A kötelező technikai jellegű problémák után (miért nem láttam, amit írtam, most meg mégis? melyik funkció micsoda, ami amott az volt, most meg nem az? miért nincs az a funkció, ami amott volt és jó lenne? 'szér töri így a bekezdéseket, amikor nem is így akartam? stb.) ezennel át vagyunk költözve és meg is próbálunk visszatérni régi jó szokásunkhoz: olyan írásokat kidobni, amelyek reményeink szerint némelyest érdeklődésre tarthatnak számot az olvasók körében.

Ami máris biztos, hogy idén nem fogyunk (az utóbbi egy hónap csendje után mindenki jelezte, hogy "él" és szívesen folytatja a melót), az előző szezonból (is) okulva viszont nem kizárt, hogy bővülünk. Ennyit röviden, jön a lényeg:

Bár minden szurkolónak megvan a maga kedvence, talán elmondhatjuk, hogy Samitier, Kubala, Cruyff, Maradona és Ronaldinho azok, akik a legnagyobb rajongást váltották ki a Barcelona történelmében. Antonio Franco (El Periodico) újságíró segítségével tekintjük át, mit is adott az FC Barcelonának ez az öt játékos.

Nem tudom már, ki mondta nekem évekkel ezelőtt, hogy a Barça legnagyobb problémája a dráma iránti fogékonyság. A futball világa alapvetően eredménycentrikus, a Barcelona lelke mégis abban rejlik, hogy – bár sok követője nincs is tudatában, de - mindig inkább foglalkoztatja a szépség és a harmónia, mint önmagában a győzelem ténye.

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy aki ezt mondta nekem, igazat szólt. Persze világos, hogy a győzelem nagyon is fontos, hisz az eredménytelen időszakok mindig is a klub destabilizációjához vezettek. A történelemben mégis számtalanszor kaptunk úgy szépséget, mint harmóniát, melyek egyenes utat adtak ahhoz, hogy önfeledten élvezhessük boldogító gyengeségeinket.

Világos, hogy kockázatot vállalunk a játékosok önkényes kiválasztásával. Hisz egy ilyen sorból nem hiányozhat Luis Suárez, vagy akár Ronaldo, akik nagyon sok örömet adtak nekünk. Ne feledkezzünk meg Messiről sem, de sok érv szólna Segarra mellett is azzal, amit ő a klub számára jelentett. Ugyanúgy nem hagyhatjuk ki a sorból Stoichkovot, Romáriót, vagy Miguelit sem, akikre szerencsénkre örökre emlékezhetünk a klub nagyjai között. A kiválasztott öt mégis több tudott lenni, mint bármely más játékos.

Mind az öten eltérő időkben éltek Barcelonában. Különböző politikai környezetbe érkeztek, a klub különböző növekedési fázisaiban tartózkodtak itt. Samitier idejében a Barcelona még tinédzserkorát élte, éppen csak az amatőr és a professzionális futball határán billegve.

Ugyan megnyerte a klub első bajnoki címét, de az a bajnokság még hihetetlenül egyenlőtlen erők küzdelme volt. Kubala egy nagyon intenzív fejlődési időszakba érkezett. A polgárháború passzivitását követő évek látványos győzelmeit hozta el, annak ellenére is, hogy a klub háttere végtelenül kaotikus volt. Cruyff a csendes ellenállás időszakának példaképe, ugyanakkor a klub nemzetközi presztízsének megteremtője, egyben egyenes utat adott Maradonának, aki már a Barça populizmusának központi alakja lett. Végül megérkezett Ronaldinho, aki a Barça médiagépezetének alapja lett és a globalizáció évszázadában általa kibontakozhatott egy máig ható gigantikus kereskedelmi projekt, amit úgy hívunk: FC Barcelona.

Bárhogy is játszottuk a futballt évtizedeken át, az alapok végtelenül egyszerűek. Tudjuk, hogyan kell elrejteni a labdát, hogyan kell magunknál tartani azt úgy, hogy mások ne férjenek hozzá. Tudunk összjátékot kialakítani, és tudjuk, hogy a végső cél a gólszerzés. Ám ők öten ennél is többet tudtak. Rendkívüli módon értettek ahhoz, hogyan lehet a végtelenségig feltüzelni a társakat a pályán, aminek köszönhetően mindenki önmaga legjobbját hozta. De tudtak mást is: varázslatot teremteni a futballpályán. Mágikus labdaérintések, ellenállhatatlan kisugárzás, a pillanat felismerése és mágiává formálása. És ők öten segítettek nekünk megérteni valamit: az ő varázslatuk a mienk volt.

Josep Samitier i Vilalta

A múlt század húszas éveiben új dimenziók nyíltak meg a labdarúgás előtt Spanyolországban. Megépültek az első nagy stadionok, a játékosok elmozdultak a professzionalizmus irányába, és a sajtó egyre inkább érdeklődni kezdett a sport iránt. Mindez szinte egyik pillanatról a másikra történt és ahhoz vezetett, hogy Josep Samitier a Barcelona történelmének első futballsztárja, valamint a klub első ötven évének legismertebb játékosa lett.

17 évesen csatlakozott a Barçához. A csapathoz, amelyben végül több mint 300 gólt szerzett. 21 alkalommal játszott a spanyol válogatottban, 1920 és 1931 között – az antwerpeni Olimpiától a Második Köztársaság megalakulásáig. Haláláig edzőként dolgozott a Barçánál, az Atlético Madridnál és a Real Madridnál is, de volt a Barcelona főtitkára is egy időben.

Pályafutása csúcsát az 1928-ban, a Royal Society of San Sebastian ellen három drámai meccsen elnyert spanyol kupa trófea és az 1929-ben első alkalommal kiírt spanyol bajnoki cím elhódítása jelentette. A Barçánál töltött évei alatt lett a sportok királyává a futball. Ebben az időben nyeri el jelenlegi stílusát az ’El Mundo Deportivo’, megszületik a ’Xut!’, amely a maga nemében egyedülálló szatirikus hetilap még ekkor Európában.

Az emberek élettel töltik meg a városi tereket, a Ramblas-n korzóznak és vásárolnak, tömegek a barcelonai strandokon és pezseg az élet a Les Corts-ban is (itt városnegyed, nem a stadion - szerk. megj.). Szinte bábeli káosz az egész város, de ez a káosz baráti és családi. Kalapok a tömegben, sült kolbász illata, szobalányok a katonák oldalán andalogva, munkások blúzban és széles selyemövvel összefogott hagyományos viseletben. Samitier egyik közeli barátja – az argentin tangóénekes, Carlos Gardel – szerint Barcelona a világ harmadik tangófővárosa ekkoriban, Buenos Aires és Párizs után.

Az emberek megismerik a futball szabályait, megtanulják, és saját nyelvükbe illesztik az angol szakkifejezéseket. De megtanulják a futballjátékosok neveit, megismerik a csapatok kereteit és napi beszédtéma lesz a Barcelona szereplése. Ebben az időben lesz a futballszurkolók találkozóhelyévé a Canaletes. Ekkor születik meg Rafael Albertí verse, melyet a „szőke magyar medvéről” ír. Plattkó Ferencről, az 1928-as kupadöntő hőséről. A húszas évek elején jelenik meg egy sorozat a ’Time’ magazinban, melyben már a futball nagyjai között említik Samitiert, 1925-ben már egy 58 oldalas kiadvány jelenik meg kizárólag róla.

„Látom az FC Barcelonát a város és a vidék szellemiségében. Érzem az idealizmust, amelyben megszületett és érzem a szenvedélyes imádatot az emberekben. És mivel a katalán szellem elpusztíthatatlan, a Barcelona védve van és védve lesz örökké, érkezzen a válság akár kintről, romboljon akár belülről. A Barcelona szilárd alapokra támaszkodik, és meghalni nem fog.” Az előbbi szavak Rivera diktatúrája idején születtek a Barçáról, szinte előrevetítve későbbi fontosságát a Franco-korszakban.

A klub játékos és könnyed karaktere végül az 1932-33-as szezonban törik meg, és a legjobban talán Josep Maria Plans újságírónak sikerült megfogalmaznia, 1933. januárjában:

„A diktatúra éveiben a ’sardanas’-szal (katalán körtánc – szerk. megj.), a színházakkal, a festészettel és a futballal politizálunk. Samitier az az ember, aki népszerűsége okán összefogja azokat, akik hazafias aggodalommal tekintenek az eseményekre. Még mi is, akik soha nem voltunk futballrajongók, emlékszünk arra, ahogy a Barcelona hősiesen küzdött Kasztíliában, vagy Andalúziában. A Barça játékosai testesítik meg és szenvedik el mindazt az ellenszenvet és gyűlöletet, amely folyamatosan áramlik Katalónia irányába. Samitier pedig egy személyben az a kiemelkedő sportoló, aki a spanyol testvéreink felől érkező harag és düh gyújtópontjában áll. Samitier az, akiről az utcán csak úgy beszélnek: egy közülünk. De nem csak az egyszerű emberek, lényegében az egész város a Barcelona köré csoportosul. A művészek, az irodalmárok, az arisztokrácia mind egy helyen jelenik meg, és ezzel kialakul egy ragyogó társasági élet. Samitier neve napi szinten megjelenik a lapokban, többfelvonásos színházi darab is született, melyet az ő személye ihletett. Ő a Barcelona legnagyobb sztárja. És talán soha nem is lesz nála nagyobb.”

Amikor Joan Gamper megalapította a Barcelonát, a nagyszerűség ideálját tűzte ki célként. És ez az időszak a Samitier fémjelezte csapattal érkezett el. Akkor, amikor tömeges látványossággá vált a futball, ezen keresztül pedig adott lett a lehetőség egy nagy klub alapjainak lefektetésére.

A fennmaradás alapja a terjeszkedés lett, amelyet a nagy stadionok megjelenése (1922: Les Corts - Barcelona, 1923: Estadio Chamartín - Real Madrid, Estadio Metropolitano - Atlético Madrid, Mestalla – Valencia, El Madrigal - Villarreal, stb. – szerk. megj.) jelöl ki számunkra. A futball lett a legjobb és a leginkább nagyszabású szórakoztatási forma, a futball lett Spanyolország látványossága. Ez volt Samitier korszaka, mind játékosként, mind népszerű emberként.

Közkedvelt politikusokkal, bikaviadorokkal és művészekkel kellett versenyre kelnie. Egy, a futballt még csak sokadrendűnek tekintő világban tudott a város egyik legnépszerűbb embere lenni – hozzátéve, hogy ez szimpatikus személyes tulajdonságai nélkül nem sikerülhetett volna számára. Nagyságának legtisztább bizonyítéka, hogy még ennyi idő elteltével is úgy beszélnek róla, mint a huszadik század egyik legfontosabb alakjáról.

Szerencsés vagyok, hogy személyesen is ismerhettem őt. Szerencsés vagyok, hogy emlékeimben a vele töltött pillanatok jelenthetik életem legvidámabb és legszebb pillanatait.

Folyt. köv.

Forrás: Barça magazin 2009. februári száma