„Nem vagy japán. Érted, miről beszélek, ugye?” – mondta nekem egyik este. Néztem őt abban a hotelszobában és tudtam, hogy egyszer majd nagyon fog hiányozni. Nagyon szerettem őt. És nagyon sokat beszélgettem vele.

Tudtam, hogy az egészsége nincs rendben, de nem gondoltam, hogy a betegsége ennyire súlyos és ilyen hamar távozik majd. „Jól vagyok, jól vagyok” – mondta mindig, amikor megkérdeztem, hogy érzi magát. Néha beszéltünk még mostanában is, hisz a legelső naptól kezdve, ahogy megismertem, nagyon fontos volt számomra.

„Nem vagy japán. Érted, miről beszélek, ugye?” – mondta nekem egyik este. Néztem őt abban a hotelszobában és tudtam, hogy egyszer majd nagyon fog hiányozni. Nagyon szerettem őt. És nagyon sokat beszélgettem vele.

Tudtam, hogy az egészsége nincs rendben, de nem gondoltam, hogy a betegsége ennyire súlyos és ilyen hamar távozik majd. „Jól vagyok, jól vagyok” – mondta mindig, amikor megkérdeztem, hogy érzi magát. Néha beszéltünk még mostanában is, hisz a legelső naptól kezdve, ahogy megismertem, nagyon fontos volt számomra.

Ő volt az az edzőm, akivel a legtöbbet beszélgettünk a futballról. Amikor bejött hozzám a szobába, órákon át beszélgettünk. Néha a játékstílusról – azt mondta nekem: „az a kulcs, Xavi, hogy tudd, hogyan akarunk játszani” – de a legtöbbet arról, hogyan lehetek a legjobb a pályán. Hogyan győzhetem le a félelmemet, még akkor is, ha az ellenfél gyorsabb, vagy erősebb. „Te és én tudjuk, hogy a labda mindegyiküknél gyorsabb. És mi jobban játszunk a labdával, mint ők” – mondta nekem. A legszebb emlékeim ezek a beszélgetések és az alkalmi találkozások a folyosón, vagy éppen az étkezőben. Minden alkalommal adott nekem valamit. És mindig igaza volt.

Luis nagyon őszinte ember volt. Ránk nézett edzés közben és így szólt: „”Lusták vagytok! Idejöttetek, mégsem látlak titeket… Ez nem tetszik!” – majd továbbsétált. Soha nem csapott be senkit, mindig egyszerűen elmondta a véleményét. „Nem fogsz játszani, mert szar voltál a héten… Fáradt vagy, vagy mi?… Ma jól dolgoztál, és azt hiszed, máris nagyszerű leszel… Hülyének nézel?” Ilyen volt.

A minap eszembe jutott, amikor először hívott engem a válogatottba. Amikor megérkeztem, így szólt: „Azt hitted, már nem is hívlak? Azt gondoltad, a vén gazember nem hív téged, igaz?” Elszégyelltem magam és így szóltam: „Nem mester, dehogyis.” Mire így felelt: „Azt hiszed, becsaphatsz engem?… Na tűnés, később beszélünk”. És aznap először órákon keresztül beszélgettünk. 

Luis személye alapjaiban határozta meg a karrieremet és a spanyol válogatott történelmét. Nélküle semmi nem történt volna meg a közelmúltból. Minden vele kezdődött, mert ő volt az, aki összehozott minket, a „kis srácokat”. Iniesta, Cazorla, Cesc, Villa, Silva… A jó foci „fúriáivá” váltunk és bebizonyítottuk a világnak, hogy jó focival is lehet győzni. Ha nem nyertük volna meg 2008-ban az Európa Bajnokságot, nem nyerjük meg később a Világbajnokságot sem.

Emlékszem, Luis nagyon sok kritikát kapott az első időkben, de ő volt az, aki megnyitotta az utat Spanyolországnak, hogy azzá lehessen, ami napjainkban lett. Ő volt az, aki meglátta bennünk, milyen tehetségesek vagyunk csapatként és ő volt az, aki mindent feltett ránk. „Ők vannak annyira jók, hogy megnyerjék nekünk az Európa Bajnokságot! – mondta, és igaza lett. Bátor volt és előrelátó.

Luis nagyon sokat segített nekem, amikor az önbecsülésem a mélypontra zuhant. Ő tett engem a spanyol válogatott vezérévé, ami addig nem voltam a Barçában. „Te irányítasz itt” – mondta – „és én viszem el a balhét helyetted.” Úgy döntöttem, a legjobb, amit tehetek, hogy meghálálom a bizalmat, amit tőle kaptam. Csakis neki köszönhetem, hogy akkor megválasztottak a torna legjobb játékosának, bár ezt mindig tagadta. Megmutatta nekem, hogy fontos vagyok. Nem voltam még rendben, de ő várt rám. Néha eljött Barcelonába, mert aggódott a térdem miatt. Nagyon gyakran felhívott. „Dolgozz keményen, Xavi, ne aludj! Megvárlak!”

Ha megnézed a „futball” szót egy szótárban, egy képet kell mellette látnod. Az ő képét. Ő volt a futball.

Viszlát, mester! Köszönök mindent! És hogy tudd: te és én soha nem voltunk japánok.

Xavi Hernández

http://deportes.elpais.com/deportes/2014/02/01/actualidad/1391284340_205577.html