A közelmúltban került a futball nagy történelemkönyvébe egy rövid, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró, arany festékkel selyempapírra, de agresszíven és harsányan lefirkált, talán még be sem fejezett fejezet: a Pep Guardiola és José Mourinho neve által fémjelzett háború, mely során kiderült, hogy létezik komolyabb egymás elleni gyűlölet a Barcelona és a Real Madrid között, mint amekkorát Luis Figo volt képes generálni. A fő bűnbak ebben vajon az lehetett, aki örökké elegánsan reagált ellenfele minősíthetetlen kirohanásaira és a történteken felülemelkedve vette tudomásul annak kritikán aluli viselkedését, majd pedig dicsőséges és büszke távozása után a hagyatékát megöröklő Tito Vilanova egyéves uralma alatt sem javultak sokat a clásicók viszonyai? Vagy inkább az a fél, akinek a távozása nem csak a madridi szurkolókat, de még az ellentábort is felszabadulásként érte? Idén Mourinho kilépésével a clásicók egy régi-új dimenziójába léphetünk azáltal, hogy a portugál gerjesztette egészségtelen feszültség, kölcsönös undor és provokatív hozzáállás helyett az elkövetkező Klasszikusokat ismét egy méltóságteljes, ünnepi hangulat veheti körül. Nem a Spanyolország éltető erejét jelentő, örök egymás közötti versengés szűnhet meg a madridi vezetőedzői viszonyok normalizálódásával, hanem annak módja: a kéztaposós, szemkinyomós, beszólogatós, a bírót parkolóban fenyegetős és színészkedős clásicók emléke ezennel remélhetőleg örökké a múlté.
A közelmúltban került a futball nagy történelemkönyvébe egy rövid, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró, arany festékkel selyempapírra, de agresszíven és harsányan lefirkált, talán még be sem fejezett fejezet: a Pep Guardiola és José Mourinho neve által fémjelzett háború, mely során kiderült, hogy létezik komolyabb egymás elleni gyűlölet a Barcelona és a Real Madrid között, mint amekkorát Luis Figo volt képes generálni. A fő bűnbak ebben vajon az lehetett, aki örökké elegánsan reagált ellenfele minősíthetetlen kirohanásaira és a történteken felülemelkedve vette tudomásul annak kritikán aluli viselkedését, majd pedig dicsőséges és büszke távozása után a hagyatékát megöröklő Tito Vilanova egyéves uralma alatt sem javultak sokat a clásicók viszonyai? Vagy inkább az a fél, akinek a távozása nem csak a madridi szurkolókat, de még az ellentábort is felszabadulásként érte? Idén Mourinho kilépésével a clásicók egy régi-új dimenziójába léphetünk azáltal, hogy a portugál gerjesztette egészségtelen feszültség, kölcsönös undor és provokatív hozzáállás helyett az elkövetkező Klasszikusokat ismét egy méltóságteljes, ünnepi hangulat veheti körül. Nem a Spanyolország éltető erejét jelentő, örök egymás közötti versengés szűnhet meg a madridi vezetőedzői viszonyok normalizálódásával, hanem annak módja: a kéztaposós, szemkinyomós, beszólogatós, a bírót parkolóban fenyegetős és színészkedős clásicók emléke ezennel remélhetőleg örökké a múlté.
Bár Tito és Mourinho távozásának hátterében homlokegyenest különböző okok álltak, a Barça és a Madrid az edzőt illetően azonos kezdőfeltételek mellett kezdhette meg az új szezont. A két csapat irányítását a spanyol bajnokságban vezetőedzőként járatlan, de egyébként tapasztalt trénerek vették át, akiknek ezelőtt meglehetősen kevés kapcsolatuk volt jelenlegi klubjaikkal. Martino és Ancelotti is hidegvérű, nyugodt típus, nem jellemző rájuk, hogy szeretnék szítani a drámai feszültséget, ezért a korábbi évek Klasszikusaitól merőben eltérő hangulat várható a meccsen. Mindketten kaptak ajándékba egy-egy világklasszis igazolást Neymar és Bale személyében, akiknek a csapatba való beépítése és hozzáigazítása Messihez, illetve Ronaldóhoz már az ő feladatuk. Martino dolga talán valamivel könnyebb a csapatépítéssel, hiszen ő hűséges maradt a világ legjobb csapatának örökségéhez, és nem állt szándékában teljesen új alapokra helyezni a csapat játékát és felépítését – jó pár újítás mellett ugyan, de az alapvető jellemzői megmaradtak a csapatnak. Ancelotti keményebb fába vágta a fejszéjét azzal, hogy az eddig szinte külön csak a mi legyőzésünkre élesített Real Madridba mélyebben belenyúljon, és a saját elképzelései alapján egy új rendszert építsen ki. Ennek következményeként a Madrid bár többségében nyeri a meccseit, a csapat még koránt sincs kész, ritkán tudnak meggyőzőek lenni és egyelőre keresi az edző és a csapat is a megfelelő utat, ami még nem felismerhető, hogy pontosan hová is vezet. Ancelotti próbálkozott 4-2-3-1-gyel, 4-4-2-vel és 4-3-3-mal is, de nem látszik tisztán, melyik formációnál fog hosszabb távon megragadni a Real. Amire leginkább szüksége lenne az örökké szkeptikus nézésű olasznak, az az idő és a türelem, ám ezek ismeretlen fogalmaknak számítanak a Microsoft Bernabéu környékén.
A mi taktikánk előre megjósolható bárki számára, hiszen alapvetően nem szoktunk jelentős változtatásokat végrehajtani még a komolyabb kihívást jelentő meccseken sem, bár Martino akár meg is lephet minket e tekintetben, tekintve, hogy ez az eddigi legnagyobb feladata Barcelona-edzőként. Előzetesen mi tűnünk a szilárdabb, biztosabb alapokon álló csapatnak, nagyrészt tudjuk, mit és hogyan szeretnénk játszani az év során, viszont abban sem igazán kételkedhetünk, hogy jelenleg egyik csapatnak sincsen a másik abszolút legyőzésére alkalmas taktikai csodafegyvere. Miután a Madrid 2012 januárjában megtalálta a módját, miképpen lehet ellenünk igazán hatékonyan játszani, és azóta ezt a tudását rendszeresen fel is használta, a feladat most adott Martino előtt: végezni a rossz sorozattal, ehhez megoldást kell találni a kontrákkal könnyen átjátszható védelemre, az alacsony hatásfokú támadásokra és arra, hogy a Madridnak az utóbbi egymás elleni meccseken sikerült Messit igazán távol tartania vagy a kaputól, vagy a középpályássortól, ellehetetlenítve ezzel a tőle függő támadójátékunkat. Martino saját elmondása szerint, amikor Paraguay edzőjeként háromszor került szembe Messivel, egyszer sem volt ötlete, mit kezdjen ellene, csak abban bízhatott, hogy nem lesz jó napja – csak remélhetjük, hogy a Real világklasszisai ennyire nem fognak ki rajta. Kulcsfontosságú, hogy a meccs szakaszainak különböző eseményeire megfelelő rugalmassággal tudjunk reagálni, ennek egy lehetséges megvalósulása az időben és ésszel végrehajtott csere.
A Madrid előtt két lehetőség áll: vállalják az új, még kiépítetlen játékukkal való kísérletezést, és offenzív felfogással lépnek pályára, vagy biztosabbnak és helyesebbnek ítélik meg az elmúlt másfél évben jól bejáratott Mourinho-féle anti-Barça taktikát, amely a nyilvánvaló fizikai fölényük mellett elsősorban CR és Di María sebességét használja ki a villámgyors, gyilkos kontratámadásokhoz. Ancelottinak feltett szándéka szép játékot alkalmazni a Madridnál, bátran, önálló identitással rendelkező csapatként játszani, de könnyen előfordulhat, hogy ma még ésszerűbbnek látja a visszazárt, defenzív, a játék folyamatosságát tördelő, kontratámadásokkal operáló stílust alkalmazni.
A hét hónap év legjobb híre az egyetlen, isteni és megismételhetetlen Kapitány visszatérése, aki annyira fontos résztvevője egy ilyen meccsnek, hogy mindig minden clásicót törvényileg el kellene halasztani az ő felépülésének napjáig. Puyol 220 és Piqué 3 napos sérüléséből való kigyógyulásával így újra összeállhat Valdés előtt a régebben felülmúlhatatlannak számító furcsa pár, kiegészülve a két szélen fel-le rohangáló Alvessel és Adrianóval. A középpályán Martino a túlkínálat kellemesen bosszantó problémájába ütközik, azonban kevésbé kockáztató típusként a legvalószínűbb az, hogy a klasszikus Xavi-Busquets-Iniesta sorral indítja el a csapatot, padon hagyva az egyébként Iniestánál jelenleg sokkal jobb formát futó Fábregast. A támadók közül Messi helye száz százalékos a kezdőben, mellette Pedrónak lehet a legjobb esélye a jobb oldali támadó posztjára, a bal szélen pedig Neymar küzdhet meg Arbeloa hősies védekezésével. Türtőztessük magunkat, és próbáljunk meg nem röhögni előre ezen, csak meccs után. A rotálás időszakának tehát ezennel hivatalosan is vége, hiszen az elmúlt két hónap során tulajdonképpen azért pihentette oly sokszor a játékosokat Tata, hogy erre a meccsre legyen elég friss és kellően koncentrált játékosa.
Az elmúlt évek legszebb emlékű clásicóiban (0-3, 2-6, 5-0) van egy közös pont: ezekben az években vittük a BL-trófeát is. Ha idén előzetesen nem is éri meg ilyen igényeket támasztani a csapattal szemben, azt azért jó lenne látni ma, hogy minden játékosunk igazán odafigyelve, lelkesen és motiváltan lép ki a Camp Nou füvére, hogy miután tavaly és tavalyelőtt igazán kevés örömteli pillanat jutott a clásicókon a Barcelona-szurkolóknak, akkor most, amikor jobban játszunk, mint tavaly, és jobban játszunk, mint a Madrid, kihasználjuk a kínálkozó lehetőséget a győzelemre. Akárhogy is, az ősz legfontosabb meccséről van szó, aki itt veszít, az egész évben szenvedni fog az itt szerzett ütéstől.
FC Barcelona – Real Madrid (Spanyol Bajnokság, 10. forduló)
Camp Nou, 18:00, TV: Sport2 (közvetítés 17:00-tól).
A várható kezdőcsapatok:
Barcelona: Valdés – Alves, Piqué, Puyol, Adriano – Busquets, Xavi, Iniesta – Pedro, Messi, Neymar
Real Madrid: Casillas (clásicón majdhogynem mi is hiányoljuk) López – Arbeloa, Pepe, Ramos, Marcelo – Khedira, Illaramendi, Modric – Di María, Ronaldo, Bale
