Alig másfél hét alatt nyakunkba szakadt a világ összes búja-baja, na meg a bánatja, így nekünk is kötelességünk reagálni a történésekre, nem csak az egyes meccseket követően, hanem kicsit bővebben is.

A posztban nem (volt) szándékom semmit "megmondani", inkább kísérlet ez arra, hogy összefoglalja a szurkolók által megemlített főbb elemeket, itt-ott pedig megpróbáljon eddig fel nem vetetett körülményeket is megfogalmazni. Ez utóbbinak köszönhetően pedig még az se kizárt, hogy a poszt végére elhiszitek nekem, valójában nem is tendencia az, ami lelombozta a szurkolótábort, csupán egyetlen váratlan esemény.

Vegyük sorra a szurkolók által leggyakrabban megfogalmazott problémaforrásokat:

Alig másfél hét alatt nyakunkba szakadt a világ összes búja-baja, na meg a bánatja, így nekünk is kötelességünk reagálni a történésekre, nem csak az egyes meccseket követően, hanem kicsit bővebben is.

A posztban nem (volt) szándékom semmit "megmondani", inkább kísérlet ez arra, hogy összefoglalja a szurkolók által megemlített főbb elemeket, itt-ott pedig megpróbáljon eddig fel nem vetetett körülményeket is megfogalmazni. Ez utóbbinak köszönhetően pedig még az se kizárt, hogy a poszt végére elhiszitek nekem, valójában nem is tendencia az, ami lelombozta a szurkolótábort, csupán egyetlen váratlan esemény.

Vegyük sorra a szurkolók által leggyakrabban megfogalmazott problémaforrásokat:

Taktika és játékfilozófia

Az én értelmezésemben a két fogalom közötti különbség az, hogy a filozófia a rendszerszintű elmélet, a taktika pedig annak napi szintű gyakorlatba ültetése. (Illetve még az, hogy utóbbi minden futballcsapatnak van, előbbi meg nem feltétlenül.) Értelemszerű a problémák forrását itt (is) keresni, mindenkinek meg is van a saját véleménye erről, számomra csupán annyi a kérdés, milyen volumenű lehet a változ(tat)ás?

Bár fel lehetne borítani a csapatszerkezetet olyan mértékben is, ami (akár részben) a filozófia feladását jelentené, én azt gondolom, ez semmiképpen nem járható út. Az okok adják magukat. A csapatban rejlő lehetőségek megadják nekünk azt, hogy olyan focit játszhassunk, amit senki más, ugyanez a foci képes (nem múlt idő!) korábban soha nem látott dominanciát adni nekünk, végül pedig a klub maga is több soron kinyilvánította abbéli akaratát, hogy ilyesmire ne is számítson senki. A taktikai finomhangolás persze már más ügy.

Amit én a szezon legjelentősebb (inkább filozófiai, mint taktikai) változásaként értékelek, hogy idén minden korábbinál érzékelhetőbben felvettük a támadófutball egyik ősi jelszavát, melynek lényege a „teljesen mindegy, mi lesz a pályán, de rúgjunk legalább eggyel többet, mint amennyit kapunk”. Ha a gondolat második fele nem is igazán kedvünkre való, a szokatlanul sok kapott gól ezt látszik alátámasztani, illetve több meccsből is kijön, hogy nem alaptalan a gondolat. (Közte a meccs egyedi vonásaitól függetlenül legélesebb példakénti Depor 5-4-gyel.) Ugyanakkor az „összeomlás másfél hetében” annyiban mindenképpen felborult az elmélet, hogy a kapott nyolc gólra mindössze néggyel sikerült válaszolni, azt is a legrosszabb eloszlásban. Ha pedig ez így van, nem járunk messze az igazságtól, ha először azt nézzük meg, mi a helyzet a

Támadók

frontján. Bár később külön fejezetet is kap a témakör, itt máris megemlítem Tito hiányát, a pillanatnyi helyzet ugyanis - ha akarjuk - hasonló egy korábban már megélt eseménysorhoz. Ten Cate távozása után tudhattuk meg, hogy Rijkaard oldalán ő volt felelős a védelem felkészítéséért, ha pedig most egy újabb távozás forog fenn, nem alaptalan a gondolat, hogy esetleg Tito az, aki a közvetlen stábon belül a felelős „helyére tenni” a támadóinkat. Bár a véleményezést meg lehet közelíteni az egység oldaláról is (=csapatszintű taktika), nyilvánvaló, hogy több játékosunknak egyéni problémái vannak, nem véletlenek a széles körben megfogalmazott kritikák, amikben gyakorlatilag ugyanazok a személyek kerülnek terítékre. Bár én magamban mindig próbálom a nagyobb egységben keresni az ok-okozati összefüggéseket, nyilvánvaló, hogy nagyon komoly személyi problémáink (is) vannak. Szintén lehet taktikai kérdésként értelmezni, de ehhez a csapatrészhez hasonlóan van egy másik is, amelyben a csapatszinten túl is érzékelhetők problémák. A

Védelem

ugyanis nagyon nem az igazi. A Barça játékából automatikusan adódik, hogy ha sok gólt kapunk, annak azt kell jelentenie, hogy nem működik a csapatszintű védekezés, de ezentúl is találhatunk pontokat, amik intő jelek. Tulajdonképpen a korábbi szezonokban se volt sokkal kevesebb alkalommal nagy nyomásnak kitéve a védelem, a legjelentősebb különbség idén abban jelentkezik, amikor egyénekként kellene megoldani feladatokat. Tavaly Mascherano jelentette számunkra az átjátszhatatlan betonfal védőtípust, az azt megelőző évben pedig – ha nem is annyira dominánsan, de – Abidal volt, aki több meccset is bebiztosított nekünk a végtelenségig elegáns és rendíthetetlenül magabiztos játékával.

Azonban mi a helyzet most? Mascheranoról például többen vallják, hogy kiderült, mégse védő, hanem középpályás. Puyol kora okán esetleg lassulhatott valamelyest a korábbi évekhez képest, Piqué azonban nem, mert eddig se döbbentünk le a vágtáitól, pláne nem a fordulékonyságától. Mindkettejüket futották le több alkalommal a korábbi években is, így önmagában ezek a jelenségek nem újak. Kaptunk gólokat is ezekből a hiányosságokból, de a lényeges különbség, hogy sokkal biztosabban álltak a lábukon, még akkor is, amikor utolsó emberként kellett szembenézniük a kihívásokkal. Az előbb megemlítettem azt a feltételezést, mely szerint Tito hiánya okozhatja a támadóink egyéni bajait, de mivel most a védelemmel kapcsolatban is ugyanoda jutottam, mindenképpen érdemes rátérni a leggyakrabban hangoztatott véleményre, mely szerint itt konkrétan a kényszeredzővel van a probléma. Bár egy személyben csak róla ejtünk/ejtek szót, azt se felejtsük el, hogy stáb áll mögötte is! Egy olyan stáb, amely több ponton megváltozott erre a szezonra, és akik - a csapathoz hasonlóan - Tito hiányában szintén elvesztették a központi irányítást. De visszatérve az eredeti gondolatmenethez: hogy a kényszeredző általam vélt helyzetét megvilágíthassam, értelmét látom a

Rijkaard, Pep, Tito, Roura

folyamatot röviden áttekinteni. Először is le kell szögeznem, hogy Roura nem választott edző, helyzetét alapjaiban határozza meg az, hogy kényszerből került ebbe a pozícióba. Őszinte sajnálatunkra, hamar ki is derült, hogy ennek rengeteg hátulütője van, számomra a legszembetűnőbb a viselkedése a pálya mellett, azon belül is különösen stresszhelyzetben.

A keddi Madrid meccs előtt Roura máris elkövette a létező legnagyobb hibát: megpróbálta a közvéleményt a bíróküldésen keresztül a meccsre hangolni! Szerintem senkinek nem kell bebizonyítani, hogy ez nagyon komoly baki volt, de nem azért, mert a „szent Barcelona” nem engedheti meg magának, hogy ilyen eszközöket bevessen, hanem azért, mert ezzel már előre a kifogáskeresésre kondicionálta a játékosokat. Aztán folytatta azzal, hogy a meccs vége előtt lelépett, a célja nyilván az volt, hogy elkerülje az akkora már kínossá váló személyes kontaktust Joséval. A szememben ez, ha lehet, még nagyobb hiba volt, de nem azért, mert „mi vagyunk az egyetlen és legsportszerűbb csapat a Föld kerekén”, hanem azért, mert szintén rossz irányba kondicionálta a játékosokat (például a szombati második felvonásra). A legszembetűnőbb hibája az én értékítéletem szerint végül mégis az lett, hogy őrjöngve ordibált a pálya szélén a játékosokhoz, amikor már égett a ház. És erre még egy lapáttal rátett tegnap.

Rijkaard legnagyobb erőssége a mérhetetlen nyugalom volt, én a mai napig tartom, hogy a 2006-os BL győzelem nagy részben köszönhető annak, amilyen higgadtan vette tudomásul az Arsenal vezető gólját. Ugyanis hiszem, hogy csak az ilyen módon megnyilvánuló belső erő képes olyan tartást adni bármelyik csapatnak, ami a sikerek egyik feltétele lehet. A nyugalom végül persze visszaütött (ld. később), de utána érkezett Pep, akinek meg volt az az előnye, hogy karizmatikus klublegendaként nem kellett tekintélyt és tiszteletet kivívnia. Egyszerűen kiadta az utasításait és eszébe nem jutott senkinek megkérdőjelezni azok jogosságát a játékosok közül. (Illetve néhány akadt, de hamar lapátra is kerültek.) Végül pedig érkezett Tito, akinek a játékosmúltja már korántsem olyan kimagasló, mint elődeié, azonban neki volt egy hatalmas előnye Rourával szemben: másodedzőként már volt négy éve elfogadtatni magát a játékosokkal, ráadásul volt elegendő ideje felkészülni arra, miben és mennyiben kell változnia ahhoz, hogy megfeleljen az új pozíciójában is.

Jelenleg viszont ott tartunk, hogy kényszerből, az új szerepre abszolút felkészületlenül kaptak a játékosok egy vezetőt, akinek szerintem semmilyen formában nem sikerült (még?) megszilárdítania a pozícióját, egyben azt se tartom kizártnak, hogy úgy istenigazából nem is veszik őt komolyan.

Kicsit hasonlónak feltételezem a szituációt ahhoz, amikor egy munkahelyen az „öreg szaki” a feje fölé kap vezetőként egy „friss diplomás tacskót”. Az esetek 120 %-ában ellenkezés, ellenvetések tömege fogadja majd az új embert, ha pedig képességei és személyisége nem predesztinálják arra, hogy idővel tiszteletet vívjon ki magának, élete egyetlen célja azt kivárni lesz, hogy az öreg szaki végre menjen már a fenébe nyugdíjba. Ilyen alapokról építkezve, egyáltalán nem csoda, ha a  

Mentális felkészítés

menthetetlenül félrecsúszik. Nincs jobb mentális hőmérője a csapatnak, mint Puyol (és Xavi) viselkedése a pályán. Amikor ő(k) láthatóan zavart(ak) és túlreagál(nak) bizonyos szituációkat, akkor máris biztosra vehetjük, hogy baj van, de akár azt is, hogy baj lesz (az adott meccsen). Az előbb tulajdonképpen leírtam, miben látom én a legnagyobb hiányosságokat, és ha nem is állíthatom biztosan, elképzelhető, hogy valóban arról van szó, a „beosztottak” egyszerűen nem fogadják el a vezető személyét.

Ebből továbblépve, nem kizárt, hogy a játékosok inkább keresik a megoldást, a vezéregyéniséget a saját szűkebb közegükön belül, viszont egy futballcsapat meg nem demokrácia, de legalábbis nem működhet (jól) demokratikus keretek között. (Ld. a Rijkaard csapat életútját, vagy a 2001-2005-ös éveket.) Maga Pep is elsősorban azért állt fel a padról, mert rájött, hogy képtelen tovább fűteni a csapatban a motivációt, egyáltalán nem kizárt, hogy Roura eleve képtelen ebben az értelemben kezelni a csapatot, azt meg tudjuk, hogy a szezonban eddig felépített, vagy továbbépíteni tervezett ráhatás-modell egyszerűen megtört Tito távollétével. A bajok betetőzéseként, idén meg már Estiarte sincs a csapat mellett, akiről többen is elmondták, kulcsfigurája volt annak, hogy meglepően hosszú ideig sikerült szinten tartani a játékosokban a sikeréhséget. Az hogy fejben gondok vannak, értelemszerű, de az is világosan látszik a pályán, hogy a

Fizikai erőállapot

enyhén szólva sem az igazi. Mivel a keddi meccs utáni kommentsorban találtam egy, a problémát szerintem kiválóan összegző gondolatot, gyorsan át is adom a szót Úrnak, illetve utólagos engedelmével kölcsönveszem a mondatait: "A futballtudás nem veszhetett ki a játékosainkból, viszont feltűnő, hogy nem mi érjük el előbb a szabad labdákat, nem mi nyerjük a rövidtávú futóversenyeket, nincsen szuflánk többször bemenni a résekbe, nem tudunk olyan hatékonyan letámadni, nincsen frissességünk rátenni egy lapáttal, ha ezt követeli meg tőlünk a meccs. A Real (és a Milan) semmi különlegeset nem tett, csak szétatletizálta a Barcelonát. Van, amiben nincsen esélyünk fizikálisan felvenni velük a versenyt, hiszen a magassági fölény adott, a Real játékosai gyorsabbak, az viszont már feltűnő, ha a játékosok nem tudnak eleget mozogni, lomhábbak, rövidtávon sem fürgék. Hajtottak becsülettel, de ha nincs erőnléted, frissességed és speciális állóképességed, miközben az ellenfélnek van, akkor a szív már nem elég."

Remek összegzés, ugyanakkor bennem felmerült egy gondolat, ami – ha nem is ellentmond ennek, de – helyezheti más megvilágításba a fizikai erőnléttel kapcsolatos kételyeinket: a Milan meccs előtt már két hete nem játszottunk a heti kétmeccses terhelésben. Természetesen fogalmam nincs arról, pontosan hogyan alakult a csapat februári felkészülése, de azt tudjuk, hogy több szabadnapot is kaptak a játékosok, és ez bennem megint felvet párhuzamot egy mindennapos tapasztalattal. Lehet, hogy sokan nem így élik meg, de amikor szabadság után visszatérünk a munkahelyünkre, persze frissek vagyunk és tettre készek, mégis szükségünk van - munkakörtől függően - néhány órára, vagy néhány napra, amíg úgy igazán felvesszük a fonalat, és igazán maximális teljesítményt vagyunk képesek leadni. Ha nem is perdöntő ez a gondolat és/vagy a hasonlat, én érzek benne némi realitást. A realitás mérlegelése persze csak egy lehetséges megközelítése a sportnak, ugyanakkor van a focin belül egy konkrét csoport, akik sok mindent tehetnek, de érzelmek nélkül nem élhetnek. Természetesen ők mi vagyunk, vagyis a

Szurkolók

Ha bevalljuk magunknak, ha nem, még mindig hajlamosak vagyunk elszaladni az értékítéletekkel és a bizonyos léc túl magasra helyezésével. Amiről beszélek, nem kritika, szerintem természetes, hogy hozzászoktunk a jóhoz, emiatt pedig sokkal nehezebben éljük meg a rosszat, illetve sokkal hosszadalmasabb folyamat szembenéznünk azzal, majd elfogadnunk azt.

Bár a tavalyi szezon ezt éppen cáfolta, az idei annál inkább megerősítette, hogy a Barça és szurkolói számára a spanyol bajnokságban évek óta nagyobb meglepetés egy pontvesztés, mint egy - akár nagyarányú és könnyed - győzelem. (Irapuato?) A BL csoportkör és a hazai kupa javarésze csupán formalitás, ráadásul az utóbbi években eljutni ezekben a sorozatokban az elődöntőkig (de akár a döntőkig) gyakorlatilag természetes(nek tűnik). Tény, hogy az utóbbi években a Barça a szurkolói számára formalitássá degradálta a futballvilág egyik legnagyobb presztízsű eseménysorozatát egészen a legjobb négyig, legutóbb hat(!) évvel ezelőtt fordult az elő, hogy a csapat várakozáson alul szerepelt volna a BL-ben. (A 2007-2008-as szezonban címvédőként estünk ki már az első egyenes kieséses párharcban, utána meg vagy várakozáson felül szerepelt a csapat, vagy megkaptunk mindent, amit csak kívánhattunk, vagy a sikersorozat közepében viszonylag könnyen "belefér" címkét kaphattak az események.)

Aztán belefutottunk a Milan meccsbe és az előzőek alapján egyszerűen meglepően korán leküzdhetetlen(nek tűnő) akadályba botlottunk. Nem is önmagában a vereség ténye a fájdalmas, hanem az, hogy kimondhatjuk, gyakorlatilag esélyünk nem volt ennél jobb eredményt kihozni a meccsből, de még elégedettek is lehet(t)ünk azzal, hogy végül nem lett nagyobb mértékű a baj. Nyilvánvaló, hogy igazi mélyütés volt számunkra az a meccs, egyben a szezon egyetlen olyan eseménye, ami a váratlanságával sokszorozta az ütés erejét. (Hogy miért tartom az egyetlennek, lásd később.) Ilyen helyzetben meglepődni normális, megdöbbenni nem kizárt, átmeneti letargiába esni szurkolói kötelesség. Egy dolgot azonban nem szabad tenni: átesni a ló túloldalára, és első reakcióból túlzott következtetéseket levonni. Túlzott következtetések alatt nem mást értek, mint azokat a felvetéseket, amelyekben gyökeresen kívánja valaki átalakítani a csapat keretét, melynek eszközei nyilván az

Új igazolások

Természetesen lesznek, ahogy távozók is. Ennek körvonalai részben látszanak is már, részben pedig a sajtó pufogtatja előszeretettel unalmában a petárdáit. Ugyanakkor a foci nem menedzserjáték, így esély nincs arra, hogy az első csapat jelentős részben megváltozzon.

Egyrészt nem is indokolt, másrészt pedig nem állnak rendelkezésünkre (virtuális) eurószázmilliók, hogy kedvünkre felépítsük a papíron a világ legerősebbnek feltételezett futballcsapatát. Ha valóban megvalósulna egy olyan átigazolási dömping, amiben négy-öt-hat új játékos érkezne (főleg az első keretet célozva), olyan szinten felforgatnánk a csapatot, aminek évekre ható negatívumai lennének, gyakorlatilag ki is (ny)írnánk magunkat az élfociból egy időre. Ezzel együtt jó eséllyel önként megteremtenénk a lehetőségét annak, hogy minden korábbinál dominánsabb lehessen a

Real Madrid

A végére hagytam, egyrészt azért, mert a (kölcsönös) helyzetü(n)k egyedi, másrészt pedig azért, mert ezen az eszközön keresztül kísérlem meg felvetni, hogy valójában nem tendencia a mostani keserű széria, csupán egyetlen momentum: a Milan meccs.

A Realt egyszerűen azért veszem ki a sorból, mert bármennyire is fájdalmas volt a keddi meccs, egyáltalán nem volt előjelek nélküli. (Értsd: nem sok okunk volt meglepődni.) Nem akarom tételesen felsorolni, de a 2012-2013-as években az egymás elleni mérleg egyértelműen mellettük szól, egyben az is érezhető, hogy az erőviszonyok megfordultak, és már inkább mellettük szólnak az esélyek is. További adalékként azt is ideveszem, hogy nem csak a Madrid győzelme nem volt abszolút váratlan, de valójában az általunk mutatott kilátástalan játék sem. Na persze azért, mert ez utóbbiból már ízelítőt kaphattunk a Milan meccsen, viszont a Madrid elleni párharcban csak a presztízs miatt tűnik még nagyobbnak a csapat kudarca. És itt jön tulajdonképpen a mondanivalóm lényege, már persze azon túl, hogy igyekeztem a főbb vonalakat egy csokorba gyűjteni.

Próbáljuk meg a lehetőségekhez képest különválasztani a valóban szakmaisággal magyarázható problémákat a presztízsvesztés okozta kudarcélménytől, de legalábbis ne essünk abba a hibába, hogy összekeverjük a kettőt.

Amíg a Milan meccsben okkal kereshetjük a szakmai hibákat, addig a Real meccsekben kevésbé akarjunk váratlanságot felfedezni, és azt ugyanakkora kudarcként megélni, egyben a csapat botlássorozataként, kilátástalan tendenciaként értelmezni. A Madriddal szembeni párharcaink év(tized)ek óta majdnem tisztán a pillanatnyi mentális erőviszonyok egymásnak feszülése, én azt gondolom, hamar félrevisz, ha más elemeket is megpróbálunk keresni mögötte. Ebben az értelemben egyedül a sorsolásnak köszönhető, hogy most tendenciaként értelmezhetjük a csapatot, mert valójában csak a presztízsveszteség tünteti fel menthetetlenül rossz színben az eseményeket, az nem feltétlenül a szélesebb értelemben vett problématömeg eredménye. Arról nem is beszélve, hogy a két meccs megítéléséből kifelejteni egy olyan ellenfelet, amelyik célzottan a mi legyőzésünkre kondicionálja magát már évek óta, elemi hiba. A Madrid elleni vereségek nem önmagában a csapat hibáit mutatják meg nekünk, sokkal inkább egyetlen ellenfélen keresztül tart elénk némileg torzított tükröt a pillanatnyi Barçáról.

Így ha kivesszük a sorból a két Real meccset, talán közelebb kerülünk az igazsághoz, talán tisztábban látjuk a problémákat, és talán tisztábban kereshetjük a lehetséges megoldásokat is.