A saját nevelésű játékos fogalmát hajlamosak vagyunk összekapcsolni egy helyi, esetünkben katalán kissrác képével, akinek keresztneve rendszerint Jordi, Sergi vagy Xavi, lehetőleg mélynövésű, és persze túltengnek benne a katalán függetlenedési törekvések. A La Masia első generációjából Guillermo Amor, majd kicsivel később Josep Guardiola és Albert Ferrer voltak a katalán élharcosok, a jelenlegi keretből pedig többek között Xavi Hernández, Carles Puyol és Sergi Busquets nevét sorolhatja nagy büszkén a régi kis kőház minden alkalmazottja. A katalán dominancia mellett azért ahhoz is hozzászokhattunk, hogy az akadémiára felvesznek Spanyolország más részéről származó játékosokat, azonban az utóbbi időben egyre nő a hispán határokon kívülről érkezők száma is. Az ’90-es évek szülöttei esetében előállt az a (korábban) paradox(nak hitt) helyzet, hogy egy játékos egyszerre lehet saját nevelésű és külföldi, a két kifejezés többé nem feltétlenül ellentéte egymásnak – és ez a jelenség nem csak a Barçánál figyelhető meg.

A saját nevelésű játékos fogalmát hajlamosak vagyunk összekapcsolni egy helyi, esetünkben katalán kissrác képével, akinek keresztneve rendszerint Jordi, Sergi vagy Xavi, lehetőleg mélynövésű, és persze túltengnek benne a katalán függetlenedési törekvések. A La Masia első generációjából Guillermo Amor, majd kicsivel később Josep Guardiola és Albert Ferrer voltak a katalán élharcosok, a jelenlegi keretből pedig többek között Xavi Hernández, Carles Puyol és Sergi Busquets nevét sorolhatja nagy büszkén a régi kis kőház minden alkalmazottja. A katalán dominancia mellett azért ahhoz is hozzászokhattunk, hogy az akadémiára felvesznek Spanyolország más részéről származó játékosokat, azonban az utóbbi időben egyre nő a hispán határokon kívülről érkezők száma is. Az ’90-es évek szülöttei esetében előállt az a (korábban) paradox(nak hitt) helyzet, hogy egy játékos egyszerre lehet saját nevelésű és külföldi, a két kifejezés többé nem feltétlenül ellentéte egymásnak – és ez a jelenség nem csak a Barçánál figyelhető meg.

Túl nagy kreativitást nem igényel, hogy a téma kapcsán eszünkbe jusson Lionel Messi. Az ő esete 2000-ben még kirívó, egyedi példa volt, akkor még nem számított általánosnak, hogy egy külföldi gyereket, még ha valamely volt spanyol gyarmatról érkezett is, teljesen ugyanúgy, ugyanolyan feltételek mellett vegyenek fel a zseniképzőbe, mint például Iniestát vagy Valdést. (Thiago Motta mondhatja még ezt el magáról, bár őt már a Barça B-be szerződtették 1999-ben.) Messi történetét mindenki betéve ismeri (Rosario – növekedési hormon – barcelonai kezelés – szalvéta – BL-trófea – aranylabda – világbajnoki cím), és elfogadtuk azt a furcsa jelenséget, hogy ő a La Masia legnagyobb büszkesége, mégis jetlagtől szenved a karácsonyi családlátogatások alkalmával.

Messi szerződtetése volt az előhírnöke az elkövetkező években megfigyelhető kölyökfutballista-bevándorlási hullámnak – a nagy művész mindig megelőzi a korát –, így fordulhat most elő az, hogy két saját nevelésű fiatal játékosunk szülővárosa között több ezer kilométer távolság is lehet.  Az idei keretbe Thiago Alcântara és Jonathan dos Santos személyében Messi mellé még két külföldi-saját játékos érkezett, rajtuk kívül pedig jelenleg a B csapatban tanulja az űrfocit Thiago öccse, Rafinha Alcântara, a portugál Luis Gustavo Ledes, illetve a Bissau-Guineában született, de portugál ifjúsági válogatott Ié–Cá elemenópé páros is. Az argentin Sergio Araujo, aki 2 góllal járult hozzá két hete a Real Madrid Castilla elveréséhez, egyelőre kölcsönben van nálunk a Boca Juniorstól, de az ő esetében sem kizárt, hogy nemsokára már gránátvörös-kék pecsét lesz a szerződésén. Meg kell viszont jegyeznünk, hogy Ié, Cá és Araujo esetében olyan játékosokról van szó, akiket a Barça B-be vettünk a legutóbbi átigazolási időszakban, tehát a klasszikus, felső korhatárhoz kötött utánpótláscsapatokban nem játszottak.

Még egy korosztályt lejjebb lépve azonban csokoládébőrű canteranókkal találjuk szembe magunkat, akik már tényleg évek óta katalán füvön edzenek és minden megközelítés szerint saját nevelésűnek tekinthetők. 2006 óta Samuel Eto’o alapítványa, a Fundación Privada Samuel Eto’o együttműködve a Barcelonával lehetőséget biztosít Kamerun legígéretesebb tehetségeinek, hogy a világ legjobb utánpótlásrendszerében fejlődhessenek. Így került a klubhoz Jean Marie Dongou, akit annak ellenére nem adtunk még el, hogy klasszikus középcsatár, és a középső hátvéd Franck Bagnack. Ők ketten 17 éves koruk ellenére már a Barça B-ben szerepelnek, ahol az átlagéletkor 20–21 között szokott lenni. Kameruni kolóniánkból kiemelendő még a Juvenil A-ban (a B csapatnál eggyel alacsonyabb korosztályban) szereplő 17 éves kapus, Joseph Fabrice Ondoa, akiben a radikális La Masia-hívők csoportja már jövő évtől Valdés utódját látja. A közös program pedig még mindig működik és folyamatosan érkeznek az új tehetségek, függetlenül attól, hogy Eto’o éppen merrefelé keresi meg egy kisebb ország féléves költségvetését. A korosztályos csapatok közül már mindegyikben szerepel Eto’o-ösztöndíjas játékos, a csapatfotókon nem olyan nehéz felismerni őket, ezért joggal számíthatunk arra, hogy legközelebb már nem kell az Arsenallal egyezkedni, ha kameruni játékost szeretnénk látni a csapatban.

A történet azonban összetettebb, hiszen a La Masiáig is el kell jutni valahogy. Ehhez nyújt segítséget az FCB Escola rendszere. Az „escola” katalánul iskolát jelent, ebben az esetben pedig olyan focisulikról van szó, ahol barcelonai utánpótlásedzők dolgoznak a több ezer, 6–12 éves fiatal tehetséggel. Azon felül, hogy a futball technikai és taktikai alapjait elsajátítják (abból is a Barça-szemmel lényeges részeket), a gyerekeknek a klub filozófiáját és értékrendjét is a „fejébe verik” már ilyen fiatal korban, a meccseiket pedig természetesen blaugrana-mezben játsszák. Akiket közülük 12–13 éves korukban arra érdemesnek találnak, költözhetnek is a nemrég felépített üvegházba. A világ számos pontján van már FCB Escola, a legtöbb Katalóniában és Spanyolország többi részén, de többek között Mexikóban öt helyszínen, Rio de Janeiróban, São Paulóban, Kairóban, Londonban, Buenos Airesben, Limában, Kuvaitban, Dubaiban, Delhiben és Fukuokában is van egy-egy ilyen iskola.

Statisztikák még nincsenek sem az Eto’o alapítványán keresztül, sem az FCB Escolából érkező játékosokról arra vonatkozóan, hogy hányan jutnak el az első csapatig, mivel annál frissebb kezdeményezésekről van szó. Nem véletlen az sem, hogy a Barcelona 2006 óta még a korábbinál is kiemeltebben foglalkozik a gyermekekkel – ekkor kötötték ugyanis az UNICEF-szerződést, amely így közvetetten a jövő csapatának összetételét is befolyásolhatja. A több ezer jelenleg is megfigyelt játékosból azonban 20–30-nál többen szinte biztosan nem kerülhetnek majd be a nagycsapatba. Mi lesz tehát azzal a rengeteg gyerekkel, akik végül nem jutnak be az akadémiára és biztossá válik számukra, hogy nem játszanak majd egy csapatban Puyollal tíz-száz-ezer év múlva? Minden bizonnyal senkinek sem fognak hátrányára válni a klubunk kezei alatt eltöltött évek, mert bár a Barça a futball csúcsa, azért állítólag léteznek más csapatok és más bajnokságok is, ahol rendkívül szívesen fogadnak majd egy-egy tikitaka-diplomával rendelkező játékost. Nem rossz ajánlólevél ez a világ egyetlen pontján sem.

Viszont nézzük meg a dolgokat az ellenkező szemszögből is: milyen hatással lehet a Barçára a cantera ilyen nagyfokú nemzetközivé válása? A játékosállományt tekintve csak jó sülhet ki abból, ha Barcelona néhány kilométeres körzete helyett az egész világon lehet kutakodni tehetséges fiatal gyerekek után. Vannak azonban olyan vélemények, amelyek féltik a klub hagyományait. A Barça évtizedek óta a katalán öntudat szimbóluma, és a már felnőtt saját nevelésű játékosok sok esetben a politikai érzékenységükről is híresek. A nacionalista példamutatás eltűnésére vonatkozó aggodalmak azonban nem feltétlenül jogosak, hiszen egyrészt a kinevelt játékosoknak mindig jóval nagyobb százaléka lesz katalán, mint külföldi, másrészt a 12 éves korukban Barcelonába érkező gyerekek az iskolában már ugyanolyan képzést kapnak, mint bennszülött társaik. A csapat öltözőjében Messi kivételével továbbra is mindenki katalánul fog társalogni, és a külföldi saját nevelésű játékosok már Katalóniát is a hazájuknak fogják tekinteni – ezért ferdítve tényleg igaz rájuk, hogy nem a hazájukban látták meg a napvilágot.

Gondoljunk csak Thiagóra, akinek a szülei brazilok, de ő maga már Spanyolországban nőtt fel és a spanyol válogatottban játszik. Az ő példájából kiindulva magunk előtt láthatjuk a jövő spanyol nemzeti csapatát is, amely a Barça révén a francia, holland és német válogatotthoz hasonló etnikai sokszínűséget mutathat majd. A különbség viszont, hogy az előbb felsorolt három országba a legtöbb esetben azért kerülnek a külföldi származású gyerekek, mert vagy a szüleik/nagyszüleik voltak bevándorlók, vagy a saját életükben váltottak hazát a gazdasági, politikai vagy társadalmi előnyök miatt – ekkor pedig már természetes módon kihasználják a származási országukénál lényegesen fejlettebb futballkultúra adta lehetőségeket, és a nagyobb siker reményében az új hazájuk nemzeti csapatát választják. A spanyol válogatottnál azonban megfordul az ok-okozati viszony, mivel ebben az esetben éppen a futball és a barcelonai utánpótlásrendszer minősége és jó hírneve vonzza Katalóniába a gyermekeket. Egy játékos nem azért kezd el itt futballozni, mert a családja ideköltözött, hanem épp ellenkezőleg: a család azért költözött Katalóniába, hogy fiuk itt játszhasson. Ha pedig a most megfigyelhető barcelonai dominancia továbbra is jellemző lesz a spanyol válogatottra, akkor a La Masiából kikerülő, idegen származású és kettős állampolgárságú játékosok közül többen is meghívót fognak kapni a válogatottba a mindenkori spanyol szövetségi kapitánytól. Nagy részük pedig nem fogja elszalasztani a lehetőséget, hogy igazán eredményes lehessen, és vállalni is fogja a piros mezben való szereplést.