Tot El Camp

A KEK királyai - PSG különkiadás

2014. szeptember 06. - vigvik

A klub BL-szerepléseit felelevenítő sorozatunkban [sic!] ezúttal egy kis kitérőt teszünk, egy olyan szezonról lesz szó, ami talán az elmúlt 25 év legfurcsábbika volt. Legutóbb - olyan laza két éve - ott fejeztük be, hogy 1995 nyarán a Dream Team hanyatlása után megkezdődött a masszív széthullása is. A következő idény sok szempontból szomorú történéseit inkább nem forszíroznánk, viszont a poszt-Cruyff időszak első évada mellett talán dőreség lenne csupán azért elmenni, mert a csapat nem szerepelt a Bajnokok Ligájában. Ez az írás nagyjából az utolsó, fentebb linkelt BL-es poszt publikálása óta kallódik félkész állapotban, de mostanra hirtelen annyi aktualitása lett, hogy egyszerűen muszáj volt már befejezni. Meg aztán a válogatott szünetben szerintem kifejezetten jól tud esni egy kis old school klubfoci. Monstre poszt, rengeteg kötelező videóval, fogyasszátok egészséggel!

A rovatban (nem röhög) időrendben soron következő, 1995-1996-os évadra sok szót nem érdemes vesztegetni. A ligában éppen csak meglett a dobogó, és több ocsmány párhuzamot vonhatunk a legutóbbi szezonjainkkal: az UEFA-kupa elődöntőjében éppen a Bayern parancsolt megálljt, a kupában pedig a bajnokságot is besöprő, már akkoriban is Simeone által tüzelt, és a jól csengő Pantic-Kiko-Penev trióval rohamozó Atléticó egy heroikus döntőben múlta felül fiainkat, akik így trófea nélkül maradtak. Örökös elnökünk, Nunéz, pedig olyannyira nem volt elégedett az eredményekkel, hogy már az utolsó két mérkőzés előtt kitette az ekkorra a félisten státuszt már bőséggel felülmúló Cruyff szűrét. További negatív színezetet ad a történetnek, hogy a nagy Johan erről állítólag a sajtóból értesült, személyesen pedig a játékosai előtt, az öltőzőben, kutyafuttában rúgta ki későbbi közös kedvencünk, Gaspart. A "méltatlan körülmények között távozott" szófordulat azt hiszem, ide nem elegendő, inkább valami olyasmi stimmel, hogy gusztustalan, gerinctelen féregként viselkedett az elnökség.

1996-1997

Nyilvánvaló volt, hogy Cruyff ilyettén való eltávolítása után nehezebb lesz visszanyerni a szurkolók kegyeit, mint hajnaltájban, talajrészegen bekönyörögni magad az asszony bugyijába. Erre a borzasztóan kellemetlen feladatra egy igazán komoly ember érkezett a néhai Sir Bobby Robson személyében. Vele Nunéz igen hosszú násztáncot járt, hiszen -megszakításokkal- 1980 óta folyamatosan próbálta a szakembert elcsábítani a Barcelona élére, de hol anyagi, hol egyéb okok miatt korábban mindig meghiúsult az üzlet. A '80-as évek viszonylag masszív brit inváziójának valószínűleg ő volt az egyik mozgatórugója, Venablest például bevallottan ő ajánlotta be a kispadra. Az mindenesetre biztos, hogy ekkorra Robson és a klub között már igen szoros informális kapcsolat volt, tehát kinevezése természetes döntés volt.

A játékoskeretet is masszívan átalakították. A nyáron távozott Jordi Cruyff, Kodro és Hagi, valamint a téli ablakban csatlakozott hozzájuk az általunk is megénekelt Bakero, és a kor széparcú horvát irányítója (ezekre valaki gerjedhet odafenn), a Boksic-Suker duó mosolygós fantazistája, Robert Proszinecski is. Helyükre igazán veretes névsort sikerült összevadászni: a kapuba a portugál válogatott sztárja, Vítor Baia érkezett, a védelembe pedig a szintén portugál Fernando Couto, valamint az ekkoriban igen kiváló francia válogatott kapitánya, Laurent Blanc. A középpálya támadó szekcióját a Santostól elcsábított fiatal brazil tehetség Neymarral Giovannival, valamint a Real Madridtól elkobzott Luis Enriquével erősítették meg. A legnagyobb fogások azonban a csatársorban landoltak: a friss spanyol gólkirály Pizzin kívül visszatért itáliai számüzetéséből a már korosodó, de még mindig csípős Sztoicskov, valamint érkezett az PSV-től az aktuális szupersztár, Ronaldo. Télen csatlakozott a gárdához Emmanuel Amunike (a wikipédia szerint Amuneke), akinek a neve ekkoriban igen jól csengett, de karrierje nem sokkal ezután kettétört egy makacs térdsérülés miatt.

Az érkezők mellett természetesen egy masszív mag is megmaradt, a Lopetegui, Ferrer, Nadal, Abelardo, Sergi, Popescu, Guardiola, Celades, de la Pena, Figo névsor a fentiekkel kiegészülve igen jól festett papíron. Robson tehát megkapta a megfelelő alapanyagot, viszont gyorsan kellett főznie valamit, mert türelemből annál kevesebb volt. Ezt a küldetést teljesítette is, hiszen még augusztus végén sikerült bezsebelni a spanyol szuperkupát, méltó bosszút állva ezzel az Atléticón. Külön kiemelendő az új szerzemények kulcsszerepe, valamint hogy az összecsapások látványos játékot és nem mellesleg 11 gólt hoztak (6-5 elosztásban).

[A teljes meccset itt nézhetitek meg.]

A szezonnak az azonnal bezsebelt kupa megadta az alaphangot. A bajnokságban ugyan csak a második hely jött össze, de arról, hogy a vitrin se éhezzen, a kupasorozatok gondoskodtak. A hazaiban először a két madridi óriást takarították el a fiúk az útból, majd a Las Palmas könnyed kivégzése után a döntőben a Betist is sikerült felülmúlni. Nemzetközi vizeken pedig az ekkor még létező KEK sorozatban indulhatott a csapat (kösznhetően az Atléticó hazai duplájának). Nem árulok el nagy titkot: ebben a sorozatban is győzedelmeskedett a Robson-legénység (erről, illetve ennek a "kiteljesedéséről" szól a poszt további része). Egy ilyen szezon után a tolmácsot ki kell rúgni a picsába, ez csak természetes, de hogy miféle agyafúrt megfontolás vezethetett odáig, hogy az angol mestert felállítsák a padról... azt hittem számomra örök rejtély marad - de aztán megírtam ezt a posztot.

Az utolsó KEK-döntőnk

Köztudott, hogy a KEK különösen fontos sorozat a klub történetében, hiszen egyedüliként a világon a Barcelona hódította el négyszer a trófeát - az utolsóról lesz most szó ugyebár. A döntőig vezető út részletesen megéneklése már feszegetné ennek a posztnak a kereteit, és nem is találtam túl sok érdekességet vele kapcsolatban, a wikipédia hozza a legfontosabb infókat, illetve némi böngésznivalót és korhű képanyagaot az appendixbe száműztem. Szóval kanyarodjunk rá izibe a döntőre, amire 1997. május 14-én, Rotterdamban, fejenordéknál került sor.

A mérkőzésre a Barca lényegében "teljes pompájában" érkezett. A címvédő PSG-ből időközben távozott ugyan Djorkaeff, de mivel korábban a fajsúlyosabb veszteségnek tűnő Ginola-Weah duó elvesztését is "túlélték", így joggal mondhatjuk, hogy egy meglehetősen erős ellenféllel találkoztunk. A támadósort a Raí, Leonardo, Loko hármas alkotta, és a padra is jutott egy Dely Valdés - nem hangzik rosszul. Azt tegyük hozzá, hogy személyes véleményem szerint Raí a korszak egyik legtúlértékeltebb játékosa volt, ezen a meccsen is alig-alig mutatott valamit (erre még visszatérünk), Lokót pedig popp kolléga nem régiben a kor Balotellijének titulálta - azzal a kiegészítéssel, hogy focizni azért annyira nem tudott.

-Szólhatok?
-Nem!

Történelmi tény (mégse tanultuk gimnáziumban), hogy ebben az idényben a Barcelona fennállása során először jutott el 100 rúgott bajnoki gólig (tegyük hozzá, hogy az egészen pontosan 102 dugót egy 22 csapatos bajnokságban, 42 meccsen sikerült ezt kitermelni), így talán cirka 17 év távlatából joggal gondoltam, hogy mi majd itten támadni fogunk, de hirtelen. Az első meglepetés a Barca-karakterisztikától nagyon távol eső doble pivot volt a négy védő előtt. Ez valószínűsíthetően a hírében mindenképp félelmetes Raínak szólhatott elsősorban, de az is biztos, hogy a Robson-Mourinho kettőstől egyáltalán nem állt távol a védekező játék, és nagyobb csapatok ellen (különösen idegenben) máskor is előkerült a Popescu-Guardiola variáció (sasszeműek már látták is egy példát).

A mérkőzés mindenesetre ennek megfelelően alakult. Nem tudom akkori szemmel nézve milyennek minősítették az emberek, de a mostani skálámon valahol a szénbánya pöcegödre környékén leledzik - a poszt évekre nyúló elhúzódásának egyik fő oka volt, hogy egyszerűen képtelen voltam végignézni... Folytonos játék alig-alig alakult ki, főleg a középpályán gyűrték egymást a felek, minimális kockázatot vállalva. Csupán a vége felé, amikor a PSG már lépéskényszerben volt változott valamicskét az összkép.

Szóval az az igazság, ha van valami, amiért érdemes megnézni ezt a meccset, akkor az az, hogy tudatosuljon bennünk: nem is nagyon régen mi is nyertünk "olyan" játékkal nemzetközi kupát. Bár megvallom őszintén, erről a szezonról alig-alig van használható emlékem, azt gondolom, valamelyest mégis joggal extrapolálok amikor azt állítom, hogy ha nem is ennyire szélsőségesen, mint a döntőben, de azért iszonyatosan letértünk a cruyffi útról. Hogy ez önmagában elég ok lehet-e egy edző leváltására, az egy furcsa kérdés. Azt hiszem az adott kor szurkolójának nem feltétlen. Viszont ha távlatból visszatekintünk, és belegondolunk, mit hozott nekünk a stílushoz való ragaszkodás az azóta eltelt időben...

Végezetül leírom, hátha van, akinek a nagy információáradat közepette nem esett le a húszfillér: a Mourinho-frusztráció vélhető gyökereinél vagyunk. Ebben a szezonban José elvileg másodedző volt Robson mellett. Elég azonban végignézni a döntő felvételét a padon ücsörgő Robsonnal, és a reklámtáblákon csüggve gesztikuláló Mourinhóval, és felszorozni a képeket José személyiségével, máris kitalálhatjuk, ki volt valójában a főnök... Azt hiszem joggal érezhette Mou, hogy ő most itt valami maradandót alkotott, ráadásul tette mindezt az "égből lepottyanva", egy meglehetősen kényes helyzetben. Erre ahelyett hogy piedesztálra emelték volna őt-őket, a főnököt elküldték, az általa nagyra tartott stílust pedig lesöpörték az asztalról. Akit sértettek meg már komolyan büszkeségében, az tudja, egy ilyen helyzetet mennyire nehéz lehet feldolgozni - akár ennyire is.

A teljes meccs megtekinthető itt.

Rövid egyéni értékelések

Vitor Baia - Nagyon hasonlított általunk jobban ismert druszájára, kiváló lövéseket is a létező legnagyobb természetességgel nyelt le bőre szabott meze hasa környékén, de ha a kapusmunka egyéb aspektusaira volt szüksége, ne adj isten egy beadásra kellett kimozdulnia, rögtön nem volt annyira meggyőző. Az azonban egyetlen meccs alapján is nyilvánvaló bárki számára, hogy megvolt benne az a magabiztos kisugárzás, amire egy jó kapusnak feltétlen szüksége van.

Ferrer - Rettentő konzervatív és kötött pozícióba vezényelték, zongorázni lehet a különbséget ahhoz képest, ahogy Cruyff használta a maga legendás döntőjében. A nyilvánvaló taktikai húzást egyetlen szóval magyarázhatjuk: Leonardo. Nem is sok sót evett a brazil, bár a végén csak jutott neki egy ziccer, de elbotladozta.

Fernando Couto - Nem őrzök róla annyira kiváló emlékeket, mint amit ez a meccs sugall. Vadállat sziklafal (ha megengedtek ennyi képzavart) módjára tolta, óriási munkát végzett a védelem szívében, s még egy gólt is fejelt, amit csak azért nem adott meg Merk bíró, mert előtte egy perccel szintén könnyű síppal fújta vissza Lokót ziccerből.

Abelardo - A kor matyiője (ok, Abelardo eggyel nagyobb kaliber volt azért a maga idejében), csapott vállal és reménytelenül bamba ábrázattal állta a rohamokat, de teljesítményét valószínűleg kicsit leértékeli, hogy akaratlanul is összehasonlítja az ember védőpárjával. Mindenesetre tény, hogy az a néhány PSG lehetőség jobbára az ő helyén történő betörésből alakult ki, de őszintén szólva nehéz megmondani, ez Abelardo bealvásainak köszönhető-e, vagy annak, hogy Couto hajlamos volt söprögetőként helyezkedni, és ezzel elszabotálni a lescsapdát.

Sergi - Egy fokkal volt csak aktívabb, mint Ferrer odaát. Tényleg furcsa látni, hogy a krónikák szerint két támadó szellemű szélső védőnk volt, de ezt korántsem azt jelentette akkoriban, hogy sátrat vertek az ellenfél térfelének közepén, mint Dani Alvés szokta mostanában.

Guardiola - Emlékszem, hogy fiatalon olyan fene sokra azért nem tartottam a játékát, és idősebb fejjel visszanézve pl. ezt a meccset is inkább egy ilyen gyenge közepes Busquetset láttam Guardiola felirattal a hátán. A védekezésben csak úgy segített, hogy folyton útban volt az ellenfélnek, és eltartott egy darabig, amíg kikerülték, de a passzai sem nyaldosták a fellegeket, pláne a két, saját tizenhatosunk közvetlen előterében eladott labda volt zavarbaejtő. Hozzátartozik persze a teljes igazsághoz, hogy ugye Pep filozófiájától meglehetősen távoli stílusban játszó Barca volt ez, amiben Guardiola erényei nem tudtak kidomborodni.

Popescu - Ő volt a doble pivot terminátor tagja, román balkáni parasztsággal határozottsággal rúgott, ütött, fejelt, vállalt, bodicsekkelt bele mindenbe, ami a kapunk felé közeledett, a közeliken, mikor időnként az izzadtság lemosta a maszkot, világított a jobb szeme. A szünetben aztán cserélt kért, mert a pusztításba belesérült. Sokatmondó, hogy Robson őt tette meg kapitánnyá... Persze az természetesen igaz, hogy amíg pályán volt, a PSG egy döglött csirke hatékonyságával támadott.

Amor - Neki is jutott egy félidő rombolóként, de erre sem fizikuma, sem habitusa nem tette igazán alkalmassá. Nem mondhatni, hogy terített betlit pakolt ki, de védekezési hatékonyságban mérföldekkel Popescu mögött kullogott, és az egyre inkább beszoruló Barca építkezésben is kevesebbet mutatott vele, mint az első játékrészben.

Figo - Most mindentől eltekintve azt el kell ismerni, hogy abban az öt évben, amit nálunk töltött, azért nagy erőssége volt ő a csapatnak, nem véletlen csöngettek érte annyit, amennyit. De az is tény, hogy ezen a meccsen 85 percet kellett várni az első (és egyetlen) sikeres cselére, és ugyan két helyzetével szépen bekeretezte a meccset, de amit közte produkált... A taktika szerint a támadások a két szélső egyéni akcióira épültek, portugál Lajosunk pedig mint a vak ló a kocsmafalnak rontott neki a védelemnek, akik aztán játszi könnyedséggel szabadították meg pöttyös terhétől, amire Figo többnyire heves hempergéssel és integetéssel reagált - szabadot elvétve kapott természetesen.

Ivan de la Pena - Ő lett volna a fantazista, ha ebben a mourinhói jellegzetességeket erősen hordozó taktikában ilyennek lett volna értelme. Így aztán alig néhány érdemi megmozdulása volt, bár amikor volt egy kis területe, szinte mindig veszélyt teremtett. Jobbára azonban a kapuktól távol, olyan területen tevékenykedett, amit mindkét csapat igyekezett minél gyorsabban átjátszani.

Luis Enrique - Figo ellenoldali párja volt a spanyol Lajosunk, így az ő játéka is többnyire egyéni akciókból állt. Jobb estét fogott ki, mint a kollegája, ha nem is cincálta szét a PSG hátsó sorát, de legalább néhányszor tudott valami minimális zavart kelteni - nem utolsó sorban ő tuszkolta oda Ronaldónak a bogyót a tizenegyest megelőzően, az elkeserítően kevés felépített akciónk egyikének végén.

Ronaldo - Ő azért nem egy Messi típusú középcsatár, őt "etetni" kell, és csak akkor tejel. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor kapott ha nem is jó, de legalább ígéretes labdát. Ezt tetézte Le Guen feltett szándéka, hogy minden Ronaldo-labdaérintést egy medvepuszival díjaz majd. A lehetőségeit nagyon jó hatékonysággal hasznosította, de szintén jellemző erre az estére, hogy a vége felé már sokszor Ferrer előtt bukkant fel, a védekezésbe besegítve. Összességében azért leginkább az döntötte el a kupa sorsát, hogy nálunk volt egy Ronaldo, amott meg szerencsére nem.

Sztoicskov, Pizzi- Mindenketten csak pár percet kaptak, Sztoicskov a rövid idő alatt is képes volt felpörögni, és veszélyes lenni, Pizzi talán labdához sem ért

Appendix

Kupagyőztesek Európa Kupája, 1996-1997

1. kiesési kör

FC Barcelona - AEK Larnaca 2-0
1996. 09. 12.
Barcelona: Vitor Baia, Luis Enrique, Abelardo, Blanc, Sergi, Popescu (Guardiola), Prosinecki (Roger), Figo (Cuellar), Ronaldo, Giovanni, Pizzi.
g.: Ronaldo (2)

AEK Larnaca - FC Barcelona 0-0
1996. 09. 25.
Barcelona: Baia, Popescu, Abelardo, Blanc, Prosinecki (Roger), Figo (Cuellar), Amor, Luis Enrique, De la Pena (Bakero), Celades, Giovanni.

2. kiesési kör

FC Barcelona - Crvena zvezda 3-1
1996.10.17.
Barcelona: Baia, Popescu, Abelardo, Sergi, Blanc, Pizzi (de la Pena), Guardiola, Figo, Szoicskov (Prosinecki), Luis Enrique, Giovanni.
g.: Giovanni (2), Figo

Teljes meccs (pocsék minőség): 1. félidő, 2. félidő

Crvena zvezda - FC Barcelona 1-1
1996. 10. 31.
Barcelona: Baia, Popescu, Abelardo, Sergi, Blanc, Nadal, Guardiola, Ronaldo (Pizzi), Szoicskov (Roger), Luis Enrique, Giovanni (Amor).
g.: Giovanni

Negyeddöntő

FC Barcelona - AIK Stockholm 3-1
1997.03.06.
Barcelona: Busquets, Popescu (Pizzi), Ferrer (Giovanni), Sergi, Blanc, Nadal, Guardiola, Ronaldo, Szoicskov (de la Pena), Luis Enrique, Figo.
g.: Popescu, Ronaldo, Pizzi

AIK Stockholm - FC Barcelona 1-1
1997.03.20.
Barcelona: Baia, Popescu, Ferrer, Sergi, Nadal, Couto, de la Pena, Guardiola (Amor), Figo (Giovanni), Ronaldo (Pizzi), Szoicskov.
g.:Ronaldo

Elődöntő

FC Barcelona - Fiorentina 1-1
1997.04.10.
Barcelona: Baia, Popescu, Ferrer, Nadal, Couto, Figo, Giovanni, Ronaldo, Szoicskov (Pizzi), Amor, Roger.
g.: Nadal

Fiorentina - FC Barcelona 0-2
1997.04.24.
Barcelona: Baia, Sergi, Ferrer, Nadal, Couto, Guardiola, Figo (Sztoicskov), Giovanni (Abelardo), Ronaldo, de la Pena, Luis Enrique (Amor).
g.: Couto, Guardiola

Döntő

FC Barcelona - PSG 1-0
1997. 05. 14.
Barcelona: Baia,Ferrer, Abelardo, Couto, Sergi, Guardiola, Popescu (Amor), de la Pena (Sztocsikov), Luis Enrique (Pizzi), Figo, Ronaldo.
PSG: Lama, Fournier (Algerino), N’Gotty, Le Guen, Domi, Leroy, Guérin (Dely Valdés), Raí, Cauet, Leonardo, Loko (Pouget).
g.: Ronaldo

Ceterum censeo Pedro esse vendendum.

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása