Egy héttel később még mindig nem tudta, hogyan döntsön. A Milan ajánlata -, nem volt hivatalos, de tudta, azonnal az lesz, ha érdeklődik iránta – nagylelkű volt. Sőt, több mint nagylelkű egy ilyen kevés tapasztalattal bíró fiatal játékosnak.
-  Hé, màqui! Beszélni akarok veled!

(Màqui(na) – katalán szó, jelentése: gép, gépezet. Xavi beceneve, amely a mérnöki pontosságú játékára utal.)

Xavi felkapta a fejét az összetéveszthetetlen hangra.
-  Pep! Hogy vagy?

Amikor Xavi utoljára látta, éppen beugrott megnézni egy edzést. Akkor úgy tűnt elég jól viseli a körülötte zajló hercehurcát.
-  Jobban – felelt Pep. – Gyere, sétáljunk.

Xavi körbenézett. Az edzés húsz perce véget ért, az utolsó fotós és újságíró is elment már. Tudta, hogy nem látja meg őket senki, nem kerülnek a nyilvánosság elé együtt, bólintott és felállt. Pep közelről nyúzottnak tűnt. A szemei ugyanolyan határozottságot sugalltak, de látszott a fáradtság is bennük.

-  Hallottam néhány pletykát rólad.

Xavi megtorpant.
-  Milyen pletykákat?

Esküszöm, hogy semmi közöm azokhoz az idiótákhoz, akik elhatározták, hogy megsemmisítenek téged. Én soha…

Pep közel hajolt hozzá.
-  Úgy hallottam, Milánó nagyon szép az évnek ebben a szakában – suttogta.
-  Én nem… – mondta Xavi tágra nyílt szemmel – Honnan tudod?
-  Vannak barátaim mindenfelé – mondta Pep megvonva a vállát. – Különben sem ez a lényeg. Nem mehetsz el!

Úgy jelentette ki, mint egy megfellebbezhetetlen akaratot, Xavi mégis ellenkezett.
-  Ki mondja ezt? Rám itt nincs szükség.

Elvörösödött, mikor ezt kimondta, máris tudta, hogy butaságot beszél, de Pep csak mosolygott.
-  Ne légy hülye! Te magad vagy a Barça. Vagy az leszel.
-  Nem értem.

Pep felhorkant.
-  Te képes vagy erre, csak még nem akarod eléggé. Nyisd fel végre a szemed és nézz körbe. Láthatsz mindent.

Lássak mindent, ahogy Pep, még akkor is, ha nem akarom. És legyek az, aki mindent lát, még akkor is, ha fogalmam nincs, hogyan kellene mindent látnom. Már maga a gondolat is hihetetlen volt, de Xavi akkor úgy gondolta, érti.

Pep és a Barça kapcsolata ekkor a létező legrosszabb volt. És minden rossz ellenére Pep szívében ott élt egy megingathatatlan romantikus érzelem a klub iránt. Csodálatos gondolat, de Xavi megrémült tőle.
-  És mi lesz, ha végül nem sikerül?
-  Ne kérdezd tőlem, mi lesz, mert erre senki nem adhat választ. Soha nem tudhatod, mi lesz a vége annak, ami most kezdődik veled, de én bízom benned.

*

- Szavazzunk! Milan, vagy Barça? – tette fel a kérdést Xavi, amikor hosszas töprengés után sem talált semmilyen más megoldást a problémára. – Rendben. Ki szavaz a Milanra?

Édesapja és Oscar keze azonnal felemelkedett, Xavi most a többiekre nézett.
-  És ki szavaz a maradásra?

Ariadna gyorsan, Alex lassan, nagyon lassan emelte fel a kezét. Már csak egyvalaki maradt hátra.  
-  Én tartózkodom – mondta az édesanyja – neked kell döntened.

Xavi merőn nézte az asztal, majd halkan, de határozottan megszólalt:
-  Nem akarok menni.

Az apja felsóhajtott.
-  Gondolj csak bele. Ami előtted áll, az Pep. Nem egy személy, hanem egy szimbólum. Nem győzhetsz.

Rendben, gondolkozzunk. Pepnek talán két, vagy három éve van, mielőtt visszavonul. Valakire szükség van, aki a helyébe lép.
-  Nem. Nem Pep az, aki számít.

Xavi lassan mindenki szemébe nézett, egyenként.
-  Nem jó érzés elmenni. Nem akarok.

Ariadna homloka kisimult, a mosolya vad volt és büszke.
-  Akkor ez eldőlt. Xavi marad.

*

A döntés nyomán megváltozott a kapcsolat Pep és Xavi között. Nem beszélgettek többet, mint azelőtt, de amikor beszéltek, minden nyíltabb és őszintébb volt. Xavi úgy döntött, hogy a nyilvánosság előtt mindig ültessék Pep mellé. Ezzel elérte, hogy elejét vegye a pletykáknak, amelyek kettejük ellenségeskedéséről szóltak, mert egységes arcot mutattak a külvilág felé.

Sok időt töltöttek együtt, Xavi megismerte Pepet és megértette azt, amit Costas úr mindig is hangoztatott: „mindannyiótoknak tanulnotok kell Peptől. De nem csak a pályán, hanem a pályán kívül is, mert ez a legfontosabb.”

Együtt elmentek megnézni a Cadete A-t, mindketten autogramokat osztogattak, kettejüket ábrázoló fotókat írtak alá.
-  A srác, aki az első gólpasszt adja …
- …Andrés Iniesta lesz – mondta Xavi, akinek szokása volt befejezni mások mondatait. – Ő kiemelkedik közülük.

Pep szélesen elmosolyodott.
-  Pontosan. Mostantól figyelnünk kell rá, nem gondolod?
-  Túl kicsi és gyenge – felelt Xavi gúnyosan, így utánozva a játékosfigyelőket, akik korábban azt mondták róla, hogy „alkalmatlan a futballra”.

Pep azonnal megértette, ő maga is hasonló véleményeket kapott gyerekkorában.
-  Engem te küldesz majd nyugdíjba – ne szerénykedj, tudod, ki vagy - ez a gyerek pedig mindkettőnket.

(Ez a mondat valóban elhangzott kettejük között, közelebbről az 1999-ben Barcelonában megrendezett Nike Kupán. A sorozat döntőjét a Camp Nouban játszották le, a Barca korosztályos csapata nyerte meg Iniesta góljával.)

Nagyon felgyorsultak az események. Az egyik pillanatban Pep és Figo még egymás mellett ünnepeltek a városháza erkélyén, a következőben Figo elment és Pep egy eleve vesztes harcba kényszerült. Ez önmagában megszokott volt, éveken át küzdött a klubvezetőséggel, azután jött a Xavi ügy. Ez az élet része volt. Ez volt a Barça. De most Pep szerződése lejáróban volt és úgy tűnt, egyre fáradtabb. Úgy tűnt, mintha feladta volna a kilátástalan küzdelmet. Már április volt és még mindig nem írta alá az új szerződését. Xavi érezte, sőt tudta, hogy soha nem fogja aláírni. És valóban. Pár nappal később edzés után Pep félrehívta.

-  Két nap múlva sajtótájékoztatót tartok.

Xavi megragadta Pep karját.
-  Nem! Ezt nem teheted velünk! Ha most elmész, csak rosszabb lesz. Valóban azt hiszed, hogy Lorenzo képes lesz egyben tartani a csapatot?

(Llorenc Serra Ferrer – a Barca edzője van Gaal után. Ma erőtlen edzőként emlékeznek rá, olyanra, aki képtelen volt megbirkózni az öltöző vezéregyéniségeivel.)

-  Nem. Ő nem lesz képes, mert én tartom össze egyedül.

Aznap Pep először nézett Xavi szemébe, de azt kívánta, bár ne tette volna.
- Azt gondolod, túl messze mentem? Túlzottan az ellenőrzés megszállottja lettem?

A hangja világossá tette, hogy a döntés végleges. Xavi, aki nem érzett még korábban ilyen mélyen az ember felé („nem egy személy, hanem egy szimbólum”), hirtelen éles fájdalmat érzett magában.
-  Pep, a pletykák miatt akarsz elmenni, ugye? Megértem.
-  Nem érted. Az utóbbi években már azt se tudtam, hogy ki az ellenség és ki a barát. Belefáradtam.
-  Nem mehetsz el! – kiáltott Xavi. Az se érdekelte, hogy a hangja kétségbeesett, úgyse hallotta senki és tudta, hogy Pep megérti.
-  Sajnálom, de így döntöttem. Elnézést kérek, hogy itt hagylak a káoszban, mielőtt rendbe hoztam volna.

Elhallgatott, lehunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet. Amikor újra kinyitotta, mosolygott.
-  Tarts ki, kérlek! Mikor majd visszajövök, azt akarom látni, hogy minden rendben van.

(Pep 2001-ben hagyta el a Barçát játékosként. Eddigre kiábrándult a klubból és kimerült az évek óta tartó belharcban, valamint azokban a belső szabotázsakciókban, amikkel küzdenie kellett. Az összeomlás Figo csúfos eligazolásával kezdődött, majd Pep távozásával folytatódott. A Barça nem nyert egyetlen trófeát sem 2001 és 2005 között.)

*

Éppen úgy, ahogy számított rá, a következő két év borzalmas volt. Az öltözőben teljes volt a káosz, ráadásul minden második ember azt hangoztatta, hogy túl kicsi a középpályás. A Camp Nou csak félig volt tele, és akkor is csak dühös szurkolókkal, akik kifütyülték a csapatot. A lelátó fehérlett a zsebkendőktől, kigúnyolták a játékosokat még a győzelmek után is. Xavi csak abban volt biztos, hogy ennek a nyomorúságnak egyszer véget kell érnie.

Lucho, Puyí és Cocu megtettek mindent, ami csak erejükből tellett, de Xavi tudta, hogy ez nem elég. Illetve éppen csak arra elég, hogy ne süllyedjenek el menthetetlenül.
-  Mosolyogj, Puyí! Figyelnek minket – szólt Xavi.

Ritkán edzettek zárt kapuk mögött, de tudták, hogy ilyenkor sem ússzák meg leskelődők nélkül, az egyetlen megoldás az maradt, hogy mindig mosolyogjanak a külvilág felé.
Puyí megpróbált mosolyogni, de csak egy grimaszra tellett tőle.
-  Soha nem fogom megszokni ezt.

Voltak napok, amikor Xavi is ugyanezt gondolta.
-  Gondolsz néha arra, hogy elmész?

Puyí úgy nézett rá, mint ha azt javasolta volna neki, hogy vágassa le a haját.
-  Mi most éppen haladunk keresztül a sivatagon. Ez nem jó és nem könnyű. Az egyetlen dolog amit tehetek, hogy megpróbálom végigcsinálni.
-  Ezért van szükségünk rád. Hogy kivezess minket a sivatagból.

Xavi úgy mosolygott, miközben ezt mondta, mintha viccet mondott volna, pedig halálosan komoly volt. Puyí csak megrántotta a vállát.
-  Én? Én csak kiabálok céltalanul, hátha valaki meghallja.
-  A szurkolók látják ezt. Emlékezni fognak arra, hogy megpróbáltad.

Lehetett bármilyen rossz időszak ez, a Camp Nou imádta Puyolt. Ő megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy a sírkövemen ez álljon: „legalább megpróbálta”.

(Van Gaal elvárta volna Puyoltól, hogy vágassa le a haját, de ő ezt kerek-perec megtagadta, az egyik fenti mondat erre az eseményre utal. A "sivatag hasonlatot" valójában évekkel később Rijkaard mondta egy interjúban, ahol a 2007-2008-as szezonra utalt vele.)

„…Xavi a rákos daganat a Barça öltözőjében…”

Édesanyja feldúlt arccal kapcsolta ki a rádiót.
-  Sajnálom, szívem – mondta.
-  Mit?
-  Hogy nem szavaztam a távozásodra.

Xavi elvigyorodott.
-  Ne sajnáld. Hamarosan jobbra fordul minden.

Az édesanyját nem sikerült meggyőznie ezzel, de ő még nem hallotta a háttérben suttogott pletykákat. Nagy változásokat ígértek ezek a suttogások. És éppen ideje is volt.

„Valamikor az ezredforduló környékén fiatal katalán értelmiségiek egy kis csoportja összeült, és azt a döntést hozták, hogy nem elég csupán beszélni a Barça problémáiról, cselekedni kell. Elhatározták, hogy nem tolerálják tovább az önjelölt csillagokat, ehelyett inkább ők uralkodnak majd.”- Simon Kuper, Financial Times

Laporta megnyerte a választásokat. A váltás örvendetes volt, de nem volt elég Xavinak, Puyolnak és a többieknek, akik maradtak. Lucho ötlete volt, hogy összehívja a canteranókat. Mivel ő maga nem tartozott közéjük, hagyta, hogy Xavi legyen az, aki az ügy élére áll. Többen gyűltek össze, mint ahány saját nevelésű fiatalt valaha is együtt láthattak az első csapatban. Xavi, Puyí, Gerard (Lopez), Gabri, Thiago (Motta), Andres, Victor, Oleguer, Sergio (Garcia)… együtt majdnem kitettek egy csapatot.

Xavi volt a rangidős csapattag, mindenki számára természetes volt, hogy őt tekintik vezérüknek.
-  Egyetérthetünk abban, hogy két, vagy három nagyon rossz évet éltünk át.

Hallgatás – beleegyezés. Valaki – talán Gabri – felhorkant.
-  Változásokra van szükség! Nem mehetnek így tovább a dolgok!

Xavi is tudta. Mindig is tudta, és hitt ebben, de azt is tudta, hogy nem lehetnek elhamarkodottak.
-  Kezünkbe kell vennünk a sorsunkat! Nem várhatunk ölbe tett kézzel, hogy valaki jöjjön, aki csapatot ad nekünk.
-  Mit akarsz, mit tegyünk? – kérdezte Andrés ünnepélyesen.
-  Felelősséget kell vállalnunk! Közösen a csapatért!

(Laportáék megválasztásakor Luis Enrique volt az öltöző legmeghatározóbb tagja, aki az első időkben óvatos gyanakvással figyelte a hangzatos elnöki üzeneteket. Maga a Laporta-vezetés is mérvadónak tekintette a személyét, így jelentős pozitív változás állt be az öltözői hangulatban, valamint az öltöző és a vezetőség kapcsolatában, amikor az új igazolásokat a sajtó nyilvánossága előtt ő is dicsérte, ezzel "jóváhagyta". Valószínűleg innen ered az írásnak ez a gondolata, ami azt feltételezi, hogy készen állt "belső ellenállás formájában végigvinni a szükségesnek ítélt visszatérést a klub hagyományaihoz", ha az elnöki ígéretek végül nem váltanák be a hozzájuk fűzött reményeket.)

Frank Rijkaard lett a friss erő az évek után, amikor zsarnokok és kedves idős bácsik felváltva figyelték tehetetlenül a klubban zajló eseményeket. Állandóan mosolygott, könnyedén kezelte a hibákat, és Xavinak gyanús lett volna ez a túlzott kedvesség, ha nem érezte volna, hogy módszeresen zajlik az öltöző megtisztítása. Az edző kiválogatta a csapatra legrosszabb hatást gyakorló örök elégedetleneket és habozás nélkül átadólistára tette őket. Nyilvánvaló volt, hogy nem szabad alábecsülni ezt az embert, még akkor sem, ha szórakozott professzornak tűnt. Ezenfelül Xavi pontosan emlékezett arra, hogy korábban mit hiányolt ő maga is, érezte, hogy a kedvesség mögött kemény határozottság rejlik. Apróságokból vette észre a külső mögött megbúvó keménységet.

-  Lenne kedved irányító középpályást játszani?
-  Lehetséges. Korábban játszottam már a korosztályos csapatokban – felelte Xavi óvatosan.
-  Ronnie-nak területre van szüksége ahhoz, hogy varázsolhasson. Te leszel a felelős ezért.

Xavi rámeredt.
-  Tényleg azt hiszi, hogy képes vagyok rá?

Rijkaard olyan gyengéd tekintettel nézett rá, mint ha egy gyerek lett volna férfitestben.
-  Xavi Hernández. Neked már nem kell semmit bizonyítanod. Rajta! Játsszon a csapat!

(Bár Xaviról eddigre már évek óta köztudott volt szakmai körökben, hogy alkalmas lenne nagyobb feladatra is, Rijkaard volt az első edzője, aki kiemelte a hagyományos védekező középpályás szerepéből. A Barca ezen a ponton tért vissza Cruyff játékrendszeréhez, ő ettől kezdve kapta meg az "igazi" posztját. Cruyff javaslatára 2004. januárban érkezett a csapathoz egy vérbeli ütköző középpályás (Davids), ettől kezdve teljesedhetett ki Xavi játéka.)

*

Amikor belőtte a gólt Ronnie passzából a Bernabéuban, úgy érezte, ő döfte a kést a 'galaktikusok' szívébe. A gyönyörű fogadtatás Barcelona repterén megerősítette benne az érzést: a gól, a győzelem mindent megváltoztatott! A szezont megmentették. A következő lépcsőfok a megerősödés volt. Eljött az ideje a Barça győzelmeinek.

(2004. április 25-én Rijkaard "tavaszi hadjáratának" (féltávnál mindössze 27 ponttal a 7. helyen állt a csapat, a szezon végére 72 ponttal lett a 2.) egyik legfontosabb pillanataként a Barcának négy év után sikerült legyőznie a Real Madridot (2-1-re), a győztes gólt Xavi szerezte a 86. percben. Sokak szerint ez volt a pillanat, amikor Rijkaard csapata először megingatta a ’galaktikusok’ uralmát és megfordította a két csapat közötti erősorrendet. A következő szezonban a Barça öt sikertelen év után megnyerte a bajnokságot.)

*

Xavi nem látta Puyít szinte egész nyáron, kivéve egy alkalmat, amikor mindkettejüknek jelenése volt egy szponzor rendezvényén. Puyí széles mosollyal köszöntötte, Xavi érezte benne a lenyűgöző elkötelezettséget, miközben a színfalak mögött vártak.
-  Azt hallottam, Cocu nem jön vissza. A karszalag a tiéd, kapitány.
-  Várjunk még azzal. Még nem szavaztunk erről – motyogta Puyí, de nem nézett fel.

Xavi nevetett.
-  A szavazás csak formaság. Mindenki támogat téged, ez eldöntött kérdés.
- De – vágta ki magát Puyí, miközben kiintett a közönség és a sajtó felé – én nem tudok bánni velük.

Xavi belekarolt, majd legfényesebb mosolyát rávillantva ennyit mondott:
-  Ne aggódj, engem megvettél.

A következő szezonban Xavi még mindig passzolt, de a mondat itt nem ér véget: Xavi passzolt, a Barça pedig győzött. Nem ez volt az első alkalom, hogy trófeát emelhetett a magasba, de ez volt az első, hogy úgy érezte, megérdemelték. Ő, Ronnie, Samuel, Deco, Puyí, és mindenki más. Kiértek a sivatagból.

Folyt. köv.