Nyakunkon szeptember 11-e, Katalónia egyik legnagyobb nemzeti ünnepe, továbbá alig egy hónap múlva (október 1-én) a régió szavaz a Spanyolországtól való elszakadásáról. A függetlenedés komoly következményekkel járhat Spanyolország, Katalónia és az FC Barcelona jövőjére nézve is. De kik ezek a katalánok? Mit akarnak? Miért hőbörögnek mindig? Elnyomott kisebsség vagy összeférhetetlen szakadárok? Hogy jutottunk el egyáltalán idáig? Három részes cikksorozatunkban igyekszünk röviden összefoglalni, amit érdemes tudni a "katalán helyzet"ről.
Jó szórakozást!
Katalónia története
A barcelonai grófságot még Nagy Károly frank császár hozta létre a 9. században, afféle pufferzónaként az ibériai arab államok és a frank területek között. A grófság, amely a 10. századtól már lényegében önállóságot élvezett, a 12. században házasság útján egyesült Aragóniával. Az Aragóniai Királyság a következő időszakban nagyhatalommá vált, bekebelezte Valenciát, a Baleárokat, és egy időben uralta Nápolyt, Korzikát és Szardíniát is. 1469-ben II. Ferdinánd aragóniai király és Izabella kasztíliai királynő házasságával megszületett az egységes spanyol állam, amelyben azonban mindkét korábbi királyság, így Katalónia is megőrizte politikai intézményrendszerét, parlamentjét és törvényeit.
Amerika felfedezése (1492) után a spanyol ambíciók az Újvilágot vették célba, így a Földközi-tenger partján fekvő Katalónia veszített korábbi jelentőségéből. A madridi udvar központosítási törekvései 1640-ben, a harmincéves háború idején felkelést váltottak ki, és a francia támogatást is élvező katalán rendeknek az 1652-es békében sikerült jogaikat és függetlenségüket újfent elismertetniük. A konfliktus azonban nem oldódott meg véglegesen, sőt: a spanyol örökösödési háború (1701–1714) kitörése után már kenyértörésre került sor.
II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg
Köztudott, hogy a Habsburgok előszeretettel vették el a rokonaikat, hogy az évszázados dinasztia vagyona érintetlen maradjon. Ennek azonban súlyos következménye volt, például az, hogy a II. Károly beteges és impotens volt. Súlyos betegségei ellenére Károly kétszer házasodott, de nem tudott gyermeket nemzeni és 39 évesen utód nélkül hunyt el, amivel kihalt a Habsburg-dinasztia spanyol ága.
Az utolsó spanyol Habsburg, ugyanis II. Károly 1700-ban gyermek nélkül halt meg, trónjára igényt tartottak az osztrák Habsburgok és a francia Bourbonok is. Károly Habsburg főherceg (I. Lipót osztrák uralkodó fia) csapatai 1705-ben bevették Barcelonát, őt ismerték el királyuknak.
1711-ben Károly megörökölte a bécsi trónt, és így egy kézbe került volna a spanyol és az osztrák örökség, ami Ausztria szövetségeseinek nem tetszett. Az angolok és a hollandok 1713-ban békét kötöttek a franciákkal, elismerve V. Fülöpöt Spanyolország királyának, amibe a következő évben Ausztria is beleegyezett. A francia születésű új uralkodó kemény kézzel látott neki a centralizált királyi hatalom kiépítésének, az "áruló" tartományok megbüntetésének, ami Katalónia számára katasztrófával ért fel – 1714-ben megszűnt a sokévszázados függetlenség és autonómia.
A katalán Szeptember 11
Miután 1713 nyarán a brit és császári seregek a béke előírásainak megfelelően távoztak Barcelonából, V. Fülöp megkezdte a város ostromát. A várost mintegy negyvenezer katona vette körül, a védősereg alig pár ezer, katonai képzettséggel alig rendelkező emberből állt. Az ostrom megfelelő ágyúk híján mégis több mint egy évig elhúzódott, a nyomasztó túlerőben lévő királyi katonaság csak 1714. szeptember 11-én tudta bevenni a katalán fővárost. A bevonulás után V. Fülöp azonnal életbe léptette már korábban kiadott rendeleteit, amelyek megszüntették a katalán autonómiát, eltörölték a több évszázados múltra visszatekintő katalán intézményeket, és még a katalán nyelv használatát is megtiltották.
Az újkor
A katalán nemzeti reneszánsz (renaixenca) a 19. század végén kezdődött, napjainkban is tart, sőt egyre erősödik. A saját nyelvvel, kultúrával, polgári jogrendszerrel, kollektív identitástudattal bíró katalánok ma állam nélküli nemzetnek érzik magukat. Minden év szeptember 11-én megemlékezést tartanak az 1713-14-es harcokban elesett védők temetője fölött létesült barcelonai téren, és függetlenségpárti tüntetések, felvonulások is zajlanak.
Ezt az újjászületést újfent megerősítette a nemzeti büszkeségnek és öntudatnak a katalán ipar 19 –20. századi gyors növekedésével együtt járó hulláma, mivel az északkeleti régió sokkal nagyobb léptékben iparosodott, mint Spanyolország többi része. A kora újkorban Katalónia fontos gyapjútermelő és gyapjúruha-gyártó központ volt. A 19. századra a terület könnyűipara hatalmas sikerrel terjeszkedett a pamuttextil piacon is, a textilipar robbanásszerű fejlődése nyomán pedig gyárak születtek és felduzzadt a munkásosztály létszáma. Európa többi ipari körzetéhez hasonlóan ez a szakszervezetek és a radikális baloldali politika fejlődésével járt együtt, míg Spanyolország monarchista zöme inkább jobbra tolódott. 1909-ben Katalóniában fegyveres felkelés tört ki, de az vérbe fojtották.
Spanyolország közben folyamatosan gyengült, politikai és gazdasági jelentősége erősen csökkent. Függetlenedett Kuba, Marokkó spanyol befolyás alatt lévő részén is háború tört ki és noha a királyság az első világháborúban nem vett részt, az akkor kitörő spanyolnátha-járvány rendesen megtépázta az ország teljesítőképességét. A gazdaság egy időre megint fejlődni kezdett, de jött az 1929-es világváláság és megálljt parancsolt mindennek. A kincstár fizetésképtelenné vált és népszerűségének zuhanása miatt a király 1930-ban menesztette Primo de Rivera diktátort. A növekvő szociális feszültségek miatt az 1931-es helyhatósági választásokat a köztársaságpártiak nyerték, kikiáltották a második köztársaságot és a király külföldre távozott, anélkül hogy lemondott volna. A katalán autonómia végül 1932-ben jött létre, de nem tartott sokáig.
A politikailag polarizálódott országban nagy volt a szélsőjobb és a szélsőbal tábora egyaránt, akik egymásra, mint az ország tönkretevőjére tekintettek, tisztázatlan volt a katolikus egyház szerepe; az iparosodott Katalóniában alakult szakszervezetek, valamint a baloldali és demokratikus irányzatok állandó összeütközésben voltak a Kasztíliában és Navarrában erős szélsőjobboldali ideológiákkal.
1933-ban jobboldali kormány alakult, akik az asztúriai és katalán munkások felkeléseit rendszeresen fegyverrel kezelték, ami mind a szélsőbaloldali, mind a fasiszta ideológiáknak kiváló táptalajt biztosított: egyszerre erősödtek Spanyolországban az anarchista és a fasiszta mozgalmak - a politikai káosz végül polgárháborúvá fajult.
Az ország déli és nyugati részét ellenőrző nacionalisták jobban voltak megszervezve és felszerelésük is jobb volt, mint az egymás között vitatkozó és gyakran belharcokat folytató köztársaságpártiaknak. Mindkét fél kapott külföldi segítséget: Franco Olaszországtól és a náci Németországtól, a baloldal pedig a Szovjetuniótól és a Nemzetközi Brigádokat alkotó önkéntesektől.
Ernest Hemingway a köztársaságpárti felkelők oldalán
A toledói Alcázar bevételével a nacionalisták a konfliktus elején szimbolikus győzelmet arattak, de Madridot még hosszas ostrommal sem tudták elfoglalni. A fővárost blokád alá vették és támadták ellátási útvonalait. 1937-ben elfoglalták Baszkföldet (ennek során pusztult el Guernica falu, amelyen a német légierő a fegyverzetét tesztelte), majd az aragóniai frontot is áttörték. 1938 nyarán-őszén az ebrói csatában a köztársaságpártiak egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek a háború megfordítására, de ennek kudarca után 1939 elején elesett Barcelona és nyilvánvalóvá vált, hogy Franco megnyerte a háborút.
Franco tábornok a győztes csapataival 1939-ben
Katalónia helyzete a XX. században
A Franco rezsim alatt a katalán kultúra nyílt ellehetetlenítése volt a cél: betiltották a katalán nyelvet, a filmeket és az irodalmat is. A központi vezetés minden területen jelenlévő katalán-ellenessége egészen az 1970-es évekig fenn állt és ez az állandó ellenségesség csak növelte a katalánok elszakadási és függetlenedési vágyát.
Franco uralma után, 1977-ben I. János Károly került a királyi trónra és Spanyolország elindult a demokratizálódás útján, miután 1977-ben megtartották az első szabad választásokat, Barcelonában pedig visszaállították a Katalán Autonóm Kormányzatot (Generalitat de Catalunya), melynek első elnöke Josep Tarradellas volt. 1978-ban fogadták el a spanyol alkotmányt, mely rendezte az állam területi tagozódásának kérdését is. Ez kulcsfontosságú́ volt, mert Spanyolország lakossága több népcsoportból állt és áll ma is (kasztíliaiak -Spanyolország lakosságának 72%-a-, az asztúriaiak, az aragóniaiak és az andalúzok, baszkok, katalánok, cigányok). Az alkotmányozók azonban nem tudtak megegyezni minden területi tagozódást érintő kérdésben, ezért csak a keretszabályokat fektették le, részletek szabályozása a központi és a regionális törvényhozóikra maradt.
1979 és 1983 között kialakították Spanyolország közigazgatási alapjait, létrehozták az autonóm közösségek és városok rendszerét. A közösségeket eltérő, de széles önállósággal ruházták fel, így minden közösség rendelkezik saját parlamenttel és regionális kormánnyal. „Az Alkotmány a spanyol nemzet, minden spanyol közös és oszthatatlan hazája megbonthatatlan egységén alapszik, és elismeri és szavatolja az országot alkotó nemzetiségek és tartományok önkormányzathoz való jogát és a valamennyiük közti összetartást.”
Már az alkotmány elfogadása óta zajlik azonban a központosított államszervezet lebontása és helyébe az autonóm közösségek kialakítása. Ez a folyamat abban is tetten érhető, hogy az autonóm közösségek statútumokat (estatuto autonomia) hoztak létre, melyben a közösség alapszabályait rendezték. Az autonómia-folyamat (proceso autonomia) megmutatkozott még az alkotmánybíróság alkotmányértelmező tevékenységében és a politikai pártok megállapodásaiban is. Az autonóm közösségek önkormányzata folyamatosan szélesedett és tökéletesedett a folyamat során.
A Katalán Autonómia Statútum 1979-ben lépett hatályba, és a Preambuluma kimondja, hogy „... a katalán nép visszanyeri önigazgatási intézményeit”, valamint „Katalónia kollektív identitásának kifejezője és meghatározója intézményeinek, az állammal való kapcsolatának a más nemzetiségekkel és régiókkal való szabad szolidaritás keretén belül”.
Folytatjuk.
