A válogatott szünet okán ragaszkodunk/visszatérünk jó szokásunkhoz, ezért ilyenkor sem hagyjuk anyag nélkül a blogot, hanem megpróbálunk érdekes posztokat gyártani. Ilyen esetekben rendszerint a legalább értelmesnek minősíthető alapanyag hiánya szokott problémát okozni, azonban ezúttal sikeresen megtalálódott egy, én pedig megmagyarítás (és nem kevés kurtítás, átértelmezés) után megkíséreltem élvezhető olvasnivalót készíteni belőle.

Az eredeti változat májusban készült, és ahogy a címből is kitalálható, Pepről szól. Mivel mindig is szerettem az olyan írásokat, amik segítségével összefüggéseket érthetek meg, számomra a legnagyobb értéke, hogy folyamatában próbálja meg felvázolni azt, hogyan lett a játékosból edző. Ezenkívül az se kizárt, hogy többek számára eddig nem tudott információkat is tartalmaz, én személy szerint találtam benne újdonságot nem is egyet.

Az írás a jotdown.es oldalon került leközlésre, és Eugenio Blanco munkáját dicséri:

A válogatott szünet okán ragaszkodunk/visszatérünk jó szokásunkhoz, ezért ilyenkor sem hagyjuk anyag nélkül a blogot, hanem megpróbálunk érdekes posztokat gyártani. Ilyen esetekben rendszerint a legalább értelmesnek minősíthető alapanyag hiánya szokott problémát okozni, azonban ezúttal sikeresen megtalálódott egy, én pedig megmagyarítás (és nem kevés kurtítás, átértelmezés) után megkíséreltem élvezhető olvasnivalót készíteni belőle.

Az eredeti változat májusban készült, és ahogy a címből is kitalálható, Pepről szól. Mivel mindig is szerettem az olyan írásokat, amik segítségével összefüggéseket érthetek meg, számomra a legnagyobb értéke, hogy folyamatában próbálja meg felvázolni azt, hogyan lett a játékosból edző. Ezenkívül az se kizárt, hogy többek számára eddig nem tudott információkat is tartalmaz, én személy szerint találtam benne újdonságot nem is egyet.

Az írás a jotdown.es oldalon került leközlésre, és Eugenio Blanco munkáját dicséri:

Ha meg akarjuk érteni Pep Guardiolát, három pillanatot kell kiválasztanunk a múltból. Az első 1986. április 16., az esemény a KEK elődöntő visszavágója. Ezen az estén a Barça 3-0-ra legyőzi a Göteborgot, ezzel egalizálja a párharc állását, majd 5-4-re győz a tizenegyes párbajban és bejut a döntőbe. Az archív felvételeken felfedezhetünk egy örömittas fiút, aki Julio Alberto-val ünnepel, majd megkapja a mesterhármast szerző Pichi Alonso mezét.

Ahogy a képek peregnek, fokozatosan kialakul bennünk a gondolat, hogy ebben a labdaszedő gyerekben összpontosul egy olyan klub lelkes optimizmusa, amely szinte örök letargiában élt akkoriban. Manapság persze nehéz elhinni, de ez a sötét és rosszkedvű időszak egykor nagyon is létező és mindennapi valóság volt, az örömittas arcok pedig csak nagyon ritkán voltak felfedezhetők a klubon belül és környezetében is.

A második esemény idején Guardiola már Cruyff Barcelonájának alapköve. Ő az, aki kiszámíthatatlanná teszi a szabályokhoz kötött csapatot, ő az, aki új posztot teremt a futball világában. Ebből az időszakból maradt fenn egy felvétel, ahol azt láthatjuk, amint Guardiola Cruyff-fal és Rexach-csal beszélget a Mini Estadiban edzés közben. A pillanat különlegessége, hogy a két mester hallgatja egyik játékosát, aki élénken gesztikulál, taktikai rajzokat ír a levegőbe, érvel, sőt, utasításokat ad. Hogy Charlie Rexach figyelmesen meghallgatja középpályása szavait, nem meglepő. De az szinte hihetetlen, hogy a futballvilág egyik valaha volt legnagyobb egójaként megismert Cruyff is felhagy profán gesztusaival és végighallgatja az elhangzó javaslatot. A felvételen láthatjuk azt is, ahogy az edzés folytatódik a közjáték után. A Barça stílusának letéteményesei elfogadják a javaslatot, és a játékos által megszabott változtatásokra utasítják a csapatot.

Jobb és rosszabb évek váltják egymást a felelevenített képek után, végül a labdaszedőből lett klubikon 2001-ben, az intézményes válság következtében elhagyja a Camp Nout. Eddigre a négyes mezszám mágikus értelmezést nyer, a csapaton belüli hierarchiában az első lesz. A mágia nem az a karakter, amit ő a pályán megteremtett, hanem az, ami örömet és elkötelezettséget ő adni volt képes a futballnak. A mágia nem az volt, hogy a társai megtették, amit elvárt tőlük, hanem az, hogy sikerült igényt ébresztenie bennük arra, hogy meg is akarják érteni azt, mit és miért tesznek az adott pillanatban, ne csupán vakon engedelmeskedjenek az utasításoknak...

Guardiola száműzetésbe vonul. A stadion közönsége végignézi, ahogy a csapattársak a magasba emelik, majd elhangzik egy halk „viszlát” és a legenda távozik a klubtól. Ezekben a pillanatokban ott van annak a játékosnak a fájdalma, akit a csapat hullámvölgyében kikiáltanak bűnbaknak, de van benne más is: egy futballista szeretete a játék iránt és szerelme a Barcelona iránt. Joggal gondolhatja mindenki, a történet mindörökre véget ér, ma már tudjuk, hogy ebben a pillanatban csak egy új utazás kezdődött el.

Utazások

Guardiola elhagyja a Barça megszokott stílusát, Olaszországba érkezik. Új környezetbe kerül, ahol a játékot másként értelmezik. A játékosokra kirótt egyéni feladatok konkrétabbak, uralkodik a védekező szerkezet és a taktikai fegyelem egy másfajta futballszépségben összegződik. Olaszország után megfordul Katarban, majd pályafutása egyik legnagyobb hatású edzőjével dolgozik együtt Mexikóban, 2006-ban a Dorados-nál. Juanma Lillo lesz az, aki elindítja az úton, ő az, aki az edzői pálya felé mozdítja.

Guardiola szenvedélye a játék iránt tagadhatatlan, ez a kreativitása epicentruma, és a spanyol edzőben ideális tanítómesterre talál. Szinte minden nap éjszakába nyúlóan közös szenvedélyüknek élnek: úgy elemzik a futballt, ahogy egy mechanikus vizsgálja a javításra szoruló szerkezetet. A legapróbb elemeire bontják, egészen addig, amíg világossá nem válik az egyes alkotóelemek funkciója, a legegyszerűbb és legkisebb alkatrésztől kezdve az összeszerelt és problémamentesen működő gépig. Guardiola számára a legizgalmasabb fogalom: a tér. Fáradhatatlanul elemzi az összes valaha volt játékrendszert, legfontosabb feladatának érzi, hogy megtalálja a módját, miként nyithat útvonalakat a támadóknak, ezzel pedig hogyan nyithat területet az egész csapatának.

Lillo egy Gol TV-nek adott interjúban idézte fel ezeket a beszélgetéseket, és amikor a Barça játékáról beszél, újra és újra a területet említi. Ahogy hallgatjuk a szavait, a csapat egy labdarúgó mérkőzése hasonlóvá válik ahhoz, mint amikor a Newton-Leibniz tételt próbálják elmagyarázni nekünk. Csodálattal beszél a védelem mozgásáról, az egymáshoz igazodó játékosokról, az időzítés fontosságáról és egy olyan csapat harmóniájáról, amely nagyon közel áll a tökéletes összhanghoz. Nagyon közel a tökéletességhez...

Ha a történelem kiemelkedő eseményeit megvizsgáljuk, rendszerint szó esik bennük egy utazásról. Ebben a történetben az út az Argentínába tett híres kirándulás, amit David Trueba (szerk. megj. – spanyol novellaszerző, filmrendező, forgatókönyvíró) és Guardiola tettek, hogy találkozzanak Menottival és Bielsával. Lehetséges, hogy Guardiolának akkoriban egy ilyen szélsőségesen futballmániás környezetre volt szüksége a végső döntéshez, de az is lehet, hogy csak az utolsó biztatást remélte megkapni, mielőtt beül az edzői székbe. David Trueba elmesélte egy interjúban, hogy nagyon sok témáról beszélgettek: újságírásról, filmekről, irodalomról, a belső erkölcsről, a sport etikájáról és az élet filozófiai kérdéseiről. A végére úgy tűnt, Guardiola számára összeállt a kép, mert legfontosabb tanulságként azt szűrte le magában, hogy a (futball)történelem folyton ismétli önmagát.

Hazatérés

Hosszú volt az út Guardiola számára a Barcelona edzői székéig. Hosszú út Santpedortól a Camp Nouig, hosszú út a La Masiától a világhírnévig. De amikor edzőként visszatért, hatalmas előnye volt mindenki mással szemben. Ismerte a klub minden rezdülését, pontosan tudta a célját, de mindenekfelett tudta a Barça játékát. És tudta, hogy történelme során a Barça mindig akkor volt sikeres, amikor csapatvédekezésre támaszkodott, amikor nyitott szélekkel játszott, amikor szinkronban végzett gyakori keresztmozgásokkal bontotta meg az ellenfeleket. Tudta azt is, hogy a Barçának sajátja a kép, amikor hat középpályás között jár a labda, éppen úgy, ahogy a flipperasztalon. Tudta, hogy Rijkaard alkalmazta a kulcselemeket, de azzal is tisztában volt, hogy a rendszert tovább lehetne fejleszteni.

A harmadosztályú Barça B mellett már egy olyan edzőt láthattunk, aki folyamatosan a partvonal mellett áll, együtt él a játékkal és hevesen gesztikulálva adja ki az utasításait.

Folyamatosan kézben tartotta és irányította az eseményeket, fenntartotta a lendületet, nem hagyta lankadni a figyelmet. Megtanította a játékosait arra, hogy megtanulják megragadni a lehetőségeket és azt is, hogy ki is használják a megfelelő pillanatban rejlő lehetőségeket. Győztes csapatot épített...

Pontosan tisztában volt azzal, hogy a Camp Nouban nem kap végtelen türelmet. Számított a magas elvárásokra, de nyugodt volt, mert mire megkapta a lehetőséget, szinte megszállott alapossággal és részletességgel felépítette magában a játékrendszert, amit látni akart a pályán.

A bemutatkozás rosszul sikerült, a folytatás se lett tökéletes, de már a harmadik mérkőzése fordulópontot hozott, ezután pedig sorban jöttek az eredmények. Bár lassan felsejlett a kép, ekkor még egyedül ő volt tisztában azzal, hogy mi az, ami kirajzolódik a pályán. Tisztában volt vele, hisz eleve ezekkel a tervekkel érkezett. Tudta, hogy vissza kell térnie Cruyff Barçájához, de ennél is többet akart, ezért még messzebb utazott vissza az időben. Ő Michels Hollandiáját akarta viszontlátni a pályán, a futball folyamatosságát és fejlődését úgy akarta megvalósítani, hogy visszatért annak egy ősi változatához. A (futball)történelem ismétli önmagát – tudta ezt és élt az örök igazságban rejlő lehetőséggel.

Ezért merített a régi alapokból, de gondosan megalkotta a saját játékrendszerét, amely magában hordozta a tánc szépségének és a gyilkos hangyák harcmodorának ideális kombinációját. Fokozatosan szinkronba került a csapat mozgása, kialakult a ritmus, egyre világosabban érződött a dallam, ugyanakkor egyre inkább érvényesült az is, ahogy a hangya hadsereg célzott hatékonyságával és kíméletlenül szerez magának újabb és újabb területeket. Egy szimfónia folyton váltakozó lassú és gyors utasításai egyesültek a háttérben folyamatosan zakatoló törzsi tam-tam dobok idegölő monotóniájával...

Otthon

A La Masia fiatal játékosai képviselték a ’guardialismo’ értékeit, de vele voltak egyes kiválasztottak, hogy elkísérhessék őt a futball eredetéhez visszatérő kirándulásában. Minden szezon előtt izgatottan keresett apró módosításokat, amikkel tökéletesíteni akarta a csapatát. Szabadrúgás-variációk, szögletek, bedobások szerepe támadásban és védekezésben, letámadás-variációk magasabban, vagy éppen mélyebben… Sokak számára lényegtelen mozzanatok, de az ő maximalizmusában olyan döntések, melyek átdolgozott éjszakák és hosszú hónapok számtalan egyeztetéseinek eredményei.

A módosításokhoz évről-évre megfelelő "alkatrészekre" is szüksége volt, ezeket kellett felkutatnia és megtalálnia. Ő valószínűleg Csigrinszkijben is egy újabb Busquets-et vélt látni a maga posztján, mint ahogy később megtalálta azt Thiagoban, Cuencában és Telloban...

Lehetséges, hogy soha nem is történt volna jelentős változás ebben a szemléletben, de végül aztán a kudarc Ibrahimovics-csal lett az, ami véget vetett a kutatásnak és ráébresztette, hogy Messinek kell a rendszer középpontjába kerülnie. A csapat minden mozdulata és pillanata őt támogatta, miközben a tehetsége létrehozott egy új hierarchiát. A tudása pluszt adott a csapatnak, a csapat pluszt adott a tudásának: a kettő együtt azonban létrehozott egy nehezen kézben tartható, mégis irányított zsarnokságot...

A leírt események közben eltelt négy év. Négy év, mely alatt Guardiola meghódította a világot, és mely alatt addig nem látott mennyiségű trófeát nyert. Az időzítés tökéletes volt. A játék evolúciója mögé sikerült olyan tehetséges játékosnemzedéket tenni, akik hajlandóak voltak feláldozni egyéni céljaikat egy ötletért...

Hagyaték

Guardiola utazásának tetőpontja 2011. december 18-án jött el. Yokohamában a Santos elleni Világkupa-döntő után joggal gondolhatta, hogy a remekmű elkészült és tökéletes. Talán ez az érzés vezetett oda, hogy a belső motivációja már nem tudta felvenni a versenyt a külső elvárásokkal. Guardiola kreatív látomását eddigre szertefoszlatták a feszültségek, saját nyugalmát és produktivitását felemésztették az állandó csatározások a Real Madriddal. Utólag nézve már a legnagyobb tanulság számára az lehet, hogy egy személyi vonás - Cruyff makacssága - a különbség a két korszak között. A tántoríthatatlan ego, az egyéni önzés az, ami hiányzott a kelléktárából.

Az utolsó időszakban gyakran kutatta a játékosokat az utánpótlásban. Azt szerette volna demonstrálni, hogy a csapat akkor lesz képes kihasználni a térben rejlő lehetőségeket, ha képes kialakítani és megtartani a mentális sebességet. A futballtörténelem azonban megtanította nekünk, hogy a hollandoknak évek hiábavalósága kellett, mire felismerték, hogy a végletekig nem növelhető a sebesség, eljön a pillanat, amikor a rendszer képtelen lesz a további fejlődésre. A játékelmélet saját maga korlátjává válik, ha nem következik be a végül elkerülhetetlen váltás. Guardiola el akarta kerülni ezt a végkifejletet. Tudta, hogy az evolúció végéhez ért, hogy ő maga ehhez többet adni már nem képes és, hogy új utakat kell keresni...

Megreformálta a klubot, saját rendszeréhez igazította az utánpótlást. Jelent adott azzal, hogy felépítette az első csapat játékrendszerét, jövőt adott azzal, hogy felépítette ugyanezt a fiatal csapatokban is. Ma bármelyik Barcelonát látjuk a pályán, a kép ugyanaz: a labda lábról-lábra jár, miközben az ellenfél annyit tehet, hogy a stadion óráját nézi.  

Guardiola mindvégig a teret kutatta, mindvégig a területben kereste és találta meg a játék kulcsát. És ahogy teltek az évek, észrevétlenül új dimenziót kínált számunkra, amely felfedezésre vár: az időt.