Forog a Föld, a maga részvétlen és tapintatlan módján: szarik rá például, hogy Maliban polgárháború van. (Első tétel:) A hivatásos szurkoló bőrében megbújt embert folyvást kerülgeti a gyanú - egyszerűen muszáj, hogy kerülgesse - hogy nincs ez így jól. Ez nem afféle ostoba rácsodálkozás egy-egy pillanatban a világra, hogy 'lám, mik is történnek mindenütt'; nem ám, ezek folyamatosan jelenlévő és zaklató, jó és releváns kérdések, hogy például mennyi értelme is van mondjuk fejben egyfolytában iniestát játszani, ha néhány ezer kilométerrel arrébb holmi tiki-takát nem ismerő politikai radikalizmus egy társadalom marginális rétegeinek a kiszolgáltatottságát használja maga előtt pajzsként? Hát, belül sejthető a válasz: nem sok. Igen, persze, létünk elviselhetetlen relatív könnyűségében nehéz a komolyság erőltetése: hiszen mégis hogyan is kapcsolódik ez az egész a szürke kelet-európai mindennapokhoz, a munkához, tanuláshoz, családhoz - hát hol nem intézhető el egy legyintéssel az egész, nem igaz? Khm: nem. A cinizmus ugyanis az empátia hiánya. Ne nézzünk hát félre, mert ma ezt játszák a nagyvilág operájában: most Azawad van és Szabad Mali, Timbuktu és Bamako, Na és igen: ebben a pillanatban bekúszik egy második szín, egy csak képletesen jelenlévő, a képzeletben mindezek felett lebegő színpaddal, és a színpadon valami dráma, melynek cselekménye máshol játszódik, egy már ismerős és szívesen nézett környezetben: a pályán, ahol nincs ellenség, csak ellenfél, az elérhető győzelem mégis sokkal mélyebb és valóságosabb. Szóval itt ez a színpad, előtte egy kaotikus állapotú ország terül el, és van ez a dráma és közepén ekkor feltűnik egy férfi és a saját maga emberi voltának szerény és miniatűr eszköztárával valami olyasmit tesz, amelynek révén a futball valóban átlényegül.

Forog a Föld, a maga részvétlen és tapintatlan módján: szarik rá például, hogy Maliban polgárháború van. (Első tétel:) A hivatásos szurkoló bőrében megbújt embert folyvást kerülgeti a gyanú - egyszerűen muszáj, hogy kerülgesse - hogy nincs ez így jól. Ez nem afféle ostoba rácsodálkozás egy-egy pillanatban a világra, hogy 'lám, mik is történnek mindenütt'; nem ám, ezek folyamatosan jelenlévő és zaklató, jó és releváns kérdések, hogy például mennyi értelme is van mondjuk fejben egyfolytában iniestát játszani, ha néhány ezer kilométerrel arrébb holmi tiki-takát nem ismerő politikai radikalizmus egy társadalom marginális rétegeinek a kiszolgáltatottságát használja maga előtt pajzsként? Hát, belül sejthető a válasz: nem sok. Igen, persze, létünk elviselhetetlen relatív könnyűségében nehéz a komolyság erőltetése: hiszen mégis hogyan is kapcsolódik ez az egész a szürke kelet-európai mindennapokhoz, a munkához, tanuláshoz, családhoz - hát hol nem intézhető el egy legyintéssel az egész, nem igaz? Khm: nem. A cinizmus ugyanis az empátia hiánya. Ne nézzünk hát félre, mert ma ezt játszák a nagyvilág operájában: most Azawad van és Szabad Mali, Timbuktu és Bamako, Na és igen: ebben a pillanatban bekúszik egy második szín, egy csak képletesen jelenlévő, a képzeletben mindezek felett lebegő színpaddal, és a színpadon valami dráma, melynek cselekménye máshol játszódik, egy már ismerős és szívesen nézett környezetben: a pályán, ahol nincs ellenség, csak ellenfél, az elérhető győzelem mégis sokkal mélyebb és valóságosabb. Szóval itt ez a színpad, előtte egy kaotikus állapotú ország terül el, és van ez a dráma és közepén ekkor feltűnik egy férfi és a saját maga emberi voltának szerény és miniatűr eszköztárával valami olyasmit tesz, amelynek révén a futball valóban átlényegül.

"Az élet sorsszerű kényszer, hogy gyakorolja az ember a szabadságot. Hogy válasszon: mivé lesz ezen a világon. Tévedés következésképpen azt állítani, hogy az életben a körülmények döntenek. Épp ellenkezőleg: a körülmények a válaszút, mindig új válaszút, ahol döntenünk kell. S ott a jellemünk dönt."*

* José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Scholz László fordítása.