Meg kell küzdenünk azért, hogy felfedezhessük magunkban, de bizony van előnye is annak, ha egyéb lehetőség hiányában sztrím(ek)re kénytelen fanyalodni az ember, mert élőben akarja látni a csapat köv. meccsét.

Ha némi navigálás után a megfelelő helyre érkezünk, megtudhatjuk például, hogy Diego Costa egy „brazieszpani”. De azt is, hogy miközben Messi éppen szabadrúgáshoz készülődik, valami történik Rosarióban! Vagy sporttörténelmi kiselőadást tart a kommentátor, vagy éppen megemlíti, hogy bizonyára ott is többen nézik izgatottan a meccset.

És megtudhatjuk akár azt is, hogy Tarzannak van valami köze Piquéhez – naná, hisz Puyol jóbarátja! Cirka negyedórával később azonban felmerül a gyanú, hogy ez a „Tarzan” mégsem az, hisz Costával kapcsolatban is emlegeti a szpíker – nem marad más lehetőség, mint hogy a „Tarzan” voltaképpen sérülést jelent! Vagy bedobást, vagy szögletet, esetenként pedig kirúgást. A meccs vége felé közeledve egyre nagyobb a káosz és az elbizonytalanodás, mert „Tarzant” olyan gyakran emlegetik, hogy nem kizárt, van nyelv, amelyben ez tulajdonképpen a határozott névelő.

Meg kell küzdenünk azért, hogy felfedezhessük magunkban, de bizony van előnye is annak, ha egyéb lehetőség hiányában sztrím(ek)re kénytelen fanyalodni az ember, mert élőben akarja látni a csapat köv. meccsét.

Ha némi navigálás után a megfelelő helyre érkezünk, megtudhatjuk például, hogy Diego Costa egy „brazieszpani”. De azt is, hogy miközben Messi éppen szabadrúgáshoz készülődik, valami történik Rosarióban! Vagy sporttörténelmi kiselőadást tart a kommentátor, vagy éppen megemlíti, hogy bizonyára ott is többen nézik izgatottan a meccset.

És megtudhatjuk akár azt is, hogy Tarzannak van valami köze Piquéhez – naná, hisz Puyol jóbarátja! Cirka negyedórával később azonban felmerül a gyanú, hogy ez a „Tarzan” mégsem az, hisz Costával kapcsolatban is emlegeti a szpíker – nem marad más lehetőség, mint hogy a „Tarzan” voltaképpen sérülést jelent! Vagy bedobást, vagy szögletet, esetenként pedig kirúgást. A meccs vége felé közeledve egyre nagyobb a káosz és az elbizonytalanodás, mert „Tarzant” olyan gyakran emlegetik, hogy nem kizárt, van nyelv, amelyben ez tulajdonképpen a határozott névelő.

A sztrímek még arra is jók, hogy (akaratunk ellenére) folyamatosan értesülhetünk a pénisznagyobbító-ipar legújabb vívmányairól, de arra is, hogy megtudjuk: olllyan egy hihhhetetlen fogyási titok birtokába juthatunk – gondolom némi lóvé lecsengetése után -, amely feletti döbbenetében a nyugati orvostudomány gyakorlatilag évtizedekre visszamaradt a fejlődésben.

Reményeim szerint sikerült felsorolnom minden előnyt, de persze hátránya sokkal több van ennek a technikai (kényszer)megoldásnak. Az nem feltétlenül illik ebbe a kategóriába, hogy a cucc átmeneti lehalása miatt az ember pont lemarad Diego góljáról, az viszont már igen, hogy mikorra átnavigál egy másikra, akkor örömmel konstatálja, hogy vezetünk!

Majd másodpercek után döbben rá, hogy mégse, hisz mi vagyunk otthon. Az viszont már „roppant örömteli”, hogy az ember kimarad egyéb pillanatokból is (például a felugráló reklámok miatt) és hiába dönti el magában aznap este, hogy másnap majd letölti és újranézi a meccset, végül mégse viszi rá a lélek, hogy vállalja ezt a kínt az egész napos meló után. Elnézést mindenkitől, de ezúttal az egyéni értékelő elmarad a fentebb leírt ok(ok) miatt, viszont benyomásaim nyilván maradtak a meccsről. (Ha bárki úgy gondolja, hogy tévesek ezek a benyomások, tudja be annak, hogy az ellenpéldaként felhozható momentumokból éppen kimaradtam.)

Először máris itt a helye a címben említett felkiáltó mondatnak. Kivétel nélkül mindenki irtózatosan odatette magát a meccsbe, kivétel nélkül mindenkit láttam a posztjától távol csudadolgokat művelni, és kivétel nélkül mindenkitől láttam szép megmozdulásokat a posztján is!

Olyan szinten meglepett a hátrányban vadállatként felpörgő Barça, hogy közvetlenül a meccs után is ezt a momentumot éreztem a legfontosabbnak kiemelni. Hihetetlenül élesen kerestük a betörési lehetőségeket, rengeteg mozgással próbáltuk felbontani az AtMa európai szinten is TOP5-ös védelmi vonalát, de ennél is örömtelibb, hogy iszonyatos hajszába kezdett kivétel nélkül mindenki, amikor egy-egy elvesztett labdát kellett záros határidőn (=azonnal) belül visszaszerezni. Miközben új utakat keresünk a jövőre nézve, valójában akkor vagyunk a legjobbak, amikor visszatérünk a Pep-csapat hagyományaihoz, és leginkább hasonlítunk akkori önmagunkhoz.

Valószínűleg a clásico győzelmi mámora is erősen belejátszott, de arra is van esély, hogy Martino kiválóan időzítette a csapat csúcsformáját. Legyen az akár mentális, akár fizikai csúcsforma. És ez a megállapítás akkor is igaz, ha „csak” egy döntetlent sikerült kicsiholnunk ebből a párharcból. Hazai pályán!

Én azt gondolom, aki fanyalog az eredmény miatt, kicsit leragadt az elmúlt években. Egyrészt persze az Atlético játéka a létező legkellemetlenebb számunkra, ugyanakkor rég volt már az, amikor a spanyol foci először is a Barçáról szólt, másodsorban pedig a Real Madridról és azzal tulajdonképpen le is tudtuk az európai élmezőnyt Hispániában. Az Atlético Madrid abszolút európai topcsapat! Ezt tudomásul kell venni és valahol egy kicsit el is ismerni, hogy ők a két nagy anyagi lehetőségeinek töredékével képesek voltak eljutni erre a szintre. Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy klubszimpátiától függetlenül is csak „kicsit” kell elismerni. Ugyanis van árnyoldala is ennek a csapatnak. Még hozzá elég durva. Sőt, pont az: durva.

Nem tartozom azok közé, akik ne ismernék fel, vagy ha felismerik, akkor szívesen elhallgatnák: a Barça egyes játékosai igenis hajlamosak túlreagálni egyes eseményeket a pályán. (De szépen fogalmaztam…) De!

Elfogadom a kemény párharcokat, mint a futball velejáróit. Ha nem is fogadom el, de megértem az utánrúgásokat. Van éppen elég szerény képességű focista a világban ahhoz, hogy frusztrálva érezzék magukat, ha a balsorsuk úgy hozza, hogy náluk lényegesen képzett játékosokkal kellene kezdeniük valamit.

Viszont rohadtul fel tud bosszantani az, amikor játékosok eleve olyan alattomos eszközökkel élnek a pályán, amit nyugodtan értelmezhetünk közvetlen sérülésokozási szándéknak. És most nem Piqué esetére gondolok, hanem azokra a mocskos belépőkre, amit több Atlético játékos produkált tegnap. Illetve produkál gyakorlatilag sorozatosan. Valószínűleg egyike vagyok azoknak, akik a lehetőségekhez képest objektíven minősítik a Barçát (megtettem az Espanyol meccs után is), de még így gondolkodva is nehéz megemészteni, hogy a fenébe fejezte be tizenegy emberrel a meccset az Atlético?

Akkor se biztos, hogy győzünk, sőt igazából az ő játékukat nem is zavarta volna különösebben az emberhátrány. De talán lett volna esély arra, hogy közelebb érezzük a párharc első felvonását a sport (vagy ha mást nem, az alapvető emberi tisztesség) szellemiségéhez.

Azt mondják, hazai pályán gólt kapni rossz előjel egy párharcon belül. Azt is mondják, visszavágóra egy döntetlen hazai pályán több mint karcsú. Xavi egyenesen úgy fogalmazott: „ez minden, csak nem jó eredmény”. Mégsem vagyunk olyan esélytelenek, mint ahogy az látszik.

Egyrészt ebben a csapatban rengeteg erő van, az utóbbi hetekben pedig ezt meg is mutatja. Sőt, ebben a csapatban még tartalékok is vannak. Ahogy azt tegnap meg is mutatta. Még ennél is fontosabb azonban, hogy ha egy csapat úgy játszik, ahogy tegnap a Barça, akkor egyetlen szurkolójának sincs oka elégedetlenkedni, vagy számon kérni az eredményt. Még egy esetleges kiesést sem. Amikor a csapat a szívét-lelkét a pályára vitte, és minden erejét a pályán hagyta, akkor senkinek nincs oka hibát keresni, mert az egyszerűen nincs.

Ha a Barça képes lesz a visszavágón ugyanezt az arcát (meg)mutatni, akkor szomorúak ugyan lehetünk egy esetleges kiesés után, de a csalódottságra nincs alapunk. Egy olyan csapatot, mint a tegnap látott Barça fenntartások, és kétségek nélkül szerethetünk és rajonghatunk érte. Sőt, egyenesen kötelező!

Szolg. közl.: 99 %, hogy a következő posztunk már az új helyen bukkan fel a neten. És arra is van esély, hogy erről időben és lehetőségeinkhez mérten széles körben értesítünk mindenkit.