Tot El Camp

Megfordítottuk a megfordíthatatlant. Kétszer.

Az este, amikor ismét az argentin ugrott a brazil nyakába

2017. március 09. - pulga

neymessi.pngNéhány nappal a meccs előtt Neymar fogadott a csapatársakkal, hogy legalább kettőt berámol a PSG-nek. Neymar tudta. Tudta, hogy ez az ő estéje lesz.

Miután belőtte azt a szabadrúgást, amilyenhez hasonlót az olimpiai döntőben is lőtt, magához kapta a labdát, vállalta a felelősséget, és odaállt a tizenegyeshez is. Ugyanolyan suta módon futott neki, ugyanúgy tipegett-topogott, ugyanúgy megtorpant, ahogy szokott. Ahogy ki szokta hagyni. De nem most, ez most az ő estéje volt. Az az este, amikor kilépett a másodhegedűs szerepéből, és jobban megrázta magát, mint bármikor máskor, az általa is legjobbnak nevezett szezonjában. Megnyerte a fogadást, és megnyerte a párharcot a Barcának. Mert Neymar győztes típus. 

A tizenegyes után visszacipelte a labdát a kezdőkörbe, odanyomott egy cuppanósat Messi orcájára, és felhergelte a közönséget a maradék 4 perc 32 másodpercre. Mert ő még hitt benne. 94:35-nél megcsinálta a cselt, felnézett, nem Messit kereste, ahogy szokta, nem Suárezzel akart összejátszani és várni a soha vissza nem érkező labdát, hanem odatette Sergi Roberto megnyúlt lábára a szezonbeli 22. gólpasszát. Robertónak, aki éveken át túl törékeny, túl lassú, túl naív volt a Barcához. Aki éveken át padozott Xavi, Iniesta és Busquets mögött, akit már többször eladtak, kölcsönadtak, eltemettek. A La Masía legutóbbi, nem defektes terméke, aki túlélte, hogy a csapat elszakadt a hagyományoktól, aki ha kell, vállalja, hogy hülyét csinálva magából fel-alá futkos Dani Alves imitátorként, olyat tett, amilyet nyolc éve Iniesta. Hőssé vált. A Camp Nou hősévé.

„Ha koncentrálunk, ha boldogok vagyunk, ha a legjobb játékunkat nyújtjuk, semmi sem lehetetlen a számunkra” – mondta Neymar, majd a riporter kérdésére válaszolva bevallotta, ez volt pályafutása legjobb meccse. A meccs, amikor a történelmi pillanatban nem Messihez szaladt oda, hanem a „pórnép” közé, a sűrűjébe, a kupac közepébe. A meccs, amikor ismét az argentin ugrott a brazil nyakába.

000_mh9bl.jpg

A 62. percben három gól kellett a továbbjutáshoz, ugyanúgy, ahogy 20, 15, 10, vagy három perccel a rendes játékidő vége előtt is. Luis Enrique a meccs előtt arról beszélt, hogy 95 perc alatt bármi megtörténhet. Most már csak legyintünk, „nincs fantáziád barátom”. 7 perc 18 másodperc alatt is megtörténhet bármi. Ennyi idő telt el Neymar szabadrúgása és Roberto gólja között. Ennyi idő alatt fordult a biztos kiesés történelmi továbbjutásba.

Messi tizenegyese után visszajött az esély, majd Cavani góljakor úgy tűnt, végleg elszállt. De aztán ismét visszajött. Az utolsó öt percre visszajött. „Yes, we can” – lóbalta valaki a stadionban. Képesek vagyunk rá? Mi bármire. A nemzetközi kupák történetében soha senki nem állt fel 4–0-s hátrányról. Oh, wait, mégis! A Barcelona. Egy generáció, amelyik 2008 óta uralja a futballvilágot, néha nem is létező, elérhetetlen magasságokban, néha „csak” a világ legjobb csapatai között megbújva, sebezhetően, de szórakoztatóan. Steve Murphy is megmondta, a legnagyobb darab szar a legkritikusabb időpontban száll a ventilátorba. Ahogy nálunk is. A PSG padlóra küldött minket, a pofon pedig annyira benne maradt mindenkiben, hogy a Leganés elleni tizenegyes után Messi elfelejtette megköszönni a gólt nagymamájának, Céliának. Pedig az azt megelőző 485 alkalommal sohasem felejtette el. Majd a visszavágón, Roberto gólja után, úgy tombolt, úgy csókolgatta a címert az ultrák előtt, ahogy talán soha korábban.

Victor Valdés egyszer azt mondta „egy év a Barcánál olyan, mint máshol kettő”. A 46 éves Luis Enrique, amikor bejelentette, hogy a szezon végén távozik, azt mondta, elfáradt. Eddig 166-szor irányította a Barcát, vagyis megélt 332 sajtótájékoztatót – csak ami a meccseket illeti. Kapott számos kritikát, rámászott a média, összeugrasztották Messivel, Roberto góljánál mégis olyan elánnal futott a Camp Nou északi kapuja felé, ahogy a 42 kilométeres New York-i maratonon szokott. Olyan szívvel, ahogy a 200 kilométeres távot tekeri a Pireneusokban.

000_mh9ck.jpg

Újra életben vagyunk, újra bajnokságban vagyunk, és újra ott vagyunk, ahol az emúlt 10 évben mindig: a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. De nem úgy, ahogy eddig. Úgy, ahogy soha korábban. Megfordítva egy megfordíthatatlannak vélt párharcot. Nem egyszer. Kétszer! Meghaltunk, újjáéledtünk, meghaltunk, majd megint újjáéledtünk.

Nem játszottunk jól, kaptunk két véleményes tizenegyest, de amikor a Premier League megszállottjai így örülnek a továbbjutásuknak, amikor a gyerek így bőg a kedvenc csapata történelmi sikerét látva, és amikor az egyik legnagyobb rivális edzője teljesen átszellemülve, izgatottan és gyermeki mosollyal az arcán vallja be, hogy imádja a Barcelonát és hogy a csapata 4–0-s győzelmét is elhomályosítják ezek a srácok, az ember leszarja a tizenegyeseket és hogy Övrebón, Villaron, az Unicefen és Busquets kacsintásán kívül újabb lehetőséget kaptak a károgók az uefalónázásra.

A Barcelona köszöni szépen, jól van, jobban mint Guardiola távozása óta bármikor. Neymar köszöni szépen a sok kritikát, amit karrierje legjobb szezonjában kap, jól van, Messi köszöni szépen, jól van, függetlenül attól, hogy Bartoék még mindig nem hosszabbítottak vele. És Luis Enrique is köszöni szépen, ő is jólvan a sok kóklerezés és kritika ellenére (amit tőlem is kapott és kapni is fog :)). És ha netalántán idén is megcsinálja a triplát, akkor pontosan ugyanannyi trófeával (11) sétál ki a Camp Nou kapuján, mint Johan Cruyff, a Barca és a futball történetének (egyik) legnagyobb alakja.

messi.png

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása