság már reménytelen”, a „Madrid még soha nem bukott címet 10 pontelőnyről”, valamint a „kevesebb mosolygás, több futás” szlogeneket.
Mivel tudjuk róla, hogy hajlamos olykor indokolatlanul(?) is józan gondolkodásra inteni a közvéleményt, hagyjuk csak meg neki ezt a kommunikációs vonalat. Mi viszont szurkolók vagyunk, tehát nem csak lehetőségünk, de kötelességünk érzelmi alapon véleményt mondani, így megtehetjük, hogy elrugaszkodunk a valóságtól, és egy kicsit eljátszunk a gondolattal. Mekkora esélye van annak, hogy ez a szezon megint egy hatkupás legyen?
A hat darab kupa lehetőségével persze nyilván előreszaladtam gondolatban, de a hosszú ideig irreálisnak tűnő bajnoki cím akár valósággá válása jelen pillanatban tény. Pepnek természetesen továbbra is kötelessége „visszafogni a lovakat”, viszont mi megbarátkozhatunk a gondolattal: ezt bizony egyáltalán nem lehetetlen begyűjteni.
Persze néhány pontból álló magyarázatom is van rá, amik egyébként roppant egyszerűek.
Az én olvasatomban a tíz pont előny kialakulásának egyik jelentős oka a Madrid győzelmi sorozata volt, amit a decemberi clásico után sikerült véghezvinniük. Ennek értékeléséhez pedig megint és újra vissza kell térnem ahhoz a kiindulási alaphoz, hogy egyáltalán nem hétköznapi a két nagy helyzete Spanyolországban. Könnyűnek és kézenfekvőnek látszik ilyen és akár ennél is hosszabb győzelmi sorozatokat produkálni, de a realitás az, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű. És főleg nem akkor, amikor a bajnokság a végéhez közeledik, így több csapatnak is meg kell próbálkoznia a lehetetlennel, különben kiesik, vagy éppen nemzetközi kupaindulást érő helyeket veszít. Természetesen most a Barçának is ehhez hasonló „csodát” kellene véghezvinnie a siker érdekében, viszont a csapat helyzete jelenleg egy kicsit más, mint a Madridé volt a tél folyamán.
A Realnak egyik oldalról „jól jött” a kupából való kiesés, ami a Barçának értelemszerűen további terhelést jelentett. Ráadásul részünkről érzékelhető is volt, mennyire rosszul jöttek a heti két meccsek éppen akkor, amikor a téli alapozás további nyűg volt a nyakunkon. Ennek további hozadékaként akkor megjelentek kisebb-nagyobb sérülések is a csapaton belül, ez magával hozta, hogy mind a legideálisabb kezdő napi szintű pályára küldése, mind az egészséges rotáció megoldhatatlanná vált. A téli alapozás ráadásul az idén – a szokásoshoz képest – egy hónappal előrébb került, a pozitívuma viszont az lett, hogy egy hónappal előbb ki is kecmeregtünk belőle. A „kikecmergés” óta pedig mit láthatunk? Felpörgött a játék, (ránézésre) könnyedebbé lettek a meccsek, és legfontosabb hozadékként ismét láthatunk mosolygó Barça játékosokat a pályán.
Érdekes fejlemény az is, hogy a fizikai túlterhelés elmúltával a csapat önbizalma is megnövekedni (valójában inkább a helyére kerülni) látszik. Én valahol a 2006-os szezonban éreztem ennyire biztosan, hogy hiába lő elsőként gólt az ellenfél, azzal csak „olajat tesz a tűzre”, mert a csapat olyan szinten nem veszti el a fejét hátrányban sem, hogy „csupán idő kérdése”, mikor fordítunk. A Rijkaard korszak legnagyobb erőssége éppen ez a türelmes, de ellenállhatatlan higgadtság volt, akkoriban se volt kérdés, hogy mi lesz a vége, ha az ellenfél megpróbál ellenállni a csapat akaratának. Elnézést, ha az utóbbi mondat túl erősre sikeredett, én jelenleg ezt látom a csapatban és – Peppel ellentétben – semmi okom feleslegesen udvariaskodni.
Egy másik szerintem fontos elem az, hogy a bajnokságban a Barçának nem különösebben érdekes, kik a hátralevő ellenfelek. Ez már megint egy nagyképű(ségnek értelmezhető) mondat lett, ezért ki is csomagolom.
A Barcelona játéka elsősorban arra épül, hogy a csapat szabja meg, mikor mi történik a pályán. "Ez az értelme” a sokak által leszólt nagyarányú labdabirtoklásnak, ez az eredménye az azonnali visszatámadásoknak, ez a legfontosabb hozadéka ennek a szélsőségesen domináns felfogásnak. A csapat ellen játszani nem „kívánságműsor”, az ellenfelek előzetesen tervezhetnek bármivel, a pályán bele fognak kényszerülni abba, amit a Barça akar. Ebben az értelemben pedig akármi is lesz a bajnokság vége, az javarészt rajtunk múlik. Mert amíg a fentiek következtében a pályán az történik, ami a Barça szándéka, addig a Madrid esetében ez nem feltétlenül igaz, főleg akkor, ha tovább tart náluk ez a kiszámíthatatlan tendencia.
További említésre méltó szempont az a kivételes csapategység, ami kétség kívül Pep érdeme, egyben legerősebb fegyvere. Bár könnyű rámondani, hogy egyemberes csapat vagyunk, de ezt csak az gondolja, aki merő ellenszenvből szereti odabökni a „Messi nélkül sehol nem lennétek” kezdetű felszínes semmitmondásokat. Saját vélemény, tehát nem kell elfogadni, de amíg a Barça (érzékelhető) visszaeséséhez legalább három kulcsjátékos formaproblémája kell, addig a Madridot inkább dominánsan határozza meg CR szereplése. A végső versenyfutásban ez az összevetés is billentheti felénk a mérleget, sőt végeredményben akár döntő is lehet. Mivel sokan szeretnek kihallani olyasmiket, amik egyébként nincsenek ott, hozzá kell tennem, hogy ez csupán a saját véleményem és felesleges bármiféle rosszindulatot feltételezni mögötte! Én ezt érzem, egyben ez nem volt se „vád”, se kritika a rivális felé!
Mivel a „politikai helyzet” olyan amilyen, a végére kötelező jelleggel ide kell írnom egy „általános jogi nyilatkozatot” is. Nem azt mondom, hogy meg fogjuk nyerni a bajnokságot, csak azt, hogy jelenleg nem látok olyan konkrét pontot, ahol a Barça a jelenlegi fizikai és mentális állapotában fogható lenne. Ezzel párhuzamosan pedig abszolút elfogadhatónak tartom a Real itt-ott előforduló pontvesztéseit, egyben azt, hogy a végére akár meg is fordulhat a bajnoki versenyfutás.
Egyéni értékelő:
Valdes – a szó szoros értelmében semmi dolga nem volt ezen a meccsen, de nem az ő hibája, ha ez ellenfél ennyire enervált. Én elhiszem, hogy jó védéseket mutatott volna be, ha szükséges lett volna. - 7
Mascherano – előzetesen ugyan lehetett némi aggodalmunk a véglegesen megfogyatkozott védelem láttán, de a csapat hamar bebizonyította, hogy ebben a játékfelfogásban inkább beszélhetünk leghátul helyezkedő játékosokról, mint hagyományos értelemben vett védőkről. Semmi meglepő nincs abban, hogy a kevéske 1-1-eket magabiztosan hozta, az oldalvonalnál szinte hihetetlen módon megmentett labdája a meccs egyik legjobb pillanata volt. - 7
Puyol – természetesen az ellenfél semmilyensége adott lehetőséget számára, hogy ennyire bátran felléphessen, a csapattársak valamilyensége pedig arra, hogy ezt büntetlenül megtehesse. Szerintem élvezte a helyzetet, hogy aktívan is részt vehetett a játékban, védőfeladata neki is kevés volt, amit kellett, azt maradéktalanul megtette. - 7
Adriano – Mascherano mellett érzékelhetően az ő játéka volt leginkább visszafogott. Persze valakiknek illendő hátra is figyelni, és mivel a szélső támadók ezen a meccsen megkap(hat)ták a középpályáról a szükséges támogatást, nem is lett volna létkérdés, hogy emlékezeteset alakítson támadó szerepkörben. Amúgy kiválóak a felfutásai, egyre inkább érezhető, hogy a vonal mellé kimozgó szélsők által megteremtett – viszonylag nagy – üres területekre fut be, ez pedig jó alkalmat ad, hogy ne csak vakon dobálgassa a beadásokat, hanem kihasználhassa az ügyességét és a kétlábasságát. - 7
Busquets – szerintem kiváló érzékkel váltogatta a helyét a védelem előtt és – amikor szükséges volt – a védelmi vonalba visszalépve, de ez nyilván nem újdonság a játékában. Nagyon fekszik neki ez a mélységi irányító szerepkör, egyben az utóbbi időben érezhetően fejlődött a játéka abban az értelemben, hogy nagyon gyakran fenn is marad az ellenfél fala előtt segíteni a labdajáratást. Ennek is köszönhető az utóbbi időben (és persze tegnap is) a sok ígéretes kiugratása. Szinte biztos vagyok abban, hogy – ha úgy alakul – Xavi utódaként képes lesz megállni a helyét. - 7
Xavi – ha már a kényszer úgy hozta, hogy a szerepköre erősen védekező feladatokat is megkívánt, legalább két alkalommal sikerült csatárként is funkcionálnia. Ezen a meccsen is volt egy pillanat, amikor az óvatosságát indokolatlannak éreztem, de aztán hamar okosnak minősítettem a döntését. Az irányító feladata megszabni a meccs ritmusát és ő van annyira tapasztalt, hogy érzi, mikor kell visszafogni a „csikókat”, nehogy idő előtt kifussák magukat. Ha a bíró nem is, én magamban jóváírtam neki a gólját. - 8
Iniesta – a Milan elleni első meccs kisiklása óta most már biztosan kijelenthetjük, hogy visszanyerte a legjobb formáját, tegnap már egyike volt azoknak, akik valódi varázslatokat vittek a játékba. És még azt se mondhatjuk, hogy nagyon szabadon lubickolhatott volna, mert területe – neki is – igen kevés volt. Nála is azt éreztem, hogy tegnap fejbeni játékgyorsaságban olyan szinten megvertük az ellenfelet, amivel szemben tehetetlenek voltak. Kiváló érzékkel váltogatta és válogatta meg, hogy éppen keresztbe érdemes befutnia, vagy a labdát inkább a szélső felé kidobni, Messi gólja előtt az a letett labda konkrétan bámulatos volt. - 8
Messi – az első néhány percben még ő is csak a középpályára visszaszorítva létezhetett, de az ellenfél tulajdonképpen az első gól után feladta, így meg adott volt minden a gálameccshez. A pálya ugyan előtte is nagyon sűrű volt, mégis egészen más ez akkor, ha az ellenfél oda is teszi magát, nem pedig relatíve udvariasan asszisztál a szebbnél-szebb megmozdulásokhoz. A gólja lélektanilag fontos pillanatban érkezett, ezt végigvinni pedig mindenképpen csapatvezérhez méltó erény. Ha képes lesz (és miért ne?) ebben a formában végigjátszani a szezon hátralevő részét, meglepően jól sikerülhet ez az év. Egy gól, két gólpassz nálam megér ennyit, azt nem rajta kérem számon, hogy az ellenfél miért adta fel idő előtt a meccset. - 9
Pedro – amikor az első labdaérintése az lett, hogy elsuhant a talpa alatt a passz, magamban elmormogtam egy „b+, ez már megint annyira pedrós volt”-ot, de a meccs végére sikerült lényegesen pozitívabbá tennie az összképet. Teljesen elégedett mégsem vagyok, mert később aztán Sánchez mutatta meg, milyen „egyszerű” a szélen egy-két jól elhúzott labdával betörni a védelem mögé és neki ez még mindig nem akar sikerülni. Vagy be se vállalja, vagy amikor meg már majdnem sikerülne valami jót tenni, akkor a második, vagy harmadik mozzanatába hiba csúszik. A meccsenkénti gólátlaga közelít az 1/1-hez és ez még akkor is igaz, ha a tegnapi nyilván nem volt tudatos. - 7
Cuenca – érdekes módon kiveszett belőle az első meccseinek az a fajta bátorsága, amikor bevállalta és meg is oldotta néhány jó csellel szétzilálni az ellenfelek védelmeit. Az is elképzelhető, hogy az első csapathoz kerülése zavarta meg, de az is, hogy Pep felhívta a figyelmét a biztonsági játékra. Ez utóbbiban azért is lehet ráció, mert alapvetően a csapat jobb oldala támadóbb felfogású, így ott egy erőn felül bevállalt csel, hamar nagy problémákat okozhat. Az kétségtelen, hogy szélső beadásokban a csapat egyik legjobbja és ez különösen azért nagy erény, mert nem csak a 16-os közelében, de attól lényegesen távolabb is képes ezeket veszélyesen belőni. Ahogy tette azt például a tegnapi gólpasszánál is. - 7
Sánchez – értékelhetjük egyfajta jutalomként is a tegnapi góljait, mert az utóbbi időben több meccsen keresztül is hálátlan szerepkörbe kényszerülve mindössze annyit tehetett, hogy megpróbálja Messinek előkészíteni a lehetőségeket. Az első gólja nagyjából úgy jött le nekem, hogy addigra éppen megunta a tökölődést. A szélre kinyomult ellenfél (és persze az onnan bebrusztolt labda) helyet is adott neki, már „csak” egy jól helyezett lövés kellett és zsebben is volt a meccs. A csapat góllövő listáján fellépett a második helyre, ez pedig éppen egy csatárhoz illő pozíció. - 9
Montoya, Tello, Muniesa – tipikusan olyan lett a meccs vége, ahol a fiataloknak lehetőségük nyílik megmutatni magukat, más kérdés, hogy nálunk erre nincs szükség.
